- Semmi közöd hozzá – válaszoltam
közönyös hangon, és mintha nem is foglalkoznék vele, levettem szandálomat. Bár
legbelül szétmart a feszültség, ezt igyekeztem nem mutatni.
- Ha jól emlékszek, hm… -
dörzsölte meg a borostáját - …talán még azt a cipőt is az én fizetésemből
vettük. – mondta gúnyos hangon.
- Akkor tessék, itt van – rúgtam
felé a két cipőt, és rá se nézve indultam ideges léptekkel a mosogató felé,
ahol megnyitottam a vizet, és elkezdtem kezet mosni.
Volt férjem kuncogott egyet, majd nagyot
szippantott a füstölgő cigarettájába, és az egyik kint maradt mosatlan tányérba
elnyomta. Kislányom félénken befogta orrát, KangJoon pedig a lehető legtávolabb
hajolt a fehér füstgomolyagtól.
- Na, és hogy tetszett a kedves
leendő „új apukának” a kinyalt éned? Sikerült meggyőzni annyira hogy megfektessen?
Biztos porosodhatsz már odalent – nevetett fel harsányan.
Gyomromban hatalmas ideggóc
képződött, mely csakis arra várt, hogy kirobbanhasson onnét. Határozott, ideges
mozdulattal zártam el a csapot. Lecsuktam szemeimet, megszívtam magam, és megfordultam
volt férjem felé; majd a pultnak támaszkodva nyitottam fel pilláimat, melyek
mögül mérhetetlen gyűlölet áradhatott.
Megpróbáltam nem tudomást venni
az undorító beszólásáról, és egyelőre még halk hangon szólaltam meg.
- Hányszor mondtam, hogy ne gyere
ide?
- ÉN ne jöjjek ide? – mutatott
mellkasára tágra nyílt szemekkel, majd ismét felkacagott, és fel akart állni,
mire gyermekeim leugrottak öléből, és szorosan egymás mellett állva figyelték
az eseményeket. – Elfelejtetted, hogy annak idején kinek a pénzéből is vettük
meg ezt a csinos kis lakást, Minjung? Hm?
- WooJin egyre közelebb jött felém, mire a gyomrom teljesen görcsbe
rándult, de még mindig figyeltem rá, hogy félelmemet ne vegye észre. Fejemet
enyhén felszegve, kezeimet magam előtt karba fonva álltam undorító, a piától
vöröslő tekintetét. – Hát mit képzelsz te? Azt hiszed te megtilthatod nekem,
hogy ide jöjjek? Ne röhögtess – ismét nevetett, és immár egészen közelről
érezhettem alkoholos-dohányos szagát. – Miért baj, ha néha kicsit átugrok, hm?
– váltott „ál-babázós” hangnemre, és végigsimított az arcomon egyik kezével,
mire összerezzentem, és azonnal lelöktem a kezét magamról. Továbbra is
ugyanazzal a villámokat szóró tekintettel lepleztem belső rettegésemet.
Akkoriban minden áldott nap ezt az érzést kellett átélnem.
- Mert mást se tudsz csinálni,
csak bebüdösíted az egész házat, és újra és újra felidézteted bennünk a
jelenléteddel, hogy pokol volt veled az életünk – mondtam halkan, bár hatalmas
feszültséggel teli hanggal.
- Igen, Minjung? Pokol? – váltott
vissza komoly hangnembe, és immár feljebb emelte a hangját. - Vajon a gyerekek
is így gondolják? - A gyerekek felé fordult, és közelebb lépett hozzájuk, akik
erre kissé összerezzentek. - Pokol volt az élet az apátokkal, drágáim?
Utáljátok a papát?
A kicsik egy ideig csak
pislogtak, nem tudták mit mondjanak szegények.
- Na mi van? Ilyen nehéz a
válasz?! – emelte még feljebb a hangját, és közelebb hajolt hozzájuk.
- Hagyd őket békén!! – váltottam
én is hangosabb hangnembe. Ezután WooJin visszafordult hozzám.
- Tudom hogy te neveled ellenem
őket – mutatott felém, és ismét közelebb jött hozzám. – De megmondtam.
Megmondtam már nagyon-nagyon sokszor neked és most is elmondom: hiába minden
próbálkozásod, mert ez a két gyerek nálam fogja végezni, ha felnő. Melletted
semmi jövőjük nincsen!
- Ezek a gyerekek már most
gyűlölnek azért amit tettél WooJin, és ha felnőnek, nemhogy kimenni nem fognak
veled, de egy szót nem fognak váltani veled – mondtam mondatom utolsó felét
lassan taglalva, és visszavágólag én is közelebb hajoltam arcához. Ezután már
éreztem mi jön: ugyanis felismertem azt a pillantást, ami ekkor WooJin
szemeiben megjelent. Kissé hátrébb lépett tőlem, orrlyukai kitágultak, és kissé
oldalasan nézett rám. Megszívta magát, és kezeit maga mellett ökölbe
szorította.
- Te kis kurva!! Most aztán
megbánod mit mondtál az előbb!! – kezdett el ordítani, és megindult felém. A
gyomrom teljes görcsbe rándult, szemeimet összeszorítottam, torkomban pedig egy
pillanat alatt gombóc keletkezett. Azonban ez alatt a pár másodperc alatt
hallottam a bejárati ajtó mögül futó lépteket, és már épp a vállam szorította
WooJin egyik keze, amikor valaki berontott a bejárati ajtón. Kinyitottam a
szemeimet, és megláttam Mr.Oh-t, az én kistáskámmal a kezében.
