A kutyafuttatón, és azon túl - 2. rész [EXO, Baekyeol. Baekhyun szemszög]

Onnantól kezdve minden nap összefutottunk a kutyafuttatón. Gyakorlatilag nem is kellett megkeresnünk egymást, hiszen a kutyák megtették helyettünk. Amint ráléptem a fűre, Sunny már pásztázta is orrával a talajt, és sietősen követte a szagot, amíg Foresthez nem ért; és úgy tűnt, a kis golden retriever sem tett másképp, mert mindig az a kép tárult elém, hogy Chanyeol kissé hátradőlve, a pórázt erősen markolva tartja vissza a rohanásban őt.

Persze mindig beszélgettünk, míg a kutyák jól elvoltak egymással. Megpróbáltunk párszor együtt játszani is velük, de azok bizony ránk se hederítettek, míg egymás társaságában voltak. Ezek az ebek teljesen egymásra találtak. A sors iróniája, igaz?

 Chanyeol sosem volt annyi ideig a futtatón mint én, mert – legalábbis ő mindig ezt mondta - a munkájával kellett foglalkoznia. Azonban míg csevegtünk is, szinte csak a kutyákról beszéltünk, vagy a kutyánkkal átélt kalandjainkról. Úgy látszott, hogy ő tényleg nagyon belepistult a kis Forestbe, mert mindig hatalmas rajongással tudott beszélni róla. Elmesélte, hogyan talált rá, milyen trükköket tanított neki, amik közül párat be is mutatott vele – tényleg nagyon ügyes kutya, ahhoz képest, milyen kis szeleburdi. Szó esett a kutyáink rossz szokásairól, és arról, ki hogy szoktatta le róluk a saját kedvencét (némely tanács igen hasznosnak is bizonyult). Szóba esett az állatorvos is, amely mint kiderült, közös -és még sorolhatnám a témákat. Mindig tudtunk valamiről beszélni, szóval kínos hallgatásra nem igen volt közöttünk példa, aminek nagyon örültem.

Saját magunkról azonban szinte sosem esett szó. Annyit tudtam Chanyeolról, hogy egyedül él a kutyájával, akárcsak én, és programozó. Ezeket az információkat is csak azért tudtam meg, mert épp úgy jött ki a téma. Elkezdhettem volna kérdezgetni őt, de nem mertem. Egy pillanatra sem akartam tolakodó lenni vele szemben, vagy mutatni, hogy valójában mennyire érdeklődő vagyok felé; hiszen akár még gyanút is foghatott volna arra, hogy én valamilyen érzéseket táplálok iránta. A világért sem derülhetett ki.

Egyik nap, amikor szokásos módon, a szokásos helyünkön beszélgettünk, nagyon belemerültünk, és kicsit hosszabb ideig nem néztünk a kutyáinkra. Nem tudom, hány perc telhetett el, de mikor a fűre néztünk, bizony az üresen zöldellt felénk, egyedül a sárga kis labda lapult meg a szálak között. A kutyáknak hűlt helye volt.

- Ezek meg... – kerekedett ki a szeme Chanyeolnak, és azonnal gyalogolni kezdett a füvön, alaposan körültekintve a futtatón, hátha valahol meglátja őket. – Forest! Forest!! Itt kell lenniük, biztos csak kicsit messzebb mentek mint szoktak...

Én már rögtön sejtettem hogy elszöktek, de nem akartam mondani. Én is kiabálni kezdtem a saját kutyám után Chanyeol példáját követve, de se kép, se hang. A kutyafuttató egész területe majdnem üres volt, és a rajta tartózkodó kutyák közül bizony egyik sem a miénk volt.

- Ezek megléptek – szólaltam meg végül, mire Chanyeol felém fordult, most még kétségbeesettebb arccal.

- Te jó ég! Meg kell őket találnunk!

Én is kezdtem felfogni a helyzet súlyosságát: szívem gyorsabban kezdett dobogni, és nagyot nyelve összeráncoltam a szemöldökömet. Tehetetlenül néztünk egymásra Chanyeollal egy pár másodpercig, majd ő volt az első aki megindult. – Gyerünk. Nem járhatnak messze! – mondta, és a vállamat egy pillanatra megfogva sebesen elgyalogolt mellettem, én pedig utána.

Órákig kerestük a kutyákat. Először a kutyafuttató területét és környékét fésültük át, a környező utcákban lévő házakba becsöngettünk, nem látták-e őket.  A nem messze lévő bolt parkolóját is kétszer is átkutattuk, megkérdeztük az embereket, de senki nem tudott semmit. Végül úgy döntöttük, nem adjuk fel, és tovább megyünk. Elindultunk egy irányba, a külváros felé vezető úton. Itt már kevésbé volt népes a környék, kezdtek sűrűsödni a sima raktártelepek, üres füves telkek. Itt sem leltünk a kutyáinkra, ráadásul már be is sötétedett, ez pedig mégjobban megnehezítette a keresést.

