Persze, hogy a szívem hevesen
dobogott már szombat reggel, ahogyan felkeltem, és a nap is nagyon lassan telt
el. De aztán mikor a mutató egyre közelebb ért a hét órához, a gyomromban is
megjelentek az izgatottság érzései. Miután átvittem hatkor a gyerekeket a
szomszédhoz, izgalmam végleg kiteljesedett. Hogy ezt elűzzem, bekapcsoltam
otthon a rádiót.
Saját magam előtt éreztem
kellemetlenül magamat, mikor készülődtem aznap este. Szinte… el is felejtettem,
hogy milyen, mikor az ember randizik. Nem tudtam, mit vegyek fel, hogy nézzek
ki. Felpróbáltam rengeteg fajta ruhát, mindegyiket valami miatt leszavaztam, és
végül egy sem maradt amit szívesen felhúztam volna. Semmiben sem láttam magam
igazán szépnek, és egyáltalán nem értettem, hogy lehet, hogy egy ilyen fiatal,
jóképű, intelligens férfinak szimpatikus vagyok… esetleg még tetszem is. Minden
nap a legfáradtabb, lerobbantabb formámban jelentem meg előtte a gyerekekért
rohanva, és ő még így is érdeklődött felém… számomra ez szinte hihetetlen volt.
Szinte mindig csak enyhe sminket
teszek fel, amely a nap végéig kitart, ezért most, mikor megpróbálkoztam valami
kicsit erősebbel, vonakodva néztem a tükörbe. „Nem túl sok? Nem öregít jobban?”
– ilyen mondatok fordultak meg folyamatosan a fejemben. Végül úgy döntöttem,
hogy ne érezzem magam feszélyezve, csak enyhén erősebben húzom ki, normálisan
kispirálozom (nem pedig két ecsetvonással, ahogyan reggel lóhalálában szoktam),
és ezúttal némi alapozót is kenek magamra, hogy apróbb bőrhibáim eltűnjenek.
Miután ezzel elkészültem, még mindig nagyon furcsa volt számomra, de
összességében a hatás talán nem volt rossz.
Hajamat megpróbáltam elegánsan
feltűzni, a szimpla lófarok helyett valami kontyszerűségbe. Egy-két tincset
kitűrtem frufrum mellé. A szokásos kis pötty fülbevalóm helyett egy apró,
lógós, csepp alakút vettem fel, melyet még férjemtől kaptam; és azóta egyszer
sem volt rajtam, mióta elváltunk. Mindig csak különleges alkalmakra vettem fel,
ha mentünk valahová – és talán ironikus is volt, hogy most épp egy másik
férfivel való randizás közben fogom hordani, de nem érdekelt.
A temérdeknyi ruha után úgy
döntöttem, sötétkék egybe-ruhámat veszem fel, melyet a céges rendezvényekre
szoktam hordani. Az volt a legelegánsabb és egyben legszebb öltözékem: hátán
iksz-alakban voltak pántjai elhelyezve, testhez simult, és pont térd fölé ért.
Elsőre azt gondoltam, ez túl kihívó, de
miután ki is voltam sminkelve, be kellett hogy valljam, ez az együttes
így nem rossz.
Észre sem vettem, hogy megy az
idő, de már hét óra múlt pár perccel, és hallottam, hogy egy kocsi áll meg a
ház előtt. Az ablakon kipillantva már tudtam is, hogy ez Mr.Oh kocsija. Egy
pillanatra pánikot kaptam, mert még a cipőm sem volt rajtam, így lóhalálában
kezdtem el keresni az eddig felpróbált cipő halomból a fekete szandálomat,
melyből egyet meg is találtam.
- Istenem, hol a francban van a
párja?! – futkorásztam össze-vissza a szobában fél pár magassarkúban, és
egyszerűen már alig láttam a sok cipő-rengetegtől. Mikor megláttam a feketét,
rögtön felkaptam és felhúztam a lábamra.
A csengő szólt, az én szívem
pedig már a torkomban dobogott… teljesen úgy éreztem magam, mint egy kamasz
lány, aki még sosem találkozott kettesben fiúval. Egy utolsó pillantás a
tükörben, igazgatás, táska felkapása, és rohantam is a bejárathoz.