WooJin durva mozdulattal
elengedett, és nevetve fordult az imént betorpant személy felé.
- Ez az? Ez a kis nyutvasz?!
Nem bírtam tovább: könnyeim
patakozva folytak végig orcámon és remegő államon, miközben Mr.Oh felé néztem,
aki idegesen összevonta szemöldökét, és lassan lerakta a konyhaasztalra a
táskámat. „Menjen el…” – tátogtam felé fejemet csóválva, de úgy tűnt, most nem
igazán szeretné teljesíteni a kérésemet.
- Azt hiszem ki kell hogy
javítsam uram, mert a nevem nem „nyutvasz”, hanem Oh Sehun. – szívta meg magát
közelebb lépve WooJin felé. Volt férjem – aki valóban jóval termetesebb alkatú
volt nála - továbbra is csak nevetett.
- Nem hiszem el Minjung, komolyan
– fordult vissza felém, és ismét vészesen közeledett. – Utánam… ezzel voltál kiporoltatni
magad? Hát nézz már rá! – Ezután ismét komorrá vált a tekintete, és hirtelen
elkapta az arcomat egyik kezével, állam alá helyezve. – Ráadásul abban a
kibaszott ruhában, amit kibaszottul tőlem kaptál, bazd meg!! – ordította a
képembe, és egyik kezét felemelte, mire én ismét összeszorítottam a szememet.
Mr.Oh odalépett, és volt férjem
karját erősen megragadta, majd elvonta tőlem.
- Vegye le róla a kezét – nézett
rá az idegtől megfeszülve.
- Hogy mit csináljak? – vonta
össze WooJin a szemöldökét, és Mr.Oh felé kezdett lépkedni, aki egy pillanatra
sem hátrált meg. Már egészen közelről néztek egymás szemébe. – Mit gondolsz ki
vagy te itt, hm? Azt hiszed attól hogy megdugtad a nejemet, van bármi szavad?
Elmondom, én megtettem ugyanezt több százszor! Vagy… ezerszer? Kit érdekel!
Abból az ezerből meg még ezek is sikerültek itt! – mutatott az összebújt
gyerekekre, akik csendesen pityeregtek a konyha egyik sarkában. – Hát kinek van
itt szava? Neked? – mosolyodott el
gúnyosan, és széttárta kezeit.
Látszott, hogy Mr.Oh-ban mérhetetlen
düh fortyog.
- Bár nem tartozom magyarázattal,
de elmondom, hogy amit állít, nem történt meg. De ha így is lett volna, nem
számít; mert az az erőszakos, undorítóan agresszív viselkedés amit tanúsít,
mind arról tesz bizonyítékot, hogy ön még arra sem méltó, hogy ezzel a nővel
egy levegőt szívjon; és bárki mást ezerszer jobban érdemelne meg, mint önt.
Furcsálltam, hogy még mindig
formális módban beszél vele, miután ilyen dolgokkal illette őt WooJin, azonban
az amit mondott, teljes mértékben leépítette az én buta volt férjemet.
- Miket hordasz te itt össze,
senkiházi?! – ordította a férjem, és hirtelen nagyot lendített egyik öklével,
és egyenesen Mr.Oh arcába ütött, aki erősen hátrahőkölt.
- Istenem…!! – kaptam a szám elé
a kezem, és hangosan zokogni kezdtem. – WooJin, hagyd békén!!
Mr.Oh letörölte szája széléről a
kiserkent vért, és pár pillanatig kissé zilálva a padlót vizslatta.
- Látod, mekkora egy pina vagy –
nevetett gúnyosan volt férjem. – Még egy ütést sem bírsz el, te szerencsétlen!
- Innen is látszik – vágta rá
rögtön – hogy tudja hogy igaz amit mondtam. Nem tud mással válaszolni, csak erőszakkal.
Ez a gyenge emberek ismérve – lépett közelebb ismét a szemébe nézve.
- Nézz már magadra!! – ordította
el magát ismét WooJin, és megint bevert egyet Mr.Oh-nak, aki majdnem elesett.
Én nem bírtam nézni, arcomat kezeimbe temetve szaladtam zokogó gyermekeimhez,
és bevittem a szobájukba. Visszafutottam a konyhába.
- Megüthet engem akárhányszor,
attól még ugyanúgy tudja, hogy igazam van!! – emelte meg a hangját Mr.Oh.
A férjem az idegtől zilálva,
felfújva állt előtte pár másodpercig, majd lassan felém fordult.
- Ha ez kell neked, ez kell neked
Minjung – lépett közelebb – te döntöttél így. Majd meglátod, hogy mennyi
sikered lesz egy szerencsétlennel. De áldjad, hogy nem Koreában dolgozok hanem
Kínában. Mert így csak akkor jövök ide, ha épp haza jövök. De ha Koreában
lennék… - egészen közel hajolt hozzám, és taglalva folytatta: - …minden egyes
nap idejönnék, mert éppen így tartaná kedvem. És azt csinálnék, amit akarnék,
mert így tartaná kedvem. Ez az én házam. Az én gyerekeim laknak benne. – Ezután
Mr.Oh felé fordult egy pillanatra. – Ismétlem: az ENYÉIM. – Visszafordult
hozzám. – És akkor látom őket és viszem el, amikor akarom. Világos? Mert jogom
van hozzá. És ezt neked egyetlen szó nélkül el kell tűrnöd. Ne próbálj meg
előlem elmenni, mert tudod, hogy megtalállak.