- Ah... én kezdek elkeseredni, Baekhyun – állt meg a gyaloglásban Chanyeol, és csípőretett kézzel kifújta magát. – Nem hiszem el, hogy ennyi idő alatt ennyire messzire mentek. Valószínű csak rosszul kutattuk át a környéket...

- Én is így gondolom... – mondtam, majd mondatomat félbeszakította egy baljóslóan hangzó dörgés, mire mindketten felnéztünk az égre. Bár nagyon sötét volt, a csillagok nem látszottak, így arra mertünk következtetni, hogy csúnyán beborult az ég.

- Ez... nem jelent jót, igaz? – pislogott kissé hunyorogva Chanyeol, miközben a szellő is megörvendeztetett bennünket, és hajának tincseit szemébe fújta, amit gyorsan ki is söpört onnan. Míg ő az ég felé nézett, az én szemem egy pillanatra megakadt állcsontjának szép vonalán, de inkább igyekeztem koncentrálni a válaszomra.

- Határozottan nem. És van egy olyan érzésem, hogy nincs esernyőd... igaz?

- Ezt eltaláltad – nézett rám, és elmosolyodott. – De gondolom nem azért kérdezted, mert neked van.

- Ezt pedig te találtad el – nevettem fel keserédesen.

A sötétségben felvillant egy villám az égen, amely egy pillanat erejéig megvilágított mindent. Már mindketten tudtuk, hogy nem valószínű, hogy szárazon maradunk.

- Azt hiszem haza kellene mennünk minél előbb... hátha kikerüljük a javát, bár erre nem sok esélyt látok, mivel majdnem egy óra mire innen visszaérünk. Ha nagyon kapkodjuk magunkat, negyven perc – mondta Chanyeol, majd el is indultunk sebes léptekkel visszafelé. Pár másodperc múlva megérkezett az iménti villám hangja, amely egy hatalmasat csattanó dörgés volt.

 - Ah!! – kiáltottam fel ijedtemben, és egy pillanatra összerezzentem, csukott szemmel. Utáltam a vihart!

Hallottam hogy Chanyeol kuncogni kezd, én pedig ránéztem, kissé szemrehányóan.

- Mi olyan vicces? – kérdeztem, de nem túl komolyan.

- Semmi, semmi – vigyorgott tovább – szedjük a lábunkat, én már éreztem egy cseppet az arcomon...

És valóban, a cseppek esni kezdtek, és egyre sűrűbbé kezdtek válni, nagyokat koppanva az aszfalton. A sietős gyaloglásból automatikusan kocogásba váltottunk, de hiába, a helyzet csak egyre rosszabb lett. Hamarosan már úgy dőlt az eső, mintha dézsából öntötték volna, a bőrünk egyetlen felülete sem maradt száraz, mi pedig csak futottunk, hogy találjunk egy olyan helyet, ahová be tudunk húzódni.

- Ott! Oda menjünk be! Gyere! – mondta Chanyeol egy árván álldogáló telefonfülkére mutatva. Tényleg az volt az egyetlen fedett hely, ahol védve lehettünk. Gyorsan oda is rohantunk, Chanyeol kinyitotta a telefonfülke ajtaját, előre engedett, majd egy szempillantás alatt befordult utánam, és becsukta a fülke ajtaját.

A kettőnk kifáradt zilálása hallatszott csak a telefonfülkében, amely többé-kevésbé kizárta a kinti vihar zaját. Még sosem voltam Chanyeolhoz ennyire közeli helyzetben, mint akkor. Cipőnk hegye csaknem összeért, leheletének fuvallatát éreztem arcom oldalán. Zavaromban vizes pólóm végét csavargattam, majd csak egy pillanatra felsandítottam arcára, félve attól hogy tekintetünk véletlenül összetalálkozik. De miután láttam hogy ő csak békésen néz kifelé a fülke harmatos ablakán, mertem most hosszabban nyugtatni tekintetemet rajta.

Arcán egy-egy kósza esőcsepp szaladt lassan végig egészen álláig, melyen elidőzött egy darabig csüngve, és végül lehullott. Némelyik csepp nem állt meg, hanem tovább folytatta útját, végig futva nyakának vonalán. Eme látványtól már nyelnem kellett egyet, így gyorsan újra arca felé vittem tekintetemet. Hajának tincsei homlokához és halántékához tapadtak – és így, lelapult hajjal vettem csak észre, hogy milyen aranyosan elálló fülei vannak.