Remegő kézzel nyúltam a
kilincshez, aztán kinyitottam az ajtót. Megpillantottam Mr.Oh-t, aki most
kivételes módon nem a szokásos fehér ing-szövetnadrág kombinációban volt. Szürke
zakó volt rajta hasonló színű nadrággal, és alatta ezúttal fekete ing.
Szokatlan volt más ruhában látnom, így egy pillanatra el is időztettem
tekintetemet rajta.
- Jó… estét – mondta Mr.Oh, és
egy pillanatra úgy tűnt, mintha kicsit elkomorodott volna. Egy tizedmásodperc
alatt végigmért tekintetével, majd hirtelen vakarni kezdte tarkóját; úgy tűnt,
zavarban van. – Öhm… Azt hiszem, talán mégsem kellene együtt mennünk, Mrs. Kim.
Addig mosolyogtam, de most
arckifejezésem egy pillanatra megfagyott. Csak értetlenül pislogtam párat.
Tudtam, hogy túl szép hogy igaz legyen. De hogy ezt közvetlenül a randi
előtt kell közölni…?
- Oh… - sütöttem le szememet,
mikor mondatának értelme eljutott agyamig. – É… értem. - Már csak egy kérdésem
volt hátra. – Hogyhogy? – néztem vissza szemébe, és a fájdalom kezdett
elterjedni bennem.
Mr.Oh féloldalasan elmosolyodott.
- Csak mert… nem igazán méltó az
én megjelenésem az önéhez, Mrs.Kim… ön túl gyönyörű.
Te jó ég.
- Hah… - szélesedett ki a
mosolyom vigyorrá, és mintha egy sziklát dobtak volna le a mellkasomról. –
Jézusom… hát… ez igazán hízelgő. Köszönöm szépen – tűrtem boldogan hátra egyik
tincsemet zavaromban, majd aztán eszembe jutott hogy ezt nem kellett volna,
mivel a frizurám része; úgyhogy gyorsan vissza is tűrtem.
- Azonban… ha nem gond, én
felhívnám a figyelmét egy apróságra, bár lehet hogy ez egy újfajta divat trend…
- szólalt meg Mr.Oh. Mikor arra néztem, amerre ő – ami nem más volt, mint a
lábaim – úgy éreztem, az összes vér a testemből az arcomba futott.
Felemás szandált húztam fel.
- Te jó Isten… - kaptam a szám
elé a kezem és kínomban elfogott a nevetés. Nem
is én lennék… - Egy pillanat és jövök – hadartam, majd villám gyorsan
befutottam a szobába, és most RENDESEN előkerestem a cipőm párját, ami galád
módon be volt csúszva az ágy alá.
Miután újból megjelentem immár
mindkét lábamon ugyanazon szandállal, el is indulhattunk. Mr.Oh még a lépcsőn
lefelé is kacagott, és már én sem tudtam visszatartani a nevetést.
Az étterem… sokkal gyönyörűbb
volt, mint amilyet elképzeltem. Rögtön az volt a gondolatom, hogy remélem, hogy
nem valami méreg drága hely, bár a társaságból és a légkörből kinézve nem volt
olcsó.
Nagyon kellemesen éreztem magam.
Mr.Oh társasága… olyan volt, mintha elfeledtetett volna velem mindent. Mire
belemelegedtünk a beszélgetésbe, még azt is el tudtam felejteni, hogy
egyáltalán a gyerekeim tanárával jöttem randevúra: csak itt voltam egy kellemes
társaságú emberrel, és addig a pár óráig nem érdekelt semmi.
Ez alatt a vacsora alatt sok
mindent megtudtam Mr.Oh-ról: például azt, hogy tősgyökeres szöuli, és egészen
kisgyerek kora óta zongoraművész akar lenni. A szöuli művészeti egyeteme
végzett, és nem csak tanári, de művészi diplomája is van, csak a művészi
fizetésből nehéz megélni, ezért vállalt tanítást is. Végül én is kinyögtem
magamról egy-két dolgot: például azt, hogy én nem itt születtem, hanem Korea
egészen távoli részében, csak a férjem munkája miatt jöttünk ide. Aztán végül
én is elvégeztem egy főiskolát, és terhesen diplomáztam le, úgy, hogy mellette
Kangjoon már ott volt.
