A kanapé [Chanyeolx?]

 

A nevem Park Chanyeol. Most itt ülök a lakásomban egyedül, a nappalim közepén lévő nagy, széles kanapém legszélén. Nem, nem a közepén; a legeslegszélén.

Magam mellett még akad bőven hely - azonban ott nem ül egy lélek sem; csak egy kisebb díszpárna csücsül csendesen a kanapé közepén. Semmi más… senki más. Egy lila, kasmír borítású, apró kis díszpárna.

A mellettem lévő maradék helyet épp egy késsel vagdosom, melyet jobb kezemben tartok. Bele-beleszúrom a pengét a kanapé fekete bőr borításába, ezzel csíkokat hagyva az anyagon, melyekből kikandikál a sárga szivacs. A szúrások következtében újra és újra ugyanazt a furcsa hangot adja ki a kanapé, amint a kés beledöfődik a bútorba, majd kihúzódik onnan. Ugyanazon időközönként ismétlődik meg, monoton ritmusban, melyhez csak a falon elegánsan ketyegő falióra társul hozzá halkan.

A kezem már fárad, és lassan az anyagon sem marad ép hely, így a már órák óta fel-felcsendülő hang elhallgat, és megtöri azt a kés zörgése, amint a fapadlóra ejtem. A tenyeremben látszik a kés markolatának lenyomata, és fáj, így meg-megmozgatom jobb kezem ujjait, majd lassan végigsimítok a mellettem szétvagdosott kanapé felületén. Ujjaimat belecsúsztatom néhány nyílásba, ezzel érezve a kanapéban lévő szivacsot, és rugókat. A bőr vékonyabb, gyenge részeit ujjaimmal beleakaszkodva még jobban széttépem, és a cafatokat addig húzom, míg nem majdnem elszakadnak a bútortól, de a kezemben csak cérnák maradnak, melyeket a kanapé belső textilburkolatából sikerült kinyernem. Ezeket a padlón heverő kés mellé hajítom, és a cérnák könnyed mozdulattal szállingóznak a levegőben, majd érnek földet.

Az eddig a kanapén tevékenykedő kezemet most nedves arcomra helyezem. Mutató és gyűrűsujjammal szemem sarkába furakszom finoman, és szemhéjamat szorosan lecsukom. Tenyeremmel párszor végigsimítok teljes arcomon. Könnyem és verejtékem tenyeremen marad, melyet a kanapé szétmarcangolt részébe törlök.

Tekintetem az előttem továbbra is szakadatlanul ketyegő faliórára siklik.

Itt az idő.

Lassan felállok a helyemről, és halvány mosollyal arcomon leemelem a szerkezetet a falról. Végigsimítok az átlátszó műanyagon, mely mögött megbújik a három mutató. Egy pár pillanatig még elmeredek rajtuk, és talán halkan fel is kuncogok a leghosszabb mutatón, mely rakoncátlanul ugrándozik körbe-körbe.

Az órát lassan a kanapé szétmarcangolt részére helyezem, és leguggolok. A padlón lévő kést jobb kezembe fogom, és így vetek véget életemnek.