- A kutyák... – törte meg a csendet mély hangjával  (ami most egészen hangosnak hatott ebben a zárt térben), és végül rám nézett. - ...irtó büdösek lesznek. – fejezte be a mondatát, és elvigyorodott, majd elnevette magát. Én is nevetni kezdtem. Abban a pillanatban, amikor ilyen közel volt hozzám, és ragyogó mosolyával rám nézett, úgy megdobogtatta a szívem, mint még soha. Akkor, ott tényleg biztos voltam abban, hogy teljesen beleszerettem Chanyeolba.

- Na... talán most már elállt. Úgy tűnik, csak egy futózápor volt – nyitotta ki a fülke ajtaját, majd kinézett rajta, és miután megállapította hogy a feltevése helyes, ki is lépett onnan, tartva nekem az ajtót. Én is kijöttem, kissé sajnálkozva. Szerintem többé sosem lesz olyan helyzet, ahol ilyen közel lehetek hozzá, gyanú nélkül. Tarthatott volna kicsit tovább is ez a zápor...

Tovább indultunk, szedve lépteinket, mivel már hűvös is kezdett lenni. Alig láttunk valamit, csak akkor, ha egy autó a fényszórójával eljött mellettünk. Az út mellett elég ritkásan voltak elhelyezve az utcalámpák – már alig vártam, hogy végre kicsit beljebb érjünk a városban.

Azonban amilyen rettenetesen „szerencsés” ember vagyok, a sors bebizonyította, hogy most se legyen másképp: ugyanis a nagy sötétségben nem vettem észre, hogy egy kiálló vas valami van a lábam előtt, és akkorát belerúgtam, amekkorát csak kellett.

- Oh, hogy az a...!! – hadartam gyorsan, és a földre guggoltam, bokámhoz kapva. Nem bírtam megtartani magam, így a földre ültem, és sziszegve a térdemre hajtottam a fejemet.

- Hé! Mi a baj? Mit történt? – hajolt le hozzám Chanyeol.

- Belerúgtam ebbe az istenverte... vasba!! – mutattam felé egy pillanatra.

- Ah, vigyázz jobban! Bár megértem, hisz alig lehet itt látni valamit, nagyon kell a lábad elé nézni... Basszus, fel tudsz állni?

- Nem tudom... – próbáltam meg, egyszerűen nem tudtam ráállni, akárhogy is akartam. Az egész lábam zsibbadt, és fájt. Valami ideget találhatott el. A gatyám szárát feltűrve se láttam semmit a sötétben, de nem hittem hogy nagy a baj, mivel akkor nyilallna, ha ráállok.

- Hívjak egy mentőt? Lehet hogy eltört! – kérdezte Chanyeol aggódva.

- Dehogy! – vágtam rá azonnal – Minden oké, mindjárt jobb lesz...

- Gyere, segítek – nyújtotta felém a kezét, én pedig elfogadtam, és felhúzódzkodtam a földről a segítségével. A lábamra állni csak egy-egy pillanat erejéig sikerült, de nagyon bicegtem, egyszerűen nem volt benne erő. – Karolj belém, úgy gyorsabban tudunk haladni. Valahogy haza kell jutnunk, de már nincs messze, maximum szerintem tíz perc.

- Köszönöm – mondtam szégyellősen, és megfogtam karját. Így se volt valami szerencsés napunk, de ez aztán feltette az i-re a pontot. A kutyáink meglépnek, szétázunk a viharban, most meg ez.

Jóval lassabban haladtunk a kelleténél, de nagyon rendes volt Chanyeoltól a segítség. Nagyon hülyén éreztem magam, nem tudtam ez neki mennyire gond, de szidtam is a sorsot a történtekért.

- Már nincs sok vissza – mondta, majd egyszer csak az utcán velünk szemben alakok tűntek fel. Eddig szinte csak mi magunk voltunk, nem találkoztunk senkivel; de ezekről már messziről sütött, hogy nem biztos, hogy olyan bizalomgerjesztő társaság lesznek. Egyelőre csak haladtunk tovább úgy, ahogy eddig, míg nem már szemtől szembe voltunk velük, és ahogy éreztük is, erősen vizslattak kettőnket. Ketten voltak, az egyikük körül-belül korunkbeli, a másik kicsit idősebbnek tűnt. Tipikus, buliból részegen hazafelé menő, kötekedős kedvében lévő egyének voltak, akik teljesen gátlástalanul bámultak a képünkbe.