- Maga… egy igazán kitartó nőnek
tűnik – törölte meg szája szélét Mr.Oh utolsó falatja után, és hátradőlt
székében. – Ah, ez isteni volt. És az öné hogy ízlett?
- Ah… ha belegondolok, nekem már
az is nagy szó, hogy nem a saját főztömet ettem vacsorára – nevettem el magam –
de hogy emellé még mennyei is volt… nem találok szavakat. Életem legfinomabb
vacsorája.
- Remek! Ennek nagyon örülök –
mosolygott rám Mr.Oh.
Hirtelen az étterem aulájába
zenészek sorakoztak fel az emelvényre, mindenféle vonós hangszerrel a kezükben;
ezen kívül egy zongora eleve helyet foglalt az emelvény közepén, melyet
kinyitottak. Egy férfi felkonferálta, hogy az étterem zenészei a mai este
folyamán valamilyen vonós-együttes.
Érdeklődve figyeltük őket
Mr.Oh-hal – én főleg.
- Azta… élő zene – hallgattam
mosolyogva a zenészeket.
- Jaj! – egyenesedett fel a
széken hirtelen Mr.Oh. – Tényleg, én el is felejtettem az ígéretemet!
Megígértem, hogy játszani fogok magának, de ki is ment a fejemből – tette
homlokára tenyerét aggodalmas képpel.
- Jaj, emiatt ne aggódjon!
Biztosan lesz alkalom, vagy koncertje, ahová el tudok majd menni – fordultam felé.
- Nem, ez… én utálom az
ígéreteimet nem betartani, és most frusztrál. Koncertem sem mostanában lesz –
húzta el enyhén a száját, majd pár másodpercig az asztalterítőt bámulva
gondolkozott. Ezután rám nézett. – Nekem… van otthon zongorám. Egy nagyon minőségi,
szép hangú hangszer. Ha gondolja... a vacsora után elmehetnénk hozzám, és…
Egy pillanatra önkéntelenül is
felvontam a szemöldökömet, és alig tudtam megállni hogy ne bazsalyogjak egyet.
-
M-mármint, egy percig se értsen engem félre, én tényleg csak játszanék
önnek valamit… - vakarta ismételten a tarkóját Mr.Oh.
Nem bírtam tovább, így elnevettem
magam.
- Ön szokta mondani hogy ne
aggódjak, hát most én mondom, hogy ne aggódjon annyit. Nem értettem félre –
mosolyogtam rá nyugtatóan, mire láttam, hogy ő is kicsit megkönnyebbül. –
Rendben, valójában nagyon szívesen hallanám már, hogyan is játszik.
Elfogadtam a meghívását – bár lehet
hogy a bor is kicsit rásegített a bátorságomra.
Mr.Oh. körül-belül húsz percnyire
lakott a belvárostól, Szöul legszélén, ahol már csak ritkásan voltak házak,
inkább telkek és telepek. Az autóval egy nagy területű udvarra álltunk be. Nem
tudtam pontosan kivenni mekkora is lehet az ő területe, de azt láttam, hogy a
házon kívül volt még egy épület – saccolásom szerint az istálló.
- Ah, csak nem ott lakik Mozart? –
mutattam afelé.
- De bizony – bólogatott Mr.Oh,
miközben a házba bevezető kavicsos úton mentünk végig (és nem mellesleg
magassarkúban egészen kellemetlen volt rajta járni). – Csak most éppen alszik.
Mr.Oh háza ha a sötét miatt kívülről
nem is látszott milyen, mikor megláttam belülről, teljesen elámultam. Gyönyörű,
igényes berendezésű, és teljes rend uralkodott benne. Az előszobába rögtön a
nappaliba lehetett menni, aminek a közepén egy nagy, fekete zongora állt.