Elindult a bejárati ajtó felé, de
megállt Mr.Oh-nál, és fintorogva végigmérte.
- Te szerencsétlen. Meglátod,
hogy neked is ugyanaz lesz a sorsod.
Ezután fogta magát, és
kiviharzott az ajtón.
- Ó, édes Istenem… - temettem
ismét kezeimbe az arcomat, és térdre rogytam. Teljesen kitört belőlem a
zokogás. Mr.Oh azonnal odajött hozzám és a hátamra tette kezét.
- Ne aggódjon, minden rendben.
Most már nincs itt.
- Annyira sajnálom… annyira… -
csak ezt tudtam hajtogatni, miközben a könnyimet tenyerembe eresztettem. Testem
rázkódott, és kétségbe estem.
Ezért nem akartam hogy velem legyen. Hogy ne keveredjen bele. Ez
egyszerűen elkerülhetetlen.
- Jöjjön, üljön le, nyugodjon meg
– vezetett a kanapéhoz, és leültetett. - Mindjárt jövök, megnézem a gyerekeket.
Hallottam, hogy kedvesen beszél
hozzájuk, így éreztem, hogy elég ha ő megy oda. Én képtelen lettem volna
felállni most onnan. Lábaimat magamhoz felhúzva kuporogtam a kanapé szélén, és
térdeimre helyeztem arcomat. Mikor még WooJinnel éltem, akkor is mindig itt
végeztem a veszekedések után… csak akkor már általában vérző arccal, és sajgó
tagokkal.
Nem tudtam abbahagyni a zokogást.
Pár perc múlva éreztem, hogy Mr.Oh leül mellém, és átkarol.
- E… ettől féltem… neh… nem
akartam, hogy belekeveredjen…
- Én viszont igen. – Simogatta a
hátamat. – Már mikor elbúcsúztunk, éreztem, hogy valami nincs rendben. Azt
gondoltam nem zavarok inkább, mert nagyon látszott hogy nem akarja hogy bemenjek.
Azonban jól kihasználtam az alkalmat, mikor félúton hazafelé észrevettem, hogy
bent hagyta a kocsiban a táskáját – mosolyodott el enyhén vérnyomos szájával.
- Nem lesz vége soha. Újra és
újra jönni fog, mint mindig, és ugyanezt fogja művelni – remegett meg az állam.
– Ráadásul most még önt is megütötte…
- Legalább nem önt bántotta –
kuncogott egy pillanatra Mr.Oh.
- Maga nem tudja mit csinál.
Tényleg nem tudja, mire képes az én férjem! – hajtottam le a fejemet, miközben
a könnyeim sorra csöpögtek ki szememből. Ismét elfogott az erős zokogás.
- Ha rajtam múlik, többé nem lesz
egyedül. – húzott kicsit közelebb magához. Annyira el voltam gyengülve, és most
rettenetesen jólesett, hogy itt van valaki. Hogy nem a díszpárnámat kell
magamhoz szorítanom, és némán elaludnom a kanapén, hanem van valaki, aki hozzám
szól, megvigasztal… és megvéd.
Lehunytam szemeimet, és erőtlenül
dőltem Mr.Oh felé, aki egy kicsit mégközelebb vont magához. Hosszú ideig így
voltunk némán, mígnem erőtlen testemet elnyomta az álom.
Reggel már egyedül ébredtem a
kanapén fekve, és betakarva. Miután kinyitottam szemem, rögtön felültem, és
Mr.Oh-t kerestem.
Felálltam, és járkálni kezdtem a
nappalival egybe nyitott konyhában, de nyoma sem volt. Bíztam benne hogy itt
maradt, hogy talán lefeküdt valahol, de egyik szobában sem találtam. Azonban az
nyugtató volt számomra, hogy a gyerekek pizsamában öltözve szundítottak
ágyukban, és tudtam, hogy ezt is a tanár úrnak köszönhettem.
Egyszer csak miközben csináltam
magamnak egy kávét, észrevettem a konyhaasztalon egy cetlit, amelyen egy üzenet
állt:
„Remélem jobban van, Mrs. Kim. A gyerekeket az éjjel lefektettem, miután ön elaludt. Minden jót kívánok, és bármi baj van, nyugodtan hívjon.
„Remélem jobban van, Mrs. Kim. A gyerekeket az éjjel lefektettem, miután ön elaludt. Minden jót kívánok, és bármi baj van, nyugodtan hívjon.
Oh, majd elfelejtettem: várom a
gyerekeket a zongoravizsgára! Az időpont: kedd, délután kettő óra.
Üdv!
Mr.Oh”
Már a sorok olvasása nyugtatóan
hatott számomra. Fáradt, halvány mosollyal hajtottam össze az apró cetlit, és
indultam a kávéfőző felé, ahol már el is készült a kávém.
Aznap igyekeztem annyira
összeszedni magam, hogy ne látsszon a munkahelyemen, hogy megviselt vagyok. Már visszament, most egy ideig nem fog jönni
– mondtam magamba, mint mindig, mikor látogatást tett. WooJin Kína távolabb eső
részében talált állást magának miután elváltunk, és csak ennek köszönhetem, hogy
nem zaklat folyamatosan - csak akkor, ha épp van ideje visszajönni Koreába. Ez
általában két-háromhavonta történik meg, de kivétel nélkül, mindig eljön ide.