- Csá – szólított le minket az idősebbnek tűnő, cigivel a szájában – van tüzetek?

Ha minden rendben megy, megússzuk ennyivel...

 - Nincsen – mondta Chanyeol hidegen, és megpróbált gyorsan továbbállni, de vállon fogták.

- Hé-hé, hova sietsz ennyire? És a kis partnerednek? Neki sincs? – nézett rám a másik.

- Neki sincs. Sziasztok – válaszolt szúrósan Chanyeol, és ismét megpróbált határozottan továbbállni, de az idősebb pasas ismét vállon fogta. Chanyeol ezt már nem akarta engedni, így ebből egy pár másodperces lökdösődés lett, végül Chanyeolt jobban ellökte az illető.

- Mi van, talán nem tud magától válaszolni a kis köcsögöd? – kérdezte, majd rám nézett. – Hé, te! Mondd meg a pasidnak, hogy tanuljon egy kis jó modort!

- Miket hordasz te itt össze? – ráncolta össze a szemöldökét Chanyeol, és megindult a pasas felé, aki rögtön be is vert neki egyet. Kissé hátratántorodott ettől, de látszott, hogy nagyon begurul, és megindult a pasi felé, majd visszaadta neki az ütést – azonban ez sokkal erősebbnek bizonyult, mert hátra is esett az áldozat. Én mindeközben teljesen bepánikoltam, és mialatt Chanyeol a másikkal dulakodott, a fiatalabb megindult felém is, és rám lökött egyet, én pedig instabilságom miatt azonnal hátra is estem, amire ő felröhögött.

- Mekkora kis gyenge buzi vagy!

Valószínű nem vehette észre hogy Chanyeol mennyire simán kiütötte a haverját, mert nagyon magabiztosnak tűnt, egészen addig a pillanatig, míg Chanyeol maga felé nem fordította, és adott neki egy ugyanolyat mint a barátjának. Ő is „lepihent” eme ütéstől a fűbe.

- Anyátok a buzi... rohadékok – mondta nekik, majd felém fordult. - Gyere, húzzunk innen – segített fel Chanyeol, én pedig igyekeztem minden fájdalmam elfolytani, és a lehető legsebesebben menni a sérülésem ellenére.

- Buzeránsok! – kiabálták utánunk. – Még egyszer meglátjuk a köcsög pofátokat, nem maradtok egyben!

Látszott, hogy Chanyeol nagyon-nagyon begurult, mert egy ideig csak mérgesen fújtatva meredt előrefelé.

- Kösz... szépen – mondtam neki halkan.

- Ugyan, nincs mit. Legalább most látom, hogy mégis jó volt valamire az a pár év taekwondo – fordította felém a fejét, és láttam, hogy most már derültebb arcot vág. Ekkor vettem észre, hogy kissé belilult az ütés helye. – Még hogy „köcsögök”... ezek azt hitték, mi buzik vagyunk. Hát menjenek már a jó édes anyjukba!

Ez igazán... ironikus.

Sosem gondolkoztam még el azon, hogy mi lenne, ha Chanyeol meg tudná, hogy más vagyok. Vajon tovább barátkozna velem? Mi lenne akkor, ha az „igazi énemet” ismerné?

Ezzel kapcsolatban mindig is kétségeim voltak az életben. Eleinte sosem mertem elmondani senkinek, de folyton úgy éreztem, az emberek valójában nem is engem szeretnek. Ez be is bizonyosodott, mikor a gimnázium utolsó évében valahogyan kitudódott, hogy én bizony meleg vagyok. Mindenki eltávolodott tőlem - még azok is, akikről azt hittem, hogy nagyon jó barátaim, és nem hagynának el engem soha. Ott elhatároztam, hogy többé nem hazudok senkinek, és nem mutatok mást. Ha egyedül maradok, akkor egyedül; de nem fogok hazugságban élni, és várni fogok, amíg akad valaki, aki úgy elfogad, ahogyan vagyok.

És most itt voltam. Itt volt egy új ember az életemben, és muszáj volt, hogy megmutassam neki, ki vagyok. Muszáj volt kockáztatnom, mert nem akartam még egyszer átélni azt a pofáraesést, mint akkor. Inkább fájjon most kicsit talán kevésbé, mint hosszabb idő és közeledés után nagyon.

Valahogy közölnöm kell vele...   

- Holnap akasszunk ki plakátokat a kutyák keresésére. Az biztosan sokat segítene. Szerkesszünk egy képet, amin mind a két kutya rajta van. Akár átjöhetnél hozzám is, és ott kitalálnánk, mit szólsz? – nézett rám Chanyeol.