- Érezze csak otthon magát,
foglaljon helyet – mutatott a kanapé felé, ahová félénken leültem. – Bár most
érkeztünk az étteremből, adhatok valamit?
- Ah – tartottam ki egyik
tenyerem rögtön, amint másikkal a domborodó hasamat fogtam. – nagyon köszönöm,
de nem hinném hogy innentől bármi is belém férne.
Mr.Oh kuncogott egyet.
- Azt meghiszem. Azonban egy csak
darabot elfogad tőlem? – nyitotta fel a zongora tetejét.
- Mindenképpen – mosolyodtam el
izgatottan.
- Mit szeretne? Mozart,
Beethoven, Brahms… mondhat szinte bármit – mondta, majd leült a zongoraszékre.
- Ah, azt hiszem kicsit kínos, de
én csak a legismertebb szerzőket ismerem, azokat is felületesen. Tudja mit?
Önre bízom. Játsszon valamit, ami ön szerint tetszene nekem, vagy illik hozzám.
(A bortól tényleg kissé merészebb
lettem, mint kellene.)
- Ami illik önhöz… - ismételt meg
kissé motyogva, és pár másodpercig az állát fogva a zongora billentyűzetét
szuggerálta. Ezután elmosolyodott, és kihúzta magát. – Azt hiszem meg is van.
Kezeit gyengéden a billentyűkre
helyezte, és pár másodperc néma várakozás után ujjai megmozdultak.
(Ha valaki kíváncsi rá, hogy mit játszott Sehun: https://www.youtube.com/watch?v=WNZBtYT1vF0 )
(Ha valaki kíváncsi rá, hogy mit játszott Sehun: https://www.youtube.com/watch?v=WNZBtYT1vF0 )
Azt hiszem, valami csoda történt,
mikor megszólaltatta a hangszert. Az első hang megszólalása után, mintha…
megállt volna az idő. Mozdulatlanul ültem a kanapén, és figyeltem, ahogyan
férfias keze gyengéden simogatja a fekete-fehér kavalkádot. Szemét szinte
lecsukva tartotta, és látszott, hogy ő már nem itt jár; s lassan engem is
sikerült valahová máshová repítenie. Azt vettem észre magamon, hogy már az én
szemeim is csukva vannak, és nem csinálok mást, csak átadom magam annak, melyet Mr.Oh ad nekem a hangok által.
Csak annyit vettem észre, hogy a
hang-menyország lassan elhal, én pedig fokozatosan visszarepülök a földre.
Pilláimat kinyitottam, és Mr.Oh-ra néztem, aki lassan elemelte kezeit a
hangszertől, feljebb szegte fejét, és mosolyogva felém fordult.
- Nos? Hogy tetszett? Sikerült
eltalálnom?
Nem igazán tudtam megszólalni,
így pár másodpercig csak szólásra nyitva tartottam a számat, és lassan
bólogattam.
- Sosem értettem… hogy egy
élettelen tárgyból hogyan lehet valami ilyen… csodálatosat kihozni.
Mr.Oh enyhén oldalra döntötte
fejét.
- Azt hiszem meg tudom mutatni.
Szerintem ön is képes rá. – Ezután felállt a székről, és felé mutatott. -
Jöjjön, próbálja ki.
- Micsoda? – lepődtem meg
hirtelen. – De hát, én nem tudok zongorázni… még csak kottát olvasni sem tudok –
nevettem zavartan.
- Csak jöjjön... bízzon bennem. Ne
aggódjon, egyetlenegy billentyű kell hozzá.
Egy billentyű…? Nem igazán
értettem, mire készül, de már nagyon kíváncsivá tett, ezért hezitálva odaültem
a zongoraszékre, ő pedig szorosan amellé húzott egy másikat, amelyre ráült.
- Ezt a billentyűt nyomja meg. –
mutatott az egyikre, mire én így is tettem. Miután megszólalt a hang, kissé
gyermeki módon kuncogtam egyet – újszerű volt az egész.