Simán be tud jönni a házba, és nem tilthatom meg neki, mert joga van a
gyerekeit látni. A gyerekek pedig nem nyilatkoznak róla: nem mernek se rosszat,
se jót mondani az apukájukról – bár inkább a jót, mert úgy gondolják, ezzel
talán fenntarthatják a békét. Én tudtam hogy legbelül rettegnek tőle, és ezért
mondtam dühömben WooJin-nak azt, amit. Ha felnőnek, és megértik mit is tett az
apjuk velük, soha nem fogják megbocsájtani neki.
- Üdvözlök minden kedves
gyermeket és szülőt a zongoravizsgán – szólalt meg barátságosan Mr.Oh a zongora
mellett állva, egyenesen az előtte ülő szülő- gyerek had felé fordulva. – Hát
eljött a nagy nap. De nem kell izgulni, mindenki remekül el fogja játszani a
darabjait, igaz? – mosolyodott el.
Olyan furcsa volt most ott látni
őt, mint tanár, és belegondolni, hogy a hétvégén mi történt. Láttam, hogy a
szája szélén a seb már szinte teljesen begyógyult. Vegyes érzelmek kavarogtak
bennem. Amikor arra gondoltam, mi történt közöttünk a házában, bizsergős érzés
futott végig rajtam – és akaratlanul is száját néztem, mindvégig, miközben
beszélt. Ádámcsutkája mozgását, finom, férfias kezének gesztikulálását, arca
mimikáját. Nem is fogtam fel, mit mondott, annyira elvette az eszemet teljes
lénye. Ahogy telt az idő, és egyre közelebb kerültem hozzá, annál inkább
kezdtem vonzódni iránta.
- Akkor hát nem is húznám tovább
az időt, talán olvasnám is a névsort, ami alapján elkezdjük a koncertet.
Elsőként a legkisebbek jöjjenek…
Egy aprócska kislány jött
elsőként, és ült fel a zongorához. Nagyon aranyos volt, ahogyan szinte le se
ért a lába a székről.
- Jajj anya – szorította a
kezemet Minzy izgatottan. – Én annyira izgulok! – súgta oda.
- Nem kell izgulni, nyugi!
Ugyanúgy kell eljátszanotok most Mr.Oh-nak, ahogy órán szoktátok, csak most más
is hallani fogja.
- Teljes közönségünk van! –
szólalt meg KangJoon kicsit hangosabban a kelleténél, én pedig szám elé tettem
mutatóujjamat.
- Halkabban! Hallgassátok a
többieket is.
Még egy gyermek után már az én
Minzym jött. Próbált határozottan odaülni a hangszerhez, és elkezdeni a kis
darabkáját. Mivel én nem értettem hozzá, nem tudtam mennyit rontott, de Mr.Oh
arcát néztem, aki tanulmányozó szemmel nézett kislányom felé. Miután befejezte
Minzy, és felállt a széktől, Mr.Oh elégedetten bólogatott.
KangJoonról tudtam hogy nagyon
izgul – talán még jobban mint Minzy – de ő sosem vallotta volna be hangosan.
Talán egyszer el is ronthatta, mert hirtelen megszűnt a zene, Mr.Oh szemöldöke
pedig felszaladt, és némán tátogta kisfiam felé, hogy „nem baj, folytasd!”.
Végül valahogyan mégis csak a végére ért KangJoon, és ő is kapott egy kis
tapsot, mint mindenki.
- Nagyon büszke vagyok rátok! –
suttogtam erősen nekik, és mindkét csemetém fejére nyomtam egy-egy puszit.
Mr.Oh-ra is ránéztem, hátha idepillant, de csak bőszen jegyzetelt a naplójába.
Biztos nagyon koncentrált, hogy minden gyereket végighallgasson megfelelően.
A vizsga végén boldogan álltunk
fel a székünkből, mikor az eredményhirdetésen kiderült, mindkét gyermekem ötöst
kapott zongorából.
- Sehun bácsi! Sehun bácsi!! –
futott oda Minzy és Kangjoon a tanár úrhoz, mikor végre sikerült nekünk is
utolsóként szóba elegyedni vele, a többi szülő után. A terem szinte teljesen
kiürült ekkorra már.
- Gratulálok nektek! Nagyon
ügyesek voltatok – mosolygott kicsinyeimre szeretetteljesen. Imádtam, amikor
így nézett rájuk.
- És eldöntötte már hogy ki ülhet
fel Mozartra? Ki volt a legszorgalmasabb? – kérdezte izgatottam Minzy.
Halálosan komolyan vette ezt, és erre várt egész félévben. Kangjoon is
kíváncsian pislogott Mr.Oh-ra.
- Háát… - simított végig saját
állán Mr.Oh morfondírozó arckifejezéssel, mint aki tényleg keményen tanakodik
valamin. – Nem is tudom. Ez egy nagyon nehéz kérdés. Nehéz dönteni, mivel
mindketten nagyon szorgalmasak voltatok. Ezért úgy gondolom, talán mindketten
felfértek a hátára.
- Komolyan?! – ragyogott fel
gyermekeim arca, és kivillantak Minzy apró tejfogai. – Jajj de jó!
- Sok dolga lesz Mozartnak ha
minden gyereknek ezt megigérte! – kuncogtam Mr.Oh-ra.
- Igazándiból csak nekik mondtam
ezt. – lépett picit közelebb hozzám, és halkabban kezdett beszélni.
- Nahát! De hogyhogy? – lepődtem
meg.
- Valahogy szóba jött, hogy Minzy
szereti a pacikat, és ekkor meséltem neki hogy van lovam. Úgyhogy, valamelyik
nap át is jöhetnének. Én már a hétvégén is ráérnék.
- Komolyan? Oh… nagyon köszönjük.