Ha tudnád, hogy meleg vagyok, vajon akkor is áthívnál magadhoz?

Egyszer csak megálltam a bicegésben.

- Mi az, Baekhyun? – nézett rám meglepve Chanyeol. – Ez neked így nem jó? Ha akarod máshogy is megoldhatjuk...

- Én tényleg meleg vagyok. – bukott ki belőlem egyszer csak, minden előzmény nélkül.

folyt. köv.! 

A kutyafuttatón, és azon túl - 1. rész [EXO, Baekyeol, Baekhyun szemszög]

Friss nyári levegő simított végig az arcomon, ahogy kiléptem a lépcsőház börtönéből a szabadba. Egy pillanatra becsuktam a szemem, és hagytam, hogy a nap fényei pár másodperc erejéig beborítsák arcomat; de aztán a kezemben lévő póráz erős rántása jelezte, hogy kiskutyám már igazán türelmetlen kezd lenni, így felhagytam a napfürdőzéssel. Újból kinyitottam a szemem, kissé lehajoltam  és végigsimítottam kedvencem fején, majd a házunkkal szemben az út túloldalán lévő kutyafuttató felé vettük az irányt.

Délután három óra volt, így már nem volt olyan tikkasztó a hőség. Ilyenkor sokan kijártak ide, hogy kedvencükkel kikapcsolódjanak kicsit, és ez most sem volt másképp. Sok kutyus futkosott a széles, dombos-füves területen, botokat, labdákat és egyéb eszközöket hűen és engedelmesen visszaszolgáltatva gazdájuknak, hogy újból eldobhassa azt nekik. Néhol egy-egy gyermek együtt szaladgált az otthoni kedvenccel, önfeledten nevetgélve. Szerettem nézni, ahogyan az emberek jól érzik magukat. Ilyenkor kicsit úgy éreztem, hogy minden rossz ami a világban van, eltűnik egy-két órára, és csak az idill létezik, ahol mindenki boldog és felhőtlen.

Leültem a szokásos kis padunkra Sunnyval, aki már alig bírta kordában tartani magát. Jól tudta, hogy mi jön, orrával már turkált az övtáskám környékén, ahol a labdája megbújt.

- Jól van, nyugi van, azt hiszed nem játszunk? Hát persze hogy játszunk – mondtam neki vidáman, megdörzsöltem a feketefehér foltos buksiját, majd elővettem az áhított sárga labdát, ami tudtam hogy hamarosan megint ronda koszos lesz, hiába mostam le. – Na, kinek kell a labda? Neked? Hm? – incselkedtem vele, miközben a levegőben lóbáltam a labdáját, melyet akármerre vittem a kezemmel, követte a szemével és egész testével. Persze eljátszottam vele a bizonyos „eldobom és ő beveszi, de közben még mindig ott van a kezemben” trükköt, kuncogtam rajta egyet, majd ténylegesen eldobtam neki jó messzire, ő pedig utána rohant.

Sóhajtottam egyet a friss levegőből szívva, majd hátradőltem a padon és szememet a kutyafuttató területein és személyein kezdtem pásztázni. Apró törpecirkálók, közepes termetű kutyák, esetleg hatalmas mamlaszok; kis keverékek, és szép tisztán kivehető fajtatiszták rohangáltak itt-ott, kiknek gazdái kis családok, gyerekek, magányos öreg nénik, esetleg bácsik voltak. Egy-egy tipikus,  „a kutyasétáltatást gyorsan elintézem mert ez a rutinfeladat”-féle fiatal srác is jelen volt, kiknek ismertetőjele a kedvtelen arc, és fülhallgató, amiből feltehetőleg maximum hangerőn szól a metál vagy a dubstep, nehogy véletlenül hallják a természet hangjait.

A kutyuskám már rég lerakta a lábam elé a labdáját és türelmesen ülve, lihegve várta az újabb dobásomat, mire feleszméltem a nézelődésből.

- Oh, de gyors vagy te kis kópé – simogattam meg, majd folytattam a labdadobálást. Míg ő elfutott érte, én újból és újból végignéztem az embereken és a kutyákon, akik jelen voltak, vagy épp megjelentek a futtatón. Ez volt az én kis elfoglaltságom.

- Hát Sunny... – simogattam meg immár kissé kimerült kutyusomat, miután sokadszorra ejtette le lábam elé a labdát – ...ma sincsen itt. – Sóhajtva hátradőltem a padon, és az eget kezdtem el nézni, amelytől kissé bekönnyezett a szemem, de valahol mégis jólesett a messzeség látványa. – Talán... majd holnap – suttogtam, és lecsuktam pilláimat, hogy élvezhessem a lágy szellőt, amellyel ezen a délutánon megajándékozott bennünket a természet. Éreztem, hogy kiskutyám is letelepedik a lábam mellé, hogy megpihenjen a sok rohanás után.