- Látja? Most én is lenyomom –
tette rá az ujját Mr.Oh, és megszólaltatta. - Nincs benne semmi különös, ugye? –
Még párszor lenyomta, hol kissé hangosabban, vagy halkabban. - Ez egy hang, ami
annak hatására jön létre, hogy én lenyomom a billentyűt. – nézett rám, én pedig
bólogattam.
- Viszont… megengedi? – nyúlt a
térdemen nyugvó kezem felé, mire feleszméltem, hogy meg akarja fogni. Nem
tudtam mire készül, de bólogatva engedélyt adtam rá.
Finoman megfogta a kezemet,
melytől egy pillanatra bizsergő érzés járta át karomat. Tenyerének puhasága
enyémen szokatlan volt, de rettentően jólesett.
A kezemet az övére helyezte, ami még mindig
azon a bizonyos billentyűn helyezkedett el, és finoman ott is tartotta.
- Most pedig csukja le a szemét –
mondta halkan, én pedig kezdtem kissé elvarázsolódni, és pilláimat lecsuktam. –
Képzeljen el… egy éjszakai tájat. Mondjuk azt, hogy egy gyönyörű rét közepén
áll… épp hogy besötétedett. Lefekszik a fűbe; a friss levegő átjárja tüdejét,
és teljes némaság és nyugalom veszi körül önt. Lassan felpillant a sötét égre… -
taglalta lassan és félig suttogva, melynek hatására teljes mértékben megjelent
előttem az általa lefestett kép. -… és a sötét égbolt közepén egy gyönyörű,
ragyogó csillag tűnik fel. - Mr.Oh lassan felemelte kezeinket a
billentyűzetről. - … és akkor megszólal ez az egy hang. – A billentyűt finom,
specifikált mozdulattal – melyet az én kezem is követett – lenyomta. Valóban
felcsendült az az egyetlen hang, de most, mintha eggyé vált volna azzal, amit
elképzeltem. A hang volt maga a csillag.
Egy darabig szólt, majd
fokozatosan elhalkult. Ekkor lassan felnyitottam a szememet, és ámulva néztem
oldalra Mr.Oh-ra.
- Látja? Ez ugyanaz a billentyű,
amit az előbb csak nyomogattunk. - mosolyodott el szelíden.
- Tényleg... tényleg más. –
nyeltem egyet, és csak akkor realizáltam, hogy Mr.Oh minden eddiginél közelebb
volt hozzám.
- Minden csak elgondolás kérdése.
– nézett továbbra is egyenesen a szemembe. Gyönyörű tekintete volt, melyben
kezdtem elveszni.
A kezét lassan le akarta venni az
enyémről, de ekkor egy hirtelen indíttatásból magam mellett lévő kezemmel
gyorsan odakaptam az övéhez.
- Ne… kérem. - szólaltam meg
szememet lesütve, és gyengéden visszahelyeztem a saját kezemre az övét. Mr.Oh
enyhe meglepettséggel nézett rám. - Annyira... jó most így. Csak… egy kicsit.
Nem is tudom mi ütött belém ekkor…
de egyszerűen annyira jólesett az érintése, a közelsége, a gyengédsége, hogy
nem akartam, hogy ilyen hamar vége legyen. Teljesen zavarban voltam, tekintetem
a zongorán cikáztattam. A szívem a torkomban dobogott, és azt gondoltam, hogy
most csináltam magamból teljesen hülyét. Még ha érdeklődik is felőlem, ez a
lépés… teljesen furcsának hathatott.
- Mrs. Kim… - szólított meg,
mikor már szinte egy perce ebben a helyzetben voltunk. Félve felsandítottam rá,
majd láttam, hogy csak mosolyog rám, és arca egyre közeledik felém. Végül már
lélegzetvételének fuvallata is elérte arcom, és centiméterek választottak el
bennünket egymástól.
Mr.Oh enyhén elfordította fejét.
A köztünk lévő centiméterek milliméterekké váltak, majd ajkainak puha párnái
finoman simogatni kezdték enyéimet.
Testem minden porcikáján
végigfutott a melegség. Szemeimet lehunyva adtam át magam annak a mérhetetlen
gyengédségnek, melyet tőle kaptam. Éreztem, hogy egyik tenyere kezemről finoman
arcomra siklik, majd csókunk kissé elmélyül.