– mosolyodtam el, és átkaroltam két kisgyermekem vállát. – Oda melyik busszal
lehet kijutni, azt esetleg tudja?
- Jaj, hát persze, el is
felejtettem mondani, én kimegyek magukért.
- Ah, igazán nem ke…
- Mondjuk valamikor kora délután
ott leszek – vágott a szavamba, és rám mosolygott. – Például kettőkor.
- Rendben – tűrtem el a fülem
mögé a hajamból egy tincset egy apró bólintás kíséretében.
- Itt is volnánk! – szólalt meg
Mr.Oh, miután befordult kocsijával a „birtokára”. Most sokkal tisztábban láttam
mint este, és még jobban elámultam. Mr.Oh háza nem csak belülről, de kívülről
is nagyon szép – ráadásul ott volt mellette a hatalmas füves terület, és az
istálló.
- Mozart! Jövök hozzád! – kiabált
Minzy miután kiszálltunk a kocsiból.
- Psszt! Ne ilyen hangosan,
kicsim – szóltam rá.
- Mekkora udvar! – ámult el
Kangjoon.
- Ezt a házat és a területet a
nagyszüleimtől örököltem. Mozart is az övüké volt, épp frissen betört csikó
volt, mikor megkaptam – mesélt Mr.Oh, miközben beengedett bennünket a kapun.
Utunk egyenesen az istálló felé
vezetett, amelyhez egyre közelebb érve megéreztem a jellegzetes ló-szagot.
Ritkán jártam ilyen helyen, és tetszett az egésznek a hangulata.
Az épületbe belépve rögtön
megpillantottan a gyönyörű, sötét-pej lovat, aki kíváncsian kukucskált kifelé a
bokszából, egy-két szalmaszállal a szájában. (Ha valaki kíváncsi Mozartra: KATT)
- Szevasz kis jószág – közeledett
teljes közvetlenséggel hozzá Mr.Oh, és megsimogatta az orrát. Ahogy láttam, az
állatokhoz is mérhetetlen kedvességgel viszonyult. Kislányom szorosan fogta
kezemet, és tátott szájjal bámulta a hatalmas lovat, Kangjoon arcáról pedig le
nem lehetett volna mosni a vigyort.
- Gyönyörű ló! – dicsértem meg én
is. Bár kissé féltem a lovaktól, így megtartottam a tisztes távolságot.
- Köszönöm. Akkor rögtön fel is
nyergeljük őt, mit szóltok? Akartok segíteni?
- Igen! – vágták rá a srácok
rögtön, bár én kicsit vonakodtam tőle.
- Nem is tudom… nem túl veszélyes
ilyen piciknek bemenni egy ekkora állathoz?
- Ne aggódjon, Mozart a légynek
sem ártana. – nézett rám nyugtatóan Mr.Oh. – Mindjárt jövök, csak gyorsan
átöltözöm, és hozom a kellékeket, egy pillanat – mondta, és egy pár percre
elszaladt az istálló hátsó részébe.
Hamarosan vissza is tért egy nagy
nyereggel és pár kellékkel a kezében, valamint most valóban igazi lovas ruhában
volt, amit szokatlan volt rajta látnom az elegáns „tanáros” öltözék után.
Fekete lovas csizmát viselt drapp színű lovas nadrággal, amely egészen
feszülősnek volt mondható a lábán, és meg is akadt a szemem rajta egy
pillanatra. Ehhez társult egy sima fekete póló, amely jól kiemelte
felsőtestének alakját. Tüzetesen néztem Mr.Oh-t ebben a szerelésben, és rá
kellett jöjjek, hogy egyre és egyre jobban tetszik nekem.
Talán… tényleg teljesen belehabarodtam. Azt hiszem menthetetlen vagyok.
Mr.Oh elmagyarázta és megmutatta,
hogyan kell helyesen felnyergelni a lovat. Olyan jól magyarázott, hogy szinte
úgy éreztem, én is fel tudnék rögtön nyergelni egyet – nem csoda, hiszen tanár.
Gyerkőceim egy-egy mozzanatban be is segítettek, amit nagyon élveztek, és sokat
simogatták Mozartot, aki tényleg nagyon jól tűrt szinte bármit – legalábbis eddig.
Nemsokára már teljes
felszerelésben vezette ki Mr.Oh lovát, mi pedig mentünk utána. (Bűnös szemeim egy
pillanatra meg is akadtak a tanár úr így hátulról kivételesen jól szemügyre
vehető hátsó felén is, melyen szépen feszült a lovaglónadrág. Szinte kezdtem
saját magam előtt zavarba esni.)
- Na, gyerünk! Ki akar az első lenni?
– kérdezte Mr.Oh miután a karámba értünk.
- Én! – tette fel egyszerre kezét
rögtön mindkét gyermekem, mire Mr.Oh kuncogott egyet.
- Na jól van, mivel Kangjoon is úriember,
ezért engedjük, hogy először a hölgy üljön fel. Mit szólsz? – simogatta meg
Kangjoon fejét Mr.Oh, aki bár kissé sajnálattal, de bólogatott egyet.
Mr.Oh sok-sok körön keresztül
vezette körbe Mozartot, Minzy pedig olyan volt, mintha nem is evilágon lenne.
Kangjoon félénkebb volt, de láttam, hogy ő is élvezi, Mozart pedig tényleg
rettentő higgadtnak tűnt.
- Sehun bácsi is tud lovagolni,
igaz? – kérdezte Kangjoon, miután a tanár úr leemelte a lóról.