Ezzel telt el már lassan egy hónapja minden napom... hogy Őt kerestem. Igen, talán pont aznap volt, hogy már egy hónapja nem láttam. Akit minden egyes kutyasétáltatáskor észrevettem, és amíg jelen volt, figyeltem a távolból. Az a magas, langaléta de kidolgozott testalkat, a szinte mindig rajta lévő napszemüveg, általában divatos öltözék és a kivétel nélkül mindig szájkosarat hordó, feltehetőleg pitbull vagy ahhoz hasonló fajtájú kutyája mind itt vannak a szemem előtt, teljesen tisztán. Sosem hallottam a hangját, vagy kerültem hozzá egyáltalán tíz méternél közelebb. Sosem láttam tőle mást, csak azt, ahogyan körbeviszi a kutyáját, kicsit leül a padra vele, olvasgat a telefonján, majd újból körbeviszi, és eltűnik. Minden nap, csak ennyi volt, de nekem akkor is örömöt okozott. Mert amint először megláttam őt, megfogott... nem tudom miért, és hogyan, de megtörtént. Egyszerűen csak belevésődött az elmémbe a léte, a látványa, és öröm volt számomra minden pillanat, ha láttam őt.

De egy nap nem jött. Azóta mindig hiányzik... és csak remélem, hogy egy nap újra itt lesz. Nem tudtam mi az oka, hogy már nem jár le; talán az is lehet, hogy már rég elköltözött, vagy egyszerűen valamiért el kellett ajándékozni a a kutyáját, és nincs kit lehoznia. Lehet, hogy talán nem is az ő kutyája volt, és csak rábízták; arra, hogy esteleg vele történt valami, nem is mertem gondolni. Sok tényező szerepet játszott, az biztos - azonban én sosem adtam fel, és mindig kerestem őt. Ki mondja, hogy biztos, hogy sosem jelenik meg többé?

Optimizmusomat szerettem magamban, és kitartásomat is: mert amiben reménykedtem, egy nap rámtalált.

Egyik nap Sunnyval a szokásos délutánunkon furcsa dolog történt. Sunny sosem szokott más kutyákkal foglalkozni; hiába akarnak azok játszani vele, ő mindig elutasító. Nem agresszív, talán kicsit inkább félénk, és egyszerűen nem szereti a többi kutyát. De most a szemeim kétszeresére kerekedtek, mikor láttam, hogy miközben Sunny a labdáért futott, egy golden retriever kutyus egyenesen az ő labdájáért fut, és mikor odaér, megtorpan; akárcsak az én kutyám. Megszaglászták egymás orrát és hátsóját (igen... náluk ez az ismerkedés), ami nekem már ígyis egy csoda volt, hisz Sunny eddig idáig se jutott el még egy kutyával sem. Kíváncsian vártam a fejleményeket, majd láttam, hogy a farkak csóválni kezdenek, ami jó jel volt. Mindkét kutyán látszott, hogy rendben vannak egymással, majd a golden retriever egyszer csak felkapta Sunny labdáját, és elfutott, az én kutyusom pedig egyenesen utána.

Hová mennek ezek?!

- Sunny!! Sunny!! – kiabáltam utána, mert féltem hogy valahová az isten háta mögé elcsalja ez a kis „betolakodó” az én hűséges kiskutyámat. – Sunny, gyere vissza!! Majd veszünk másik labdát! – kiabáltam, mintha értené. De ez a füle botját se mozgatta, csak mint aki se lát se hall, rohant a másik eb után. Egyre távolabb kerültek a látóteremből, majd egyszer csak az egyik domb mögött eltűntek, az én arckifejezésem pedig meglehetősen aggodalmassá, sőt  mondhatni inkább kétségbeesetté változott.

Felpattantam a padról, és futni kezdtem a kutyám után, tekintetemmel cikázva a füvön, hátha megtalálom. Nem sokat kellett futnom, máris újból a szemem előtt volt az én gyönyörű border collie kutyusom. Ismét szóltam a nevén határozottan, mire végre felfigyelt rám, és szaladni kezdett felém.