Ekkor azonban valami kizökkentett
engem, és finoman elváltam Mr.Ohtól. Pilláimat kinyitottam, velem szemben az ő csillogó
tekintetét láttam. Kezét elemelte arcomról, és pár simogatás után a
billentyűzeten nyugvó kezemről is.
Egy kicsit hátrébb hajolt tőlem,
majd megköszörülte torkát.
- Én… - szólalt volna meg, de
közbevágtam.
-
Azt… azt hiszem, lassan mennem kellene – álltam fel a zongoraszékről. -
A gyerekekért aggódom.
Mr.Oh a tarkóját vakarva
bólogatott.
- Rendben. Haza viszem.
A kocsiban nagyon nagy zavarban
voltunk egymás előtt, szinte alig szólaltunk meg. Nem tudtam, mit gondoljak, és
hogy ő mit gondol; amennyire ismerem, most aggódhat azon, vajon jól
cselekedett-e. Én pedig azon, hogy helyes-e mindez…
Az utcánk felé haladva
megköszöntem Mr.Oh-nak a vacsorát, és elmondtam, hogy rettenetesen élveztem.
Azonban hálálkodásomat megzavarta, mikor az utcánkba befordulva megláttam egy
ismerős, piros autót. Már ekkor görcsbe rándult a gyomrom, azonban még jobban,
mikor láttam, hogy a házunkban ég a villany – annak ellenére, hogy bezártam a
házat, és mindent lekapcsoltam.
- Mr.Oh… még egyszer köszönök
mindent – hadartam gyorsan, és szinte meg sem állt, de már nyitottam is az
ajtót.
- Mrs.Kim, valami gond van? –
nézett rám értetlenül.
- Csak menjen… - néztem a házunk
felé, ahol az ablakban feltűnt egy sötét férfi-alak, aztán újra Mr.Oh-ra kaptam
a tekintetem. – gyorsan! – csaptam be az ajtót. Mr.Oh továbbra sem indult el
rögtön, csak lehúzta az ablakot. Valamit mondott, de nem hallgattam végig. –
Mr.Oh, menjen! – szóltam hozzá utoljára, és már éreztem a gombócot a torkomban.
Be akartam menni a házba, a gyerekekhez, mivel biztos voltam benne, hogy ott
vannak – így rögtön be is mentem a kapun. Mr.Oh legalább végre elindult.
Remegő gyomorral nyitottam ki a
bejárati ajtót, és rögtön megcsapott az az ismerős, undorító dohány szag, mely
a konyhában üldögélő egyéntől szállingózott szerte a lakásban. Ugyanezen
személy mindkét ölében ült két gyermekem.
- Nocsak, az esküvői
évfordulónkra kapott ruhádban kell menni randizni, Minjung? – szólalt meg
részeges hangon. Fintorral néztem a lepukkant, borostás férfi szemébe.