- Bizony, tudok.
- Mutassa meg nekünk Sehun bácsi,
hogyan lovagol! – kérlelte Minzy, mire Mr.Oh elmosolyodott.
- Hát, tulajdonképpen mutathatok
valamit.
- Ez az! – örültek gyermekeim.
- De nem túl nagy szám ám! –
mondta, miközben odament az egyik padhoz a karámon kívül, felvette magára a
lovaglósisakját. Ezután visszaballagott a nyugodtan álldogáló Mozarthoz, majd
lábát a kengyelbe tette és egy határozott mozdulattal a nyeregbe ült. Kesztyűs
kezével szakszerűen megfogta a kantárszárat. A lovon ülve nagyon imponáló
hatást festett.
Szájával noszogató hangokat
kiadva és sarkával enyhén megérintve a ló oldalát elindult a karámban.
Látszott, hogy Mozart vele sokkal kevésbé megy óvatosan, és mennyire össze
vannak szokva. Átváltottak ügetésbe, majd nem sokkal utána vágtába.
Mr.Oh úgy tűnt, egészen profi
módon üli meg a lovat. Totálisan tudta hogy mit csinál. Szinte ámulva néztem
őt, mert ha a zongoránál ülve láttam, sosem tudtam volna így elképzelni.
A karám közepén állt egy ugrató,
amely felé közeledni kezdett, és átugratta azt Mozarttal. Ez nagyon tetszett a
gyerekeknek, mert kisebb kiáltás is elhagyta a szájukat ennek láttán. Ezután
Mr.Oh és Mozart ismét felénk közeledett egyre lassítva, majd meg is álltak.
Mr.Oh zilálva mosolygott ránk egyet.
- Maga mindent ilyen profin tud
csinálni? – kérdeztem ámulva.
- Ez igazán kedves! De ez még
elég messze áll a profitól. Bár én nem is akarok profi lovas lenni, ez csak a
szórakozásom. Teljesen ki tud kapcsolni.
- Azt elhiszem, mert látszott,
hogy nagyon élvezi – mosolyodtam el.
- Anya, te nem ülsz rá? – bökött
meg kislányom, mire felvont szemöldökkel lenéztem rá.
- Mi? Nincs az az Isten! Nagyon
szép, de én félek a lovaktól. Még odamenni is, nemhogy felülni!
- Biztos nem akarja? – kérdezte Mr.Oh,
én pedig aggodalmas tekintettel ránéztem. – Nyugodjon meg, Mozart nagyon
szelíd. Ágyúdörgés is szólhatna a füle mellett, akkor sem ágaskodna fel. Jöjjön
csak! – ugrott le Mr.Oh a lóról.
- De… teljesen egyedül? Én nem
tudom irányítani a lovat! Mi lesz ha elkezd futni?! – kezdtem kétségbeesni.
- Akkor üljön mögém, és akkor
biztosabban érzi magát. Így már jó lenne? – nézett a szemembe bizalomkeltően.
Most komolyan üljek fel a lóra? Jézus Isten…
- Hát… nem is tudom… - tűrtem el
hajam egyik tincsét vonakodva.
- Gyerünk, jöjjön! – intett egyet,
és ismét helyet foglalt a lovon. Felém nyújtotta egyik kezét, és ennek már nem
tudtam nemet mondani. Kissé remegő lábakkal a lóhoz léptem.
- Lépjen bele a kengyelbe –
bújtatta ki egyik lábát – aztán határozottan rúgja el magát és tegye át a másik
lábát a lovon. Szorosan kapaszkodjon a derekamba, és nem eshet bántódása.
- Rendben – bólogattam, és
megpróbálkoztam azzal amit mondott. Bár nem sikerült elsőre, de a lényeg hogy a
végén a lovon ültem. Alap esetben félénken karoltam volna át Mr.Oh derekát, de
most rákényszerített a félelem hogy rögtön jó szorosan átöleljem. Kicsit furcsa
is volt a közelsége számomra, de nagyon élveztem.
- Azta! Mint egy herceg és egy
hercegnő! – kiáltotta el magát csodálkozva Minzy, mire odakaptam a fejemet,
Mr.Oh pedig csak kuncogott.
- Mehetünk? – szólt hátra
szelíden Mr.Oh, mire félve bólintottam. Mikor elindult a ló, alig hallgatóan
elsikkantottam magam, de biztos voltam hogy a tanár úr hallja, ugyanis éreztem,
hogy rázkódik a mellkasa a kuncogástól.
Elsőre nagyon félelmetes volt, de
az idő elteltével kezdtem ellazulni. Mr.Oh mondta, hogy nyugodtan szóljak
bármikor ha meg akarok állni, de a végén már egyáltalán nem akartam. Mosolyogva
élveztem a kilátást a ló hátáról, a finom ringatását léptének, valamint egyben
Mr.Oh biztonságot adó közelségét. A végén teljesen elszállt a félelmem.
Jó pár kört mentünk így, mire
leszálltunk. Az élmény a végére tökéletesen pozitív volt számomra, és azt
gondoltam, nagyon szívesen csinálnám majd újra valamikor. Persze ezt nem
várhattam el Mr.Oh-tól, eszem ágában sem volt konkrétan megkérni őt, ezért csak
bíztam benne hogy talán lesz még alkalom.
A lovaglás és a ló lepucolása
után a tanár úr beinvitált bennünket egy kis teára és uzsonnázásra a házba. A
zongora láttán felidéződtek bennem a legutóbbi emlékek, melytől rögtön
elpirultam. A gyermekeim mindenhez odafutottak és tüzetesen megvizsgálták, mint
mindig mindent.