- Istenkém... – forgattam a szemeimet – ...Te! Hát mit művelsz velem? Szerelmes lettél, vagy mi? – szóltam neki, miután ismét a lábamnál volt, és követett vissza a pad felé. – Ilyet légyszíves, többet ne csinálj! Nem vagyok én a futkosáshoz hozzászokva. Vagy legalább szólj előtte, mert akkor bemelegítek!... Huhh – fújtam ki magam, és próbáltam a puzusomat lejjebb tornászni. Ismét leültem a padra. – Látod... most nincs mivel játszanunk! Ellopták a labdádat, és te hagytad! Ráadásul a kedvenced volt, nem is tudom lehet-e még ilyet kap...

- Elnézést... – szólt közbe hirtelen egy mély tónusú hang a padunk mellől, majd a látóterembe egy kéz is került, a mi kis sárga labdánkkal, amelynek én is és a kutya is megörültünk. Ezután felnéztem a hang forrása felé, és azt hiszem... igen, azt hiszem a szívem tényleg megállt akkor egy pillanatra. – Ez a labda a tiétek. Ugye?

Igen, Ő volt az.

Nem szóltam semmit, csak néztem rá, mint aki álmodik. Egy hónapja érte pásztáztam minden nap a kutyafuttatót, csak hogy láthassam; most pedig itt állt mellettem, hozzám beszélt, és mosolyogott. Közelről mégelképesztőbb volt számomra, mint távolról. Sima bőre volt, nagy, csillogó szemei, és kedves mosolya.

 Nem tudtam, mivel voltam annyira kegyes az Úr felé, hogy ezt az ajándékot kaptam a sorstól, de egyelőre még kezelnem kellett a helyzetet. Rá kellett hogy jöjjek, hogy tovább kéne mennie ennek a pillanatnak, különben hamar átlépem azt az időküszöböt, míg totálisan hülyének leszek nézve; úgyhogy erőt vettem magamon, és megszólaltam.

- I-igen, a miénk a labda – mosolyodtam el én is, és próbáltam úgy átvenni a labdát, hogy ne látszódjon rajtam, hogy a szívem mennyire gyorsan dobog, és mennyire öntötte el arcomat a forróság. Felálltam, gyorsan a kutyám szájába adtam a labdát, és ismét a velem szemben álló magasabb személy arcába néztem.

- Ah... ne haragudj, tudod, annyira labdamániás, állandóan ezt csinálja! Bármi ami gömb alakú és gurul, arra ugrik – vakarta meg tarkóját egy pillanatra, majd kissé felnevetett, elővillantva tökéletes sorban álló, fehér fogait. A távolba nézett, ahol kutyusa más ebekkel szaladgálva játszott. – Forest! Gyere ide! – kiabált neki, majd füttyentett egyet, a kutya pedig lógó nyelvvel nyargalni kezdett felénk. Hamarosan csóváló farokkal nézett felfelé gazdájára, aki megsimogatta a fejét.

- Forest... milyen jó kis kutyanév – mosolyodtam el a kutyát nézve, és kvázi hangosan gondolkoztam.

- Igen... egy erdőben találtam őt, szóval gondoltam ez a név találó lehetne a számára – mosolygott ő is a kutyusára, miközben vakargatta a füle tövét. Én újból az ő arcára néztem, és egyszerűen nem akart a szívem nyugton maradni, pedig keményen dolgoztam rajta, hogy úgy viselkedjek, mintha ő csak egy egyszerű idegen lenne a számomra. Igazán kedves arca volt, pedig mikor régen néztem őt, mindig úgy hatott, mint aki kissé kedvtelen; azzal a kutyával mindig olyan komor kisugárzása volt - legalábbis a távolból.

- Neked egy pitbullod volt, ugye? – szólaltam meg, megint csak úgy, hogy nem gondoltam át előre, hogy mit mondok; szinte csak a gondolataim jöttek a számra. (Erről igazán le kéne szoknom...)

- Hm? – nézett újból rám, enyhe meglepődést mutatva arcán. – Igen, Rocky pitbull fajtájú volt. De ezt honnan tudod? – kérdezte udvarisan.

Kapcsolt az agyam.

- Öhm... – nézelődtem kicsit zavartan – é-én csak... láttalak már egyszer-kétszer, és úgy emlékeztem mintha eddig olyan kutyát hoztál volna magaddal.

- Igen... – sütötte le a szemét, és arca komolyabbá vált – ...őt sajnos el kellett altatni.

- Oh... – Szóval ezért nem jött ide ilyen sokáig. Kicsit elszégyelltem magam, amiért ilyen hirtelen felhoztam ezt a témát, én nem tudtam hogy ez történt, pedig gondolhattam volna. Baek, de hülye vagy! – ...nagyon sajnálom.

- Hát... én is, de talán jobb neki így, hogy már nem szenved. Kiderült, hogy agytumora volt.