Na, hát akkor most az eddigi részekhez írnék véleményt...^^ Először is, az alapötlet nagyon jó, és tetszik, hogy Sehunnak ilyen kedves, közvetlen és barátságos a karaktere, eddig ilyen ficit talán nem is olvastam róla, de ebbe a szerepbe is tökéletesen bele tudom képzelni, nagyon illik hozzá :)) A gyerekek elképesztően aranyosak, hihetetlenül édes, amilyen kis elevenek, és a zongoraórák és "Sehun bácsi" iránti lelkesedésük is mindig megmosolyogtat... :)) A kedvenc jelenetem egyébként az volt, amikor Sehun elment hozzájuk megjavítani a zongorát, és a kis Minzy kivitte neki mutogatni a saját Mozartját, hát az valami tündéri, és elképesztően szívet melengető részre sikerült :DD És hihetetlenül jól vissza tudod adni, hogy Sehun mennyire szereti, és milyen jól bánik a gyerekekkel, nem csoda, hogy szívesen járnak az óráira a kis törpék... :3 Meg hát az se lep meg, hogy anyuka is szívesen hordja őket a zeneiskolába... :P Az ő karaktere is nagyon szimpatikus egyébként, érezhető, hogy mennyire szereti a gyerekeit, és hogy sokat foglalkozik velük, ugyanakkor ott van a kicsit bizonytalan és félénk oldala is Sehun felé, ami ad neki egy kislányos bájt és ártatlanságot :)) És végülis, ezt az oldalát is meg lehet érteni a rosszul sikerült házassága miatt, és hogy ezért volt nehéz elfogadnia a Sehun iránti érzéseit... Ennek a vívódását amúgy szintén jól visszaadtad, nagyon szépen levezetted, és teljesen átérezhető volt, hogyan jut egyik pontról a másikra.:) Aztán, mikor kedvenc zenetanárunk végre randira hívta, hát én kb. pezsgőt tudtam volna bontani a boldogságtól, annyira megörültem nekik!! :DD És akkor is előbújt anyukából az a kislányos izgalom, amikor az ember egy új kezdet elébe néz... És ez ebben a részben is nagyon átjött, tetszett az a zavartság és bizonytalanság, amelynek hangulatában a randira készült, tényleg olyan volt, mint az első nagy találkozójára készülő tinilány. :)) Az pedig, hogy ebbe a készülődésbe akadt egy kis baki is, valami hihetetlen realitást adott az egésznek, azon kívül, hogy így sikerült humort is csempészned bele. :DD Szóval tényleg nagyon jópofa volt. A zongorás részre pedig nem is tudok mit mondani, egyszerűen gyönyörű volt, engem teljesen elvarázsolt, és tényleg olyan volt, mintha én is egy másik világba csöppentem volna, nagyon szépen megírtad!!*___________* Arra viszont kíváncsi lennék, hogy mi zökkentette ki Minjungot a csókjelenetnél, remélem, nem a megbánás, vagy ilyesmi, mert Sehunnal tényleg nagyon összeillenének, ésmegérdemelne már egy normális, teljes életet egy kedves férfival az oldalán...o.O Szóval én szurkolok nekik, viszont ez a fordulat a végén nagyon meglepett, ügyes húzás volt!! :OO Kíváncsi vagyok, mi fog kisülni ebből, szóval várom a folytatást, mert tényleg hihetetlenül jó olvasni, úgyhogy köszönjük, hogy megosztottad velünk!! :)) Azt hiszem, sikerült minden gondolatom összeszednem a történettel kapcsolatban, úgyhogy zárom is soraimat.^^ Orsi voltam.
VálaszTörlésHűűűű de hosszú vélemény *__* köszönöm szépen~~ <3
TörlésÉn tök el tudom képzelni Sehunt ilyennek. Nem tudom miért húzták rá ezt a flegmatikus sémát, talán a valós énnje miatt, mert annak is olyan egy picit a kisugázása. :D A pónis jelenet szerintem is cuki T_T kis koromban sokat póniztam, úgyhogy alán nem véletlen hogy eszembe jutott~ :) Sehun kedvességét és "tanáriasságát" talán azért tudom átadni, mert magam is annak készülök. Én is nagyon szeretem a gyerekeket és tudok a fejükkel gondolkozni. Az anyukájukat én is megszerettem.. bár a női karakterekért eleve nem vagyok valamiért oda, ezért kicsit nehéz volt, de egész jól belejöttem (talán mert én is nő vagyokXDD) és Minjung nem egy tipikus, szépséges fiatal lány, hanem valami más, aki már átélt dolgokat. A cipős dolog spontán jött, de nem bántam meg :D Naaagyon örülök hogy így sikerült elvarázsolni téged a zongorás résszel, igyekeztem szépre írni *-* Az utolsó részben talán több választ kapsz arra hogy miért zökkent ki Minjung, bár már ebből is kicsit rá lehet jönni, a végén. Szórtam el egy-egy mondatot már a kétségeivel kapcsolatban, de tényleg nem lehetett belőle sokat kivenni.
Köszönöm hogy ilyen mélyen kifejtetted a véleményed, imádom az ilyeneket *-* <333