Mr.Oh-nak volt egy belső
vendégszobája, ahová uzsonna után elvonultak a gyerekek játszani, így pedig
tudtunk magunk között is beszélgetni.
- Megkérdezhetem… feltűnt azóta a
volt férje? – kezdett bele a kényes témába félénken Mr.Oh, miközben újabb adag
teát töltött ki magunknak a konyhaasztalánál. Aprócska ideg futott végig a
gyomromon, de tudtam, hogy erről beszélnünk kell, mert megtörtént, és egy
pillanatra sem esett szó róla azóta.
Megráztam a fejemet.
- Nem jött. Ilyenkor, ha
meglátogat, utána szinte biztos hogy több hónapig nem is jön, mivel kint
dolgozik Kína másik végében, ahonnan csak néha engedik haza őt. Azonban akkor
mindig sikerül sajnos betérnie.
- És maga nem tud ellene semmit
sem tenni, hiszen a gyerekek láthatásához joga van. – mondta Mr.Oh, és összeráncolt
szemöldökkel beleszürcsölt forró teájába. – Ez szörnyű lehet.
- Tudja, én nem akarom eltiltani
a gyerekektől, mert az apjuk. Még ha bántotta is őket sokszor és nem igazán
foglalkozott velük… azért biztosan szereti őket. Bár neki a gyerekek is
általában a versengés tárgyai voltak, mint minden.
- Istenem. Sosem fogom megérteni
az ilyen embereket – csóválta a fejét elégedetlenül. – Ő… mindig ilyen volt?
- Hm. – mosolyodtam el cinikusan.
– Tudom, miért kérdezi. Csodálkozik rajta, hogy is tudtam vele összekerülni.
Nos, sokszor ezt magamtól is megkérdezem. Tudja… nagyon fiatal voltam még.
Tizennyolc évesen összekerültem vele, és tizenkilenc évesen terhes lettem
Kangjoonnal. Már akkor sem volt felhőtlen a kapcsolatunk, de a gyerek mindent
megváltoztatott… és végül elvett feleségül. De azt is csak a szülei hatására,
akik bigottak, és mindenképp azt akarták hogy összeházasodjunk. – Sóhajtottam egyet.
– Tudtam hogy már akkor rossz ötlet volt, ide-vagy oda a gyerek… - a múlt
idézéseitől kicsit elérzékenyültem, és éreztem, hogy apró gombóc keletkezik a
torkomban. Nem akartam sírni, de minél inkább erőltettem hogy ne, annál jobban
növekedett… - Egyedül sokkal többre mentem volna, mint vele. Ez nagyon csúnyán
fog hangzani, de az egyedüli dolog ami sokszor motivált arra, hogy vele
maradjak, a pénz… egyedül nem bírtam volna még ekkor eltartani magunkat a
gyerekekkel – hajtottam le a fejemet, és éreztem, hogy kiszivárognak a
könnyeim.
- Nem, nem hangzik csúnyán. Ez
teljesen érthető – váltott még az előzőnél is gyengédebb hangnemre Mr.Oh. – Nem
akar inkább a kanapéra ülni? Az kényelmesebb.
Bólintottam, és a bögrénket
megfogva át is vonultunk oda. Próbáltam összeszedni magam valamennyire, és
lehajtott fejjel bámultam a padlót, míg vártam, hogy a könnyeim megszáradjanak.
- Mrs. Kim – szólított meg Mr.Oh. – Ne szégyellje magát. Mondjon el
bármit, ami jól esik. Sírja ki magát. Nincs értelme bent tartani a dolgokat,
mert az rossz hatással van magára, és az egészségére.
A szavai még inkább ösztönöztek,
és a fájdalmam egyre inkább kezdett kibontakozni a mellkasomból. Egy
bőgőmasinának éreztem magam, de akkor is eluralkodott rajtam a sírás.
- Tudja, én csak… úgy érzem ennek
sosem lesz vége… sosem fogok tőle megszabadulni – kezdtem el síró hangon. –
Amikor ott volt és kezet emelt rám, amikor hozzám ért, minden alkalommal
összezsugorodik a gyomrom, és visszaidéződnek bennem azok az emlékek amelyeket
azalatt a hét év alatt kellett kibírnom vele. Amikor a felmosó nyelét is
eltörte rajtam, vagy a kést a torkomnak szegezte villódzó tekintettel… el sem
tudja képzelni, micsoda rettegésben éltünk mi akkor. És mindezt a gyerekeknek
is végig kellett néznie! – néztem könnyes szemeimmel Mr.Oh arcára a padlóról,
akin egyszerre láttam sajnálatot, és összeszorított ajkai belső dühéről is
árulkodtak. – És mikor ön megjelent… Istenem, én annyira örültem neki, fogalma
sincs mennyire – töröltem le könnyeimet. – Köszönöm. És… sajnálom hogy annyira
elküldtem a találkozónk után.
- Ne is foglalkozzon azzal, értem
hogy miért történt. – ült kicsit közelebb hozzám. – Mondja… aznap este, mikor
itt voltunk… ezért sietett el annyira? Emiatt aggódott?
A hirtelen témától kicsit
végigfutott gyomromban az ideg, és egy pár pillanatig néma maradtam. Lesütöttem
szemeimet, és enyhén ajkamba harapva lassan bólogattam.