- Te jó ég... – suttogtam magam elé, és a kutyámat nézve abszolút átéreztem a fájdalmát. - Én belehalnék, ha Sunnyval történne valami.

- Nem könnyű, az biztos. Bár... Rocky eleve nehéz eset volt.

- Hogyhogy? – néztem rá újra.

- Menhelyről hoztam, és ő kutyaviadalokon volt harcoltatva régen. Az emberekkel jól elvolt, de a kutyákkal nagyon agresszív viselkedést mutatott, így sosem engedtem el, és mindig szájkosarat kellett rá rakni. Egyszer már meg is jártuk emiatt a rendőrséget...

- A rendőrséget? – kerekedtek ki kissé a szemeim.

- Igen... – bólogatott. – Egyszer leesett a régi szájkosara, és nekiment egy másik kutyának, ami nem élte túl a támadást. Sajnos erre lett betanítva, nem ő tehetett róla, hanem azok a szemetek, akik ezt tették vele. De egyébként pedig a legengedelmesebb kutya volt a világon – mosolyodott újra el halványan a kutyája emlékét felidézve. – Sokáig azt gondoltam, hogy nekem sosem lesz többet kutyám, de aztán jött Forest – nézett újra a kutyusára, aki immár az én kiskutyámmal játszogatott.

Sunny egy másik kutyával játszik? Ez a világ nyolcadik csodája!

- Na, milyen jól elvannak ezek ketten – mondta.          

- Hát én ezt alig tudom elhinni... Sunnyt sosem érdekelte másik kutya. De Forestnek úgy látszik sikerült belepnie magát a szívébe! – mosolyodtam el szélesen őket nézve. – Hihetetlen...

- Igen, eléggé úgy néz ki hogy egymásra találtak. Rockyval például egy ilyen helyzet elképzelhetetlen volt. De legalább neki nem kellett hatszor szólnom, mire észrevette hogy hívom – nevetett fel. – Minden kutyát másért lehet szeretni.

- Hát igen, bár én annyira nem tudom, mert nekem Sunny volt az első. Mikor ideköltöztem, nagyon magányosan éreztem magam, így beszereztem magam mellé egy társat. Azóta is imádom... nem is tudom, mihez kezdenék nélküle.

- Na, lassan azért szerelmet ne valljunk a saját kutyáinknak! – nézett rám, és elnevette magát, mire én is. Ismét eszembe jutott, hogy aki velem szemben áll, és ragyogóan nevet rám, az az a személy, akiért én egy hónapja pásztáztam a parkot. Annyira furcsa volt ebbe belegondolni, mert egyáltalán nem is így képzeltem el őt. Valaki elérhetetlen és titokzatos személynek gondoltam, aki sosem szólna csak úgy egy idegenhez. De most itt van, és annyira közvetlen. Lehet hogy tényleg csak álmodom, de ha nem, akkor mostantól a világ legjobb helye lesz a kutyafuttató!

- Oh, nekem mennem kell lassan – nézett az órájára. – Remélem azért sikerül elválasztanom őket – nevetett újra, és Forest nyakörve felé nyúlt, hogy rá tudja rakni a pórázt. Eléggé ficergett, észre se vette hogy valami történt, annyira elvolt Sunnyval. – Ah, hát ez így nehéz lesz! – próbálta kicsit elrángatni onnan Forestet.

- Na, Sunny, gyere ide – próbáltam segíteni azzal, hogy az én kutyámat is elviszem onnan. Szintén rátettem a pórázt, és bár ő könnyebb termetű volt, így sem volt valami könnyű eset.

- Azt hiszem muszáj lesz a jutalomfalathoz folyamodnom – nyúlt a zsebébe, majd elővett egy kis csont alakú kekszet, amit Forest orra alá tartott. Erre már felkapta a fejét az úrfi, és a falatot kezdte el követni. – Na, helyes, jó fiú. Így már talán haza jutunk – nézett rám nevetve. – Biztosan össze futunk még itt... Oh! Ne haragudj, nem is mutatkoztam be. Chanyeol vagyok – nyújtotta egy gyors kézfogásra a kezét.      

- Baekhyun – fogadtam el a kézfogását mosolyogva, és kiélveztem nagy tenyerének puha érintését.

- Akkor majd még biztos találkozunk. Szia! – intett, és immár Forest húzta el őt az ellenkező irányba, valami érdekes után sietve. Én visszaintegettem, és alakjának távolodását figyelve próbáltam most a gyomromat megnyugtatni, hogy szálljanak már le valahová azok a hülye lepkék.

Szóval Ő Chanyeol.

 

(folyt. köv.!)