- Annyira illetlen voltam…
sajnálom. Tudja, én… rettenetesen élveztem azt az estét. Annyira, mint még
soha. – Határozottan a szemébe néztem. – Még senki sem volt velem olyan odaadó,
figyelmes és kedves mint maga. Mint egy mesében. Még most is… itt ül, és figyel
rám, minden mozzanatomra, tudja éppen mi lenne a jó számomra, foglalkozik vele
hogy mit szeretnék… és ráadásul a gyerekeimet is szereti, és úgy tud velük
bánni mint még soha senki. Tudja… sokszor hiszem azt hogy szinte maga… nem is
valós – néztem szemébe kissé elrévedve, és utólag zavarba éreztem magam attól,
hogy miféle „vallomás áradatot” zúdítottam most rá. Egyszer csak Mr.Oh szélesen
elmosolyodott, és kuncogni kezdett. Értetlenül néztem rá, hogy vajon mi
vicceset mondhattam, de ő csak tovább folytatta, és kuncogása nevetésbe
torkollott.
- Mi… az, talán rosszat mondtam…?
– kérdeztem motyogva.
- Jaj, istenem, elnézést kérek –
köszörülte meg a torkát Mr.Oh – Csak… - ült még közelebb hozzám, és lassan
átkarolt engem. – Mi lenne… ha végre tegeznénk egymást? – kérdezte halkan, majd
egyre közelebb és közelebb hajolt hozzám. Kijelentésére én is elmosolyodtam, és
csak lassan bólintottam egyet, majd készségesen adtam át magamat gyengéd, lágy
csókjának.
Vége
Nagyon szépen köszönöm az olvasást! Ha tetszett és élvezted a történet olvasását, kérlek háláld meg egy véleménnyel a történet alatt, mert nagyon kíváncsi volnék, milyen gondolataitok vannak a történetről. Építő kritikát is szívesen fogadok, ne kíméljetek! ;)
Rettentően élveztem olvasni! Meglepően jól írtad le részeg férj viselkedését. Sajnos az ilyen emberek valóban így érzik magukat férfinek. Tudtodon kívül felidézted a gyerekkoromat. Igazán sajnáltam a két kicsit, hasonló dolgokat éltem át én is. Akkor megfogadtam, hogy én nem leszek részeges férfi felesége. Így is lett, a férjem rendes, dolgos, soha nem bántana. Az én kisfiam nem tudja meg, milyen életem volt. Boldog és egészséges. Bár fájdalmas emlékek jöttek elő, mégis köszönöm, hogy megírtad. Akik pedig olvassák ezt és a véleményemet is, azoknak azt tanácsolom, jól gondolják meg, kit választanak, mert ezek a dolgok bizony a valóságban is előfordulnak. Nyuszó
VálaszTörlésHűű rettentően örülök hogy írtál, már azt hittem üres marad a komment szekció! :) Nagyon boldog vagyok hogy tetszett, viszont sajnálom hogy ilyen rossz emlékeket idézett elő benned. Nem te vagy az első olyan aki ezt mondja nekem, és tényleg szörnyű látni hány embernek kell ilyesmit átélnie. Nem akartam ilyen "valóságosan rosszra" csinálni, de valahogy így adta.Bár én hála az égnek még nem nagyon láttam ilyesmit, de bele tudtam képzelni magamat, és már az hátborzongató volt. Bízom benne, hogy a kedves, boldog részek kárpótolják a történet sötét részét :) és tényleg nagyon köszönöm, hogy írtál! Remélem sikerül még olyan történetet írnom, ami tetszik :)
TörlésTyűha! :)
VálaszTörlésNagyon tetszett ez a történet, gratulálok hozzá! Szerintem az összes közül ez lett a legjobb. Vagyis hozzám ez áll a legközelebb. Nagyon tetszik Sehun jelleme. Még sosem képzeltem el ilyen úriembernek, de nagyonis jól állna neki. Azt hiszem beleszerettem ebbe a Sehunba. :) Annyira életszerűre sikeresett, remélem, hogy nem tapasztalatból írsz... Még egyszer gratulálok hozzá, szerintem remek lett. :) Köszönjük!
Nagyon köszönöm hogy olvastad és írtál hozzá, örülök hogy tetszett neked :) Sokan mondják hogy Sehunt nem látták még így, úriemberként, hát itt volt most a ragyogó alkalom :D Szerintem is, egyáltalán nem áll neki rosszul. És én is beleszerettem T_T *dilis* örülök hogy életszerűnek találtad, ez volt a cél ^^ Hála az égnek a legrosszabb részt nem élettapasztalatból írtam, bár volt válásban részem, de egyrészt pici voltam és nemigen emlékszem, de ha jól tudom nem volt ilyen durva azért.
TörlésMég egyszer köszönöm hogy írtál ^^
Hát ez valami bámulatosan jó volt.*^* Igaz, annyira nem vagyok oda a hetero történetekért, sőt, kifejezetten ellenzem, de ez nagyon megfogott. De komolyan. Annyira beleéltem magam, hogy amikor átkerültem az új iskolába és megtudtam, hogy folytathatom a zongorázást, és új tanárt kapok, (xD persze, hogy újat kapok.) elkezdtem reménykedni, hogy valami fiatalabb férfit kapok ki. xDD Na, de a fici által teljesen beleszerettem Sehunba.T-T Ez az 'úriember' image meg ahhw.~*^* Kész, végem. v.v Kiverte a biztosítékot. A Naughty Pizzas-on kívül ez a másik kedvencem.>< Egyszerűen imádom. T-T Fantasztikusak a történeteid. Így tovább! ^^"
VálaszTörlés