Love ruins or repairs? - 3. rész

Szinte eszeveszett módon rohant „üldözésének” tárgya felé. Néha rá-rá lépett az épp útjába kerülő emberek lábára, akik meghökkenve néztek az elsuhanó öltönyös, magas férfi után. Chanyeol szem elől vesztette az általa kiszúrt személyt, így egy pillanatra megállt, és szemével gyorsan pásztázta a tömeget fentről (ami neki nem is volt nehéz, meglehetősen nagy magassága miatt). Az utolsó pillanatban még elkapta, ahogyan a másik az egyik épület sarkánál befordul, így azonnal nekieredt újból. Pár pillanat múlva már ott is volt a sikátorszerű kis utcánál, ahonnan már csak pár méter választotta el őt attól a személytől, akinek köszönhetően most gyöngyöző izzadtságcseppek díszítik homlokát. Az illető szedte a lábait, de Chanyeol végre valahára elérte őt, és határozottan a vállára tette a kezét, majd maga felé fordította.

Zilálva nézett az előtte álló szemébe, szemöldökét fájdalmasan összeráncolva. Tekintetében megannyi érzelem gyűlt össze, torkában egy pillanat alatt hatalmas gombóc nőtt.

- Szervusz, Chanyeol. – szólalt meg az alacsonyabb termetű, szemeit a földre lesütve, onnan fel-fel pillantva az előtte álló arcára. Testsúlyát ide-oda helyezte két lábán, zavarában fejét vakarta, majd igazgatni kezdte magán dzsekijét.

- Hol voltál? – kérdezte Chanyeol sírás fojtotta hangon, majd nagyot nyelt.

A másik szintén összeráncolta szemöldökét, és nagyot sóhajtott. Még mindig a földet nézte.

- Chanyeol… az már lassan tíz éve volt. Tíz év.                                                             

Chanyeol enyhén kinyílt alsó ajka remegni kezdett, majd egy pillanat alatt homályossá vált a látása a szemében felgyűlt könnyektől.

- Hol voltál?! – kérdezte a két szót taglaltan, immár keményebb hangnemben.

- Elmentem. Egyszerűen, nem akartam tovább az egészet, és kész.

- NEM HISZEM EL! – vágta rá azonnal Chanyeol. Immár ordított, és megragadta a másik vállát, aki erre a mozzanatra már felnézett rá, de arca megkövült és ideges volt. Száját szorosan összezárta, és maga mellett kezeit ökölbe szorította. – Addig innen nem mozdulok, míg el nem mondod az igazat, Kyungsoo!! – rázta meg enyhén, és egyenesen arcába fúrta követelő, ellentmondást nem tűrő tekintetét.

Kyunsoo nagyot nyelt, és szíve egyre hevesebben kezdett verni. Kezdte érezni, hogy nem érdemes tovább hazudnia. Ajkába harapva vívódott, mit tegyen, majd pár másodperc múlva nagyot sóhajtott, és lecsukta szemeit.

– A szüleid, Chanyeol.

Chanyeol kimeresztette szemeit meglepődöttségében. Nem szólt semmit, csak várta tovább a magyarázatot.

- Tudom, hogy láttak minket, és hallottam, mit mondtak neked utána. Tudtam, hogy addig fogod kapni az apádtól azt amit, amíg én az életedből ki nem lépek. Azt gondoltam, így könnyebb lesz neked a jövőben. Nem tudtam volna elviselni, ha… miattam hagy el téged a családod.

Egy pislogás, és a két kis patak párhuzamosan le is szaladt Chanyeol arcának két oldalán. Arca lassan eltorzult.

- Hát NEM lett könnyebb!!! – kiabálta, és teljesen úrrá lett rajta a zokogás. Még mindig szorította két vállát Kyungsoonak, majd lassan eleresztette, és leejtette kezeit maga mellé.

Kyungsoo kemény arckifejezéssel nézte az előtte állót, amint fejét leszegve zokog. Ő sem állt messze attól, hogy elsírja magát, ádáz küzdelmet vívott a torkában egyre nagyobbra növekedő szorító érzéssel. Ádámcsutkája fel-le járt a sok nyeldeséstől.

- Sikeres vagy Chanyeol, láttam. Örülök hogy így alakult az életed. Tudom, hogy velem ez nem ment volna… te is tudod.

Chanyeol megrázta a fejét.

- Nem… ez nem igaz… te nem tudod…

Minden egyes másodperc elteltével egyre nehezebbé és nehezebbé vált Kyunsoonak tartani magát. Egyre nehezebbé vált számára ott állni, és feldolgozni azt, hogy élete szerelme, akiért annyit szenvedett, és sohasem találta a helyét a világban, most itt áll előtte. Nehéz volt nem átölelni, minden porcikáját megcsókolni, arcát nyakába fúrni, hajába túrni és azt mondani, soha, de soha többé nem hagyja el őt.

Tudta, hogy addig kell hátrálnia, míg ezt a határt véletlenül át nem lépi. Onnantól nem lesz visszaút.

- Örültem, hogy láttalak. – A szavak kimondása után szemei forróvá váltak, és egy hajszálon múlt az, hogy ő is elsírja magát ott előtte. – Szervusz, Chanyeol. – mondta halkan, majd hátat fordított neki. Azonnal összeszorította szemeit, melyekből ki is gördültek a már eszeveszettül szabadulni vágyó könnycseppek. A szíve majd ketté szakadt, ahogy megtette az első lépést afelé, hogy attól az embertől, aki a mindent jelenti számára, újra egyre távolabb legyen.

- Ne! – lépett utána Chanyeol, és karját megragadta. – Kérlek… ne menj el, találkozzunk még! Kérlek! Bármikor, még ma… csak ne menj el újból, Kyungsoo… - hajtotta le újra a fejét – Nem tudom, te hogy érzel ennyi idő után, de én… ha most elmész… én abba belepusztulok.

Chanyeol minden egyes kimondott szavával megnehezítette Kyunsoo dolgát. Ő ott akarta hagyni őt. Nem akart bekavarni az életébe, nem akarta elrontani mindazt, amit Chanyeol felépített magának. Tudta, hogy nem lenne helyes. Akkor értelmetlenné válna az a tíz év, amit nélküle töltött el. Érte töltötte el nélküle, és ez így volt rendjén.

Tudta, hogy nem helyes...

De képtelen volt tovább lépni. Mintha egy láthatatlan fal állt volna előtte, ami csak akkor volt képes kinyílni előtte, ha válaszol neki.

Kyungsoo arcát már könnyek áztatták, de nem akarta, hogy ezt Chanyeol meglássa. Fejét enyhén jobbra fordította, és szűkszavúan azt mondta:

- Itt vagyok a szomszédos hotelben. 317-es szoba. – Ezután tovább indult.

Chanyeol arca felragyogott.

- Este tízkor elszabadulok a céges rendezvényről! Azután ott leszek azonnal! Megígérem! – kiabált utána, és egészen addig követte szemével, míg el nem tűnt.

Egész lényében remegett, és még mindig alig tudta elhinni, hogy találkozott Vele. Hogy újra itt volt előtte… hogy hozzáért. Megannyi kérdés volt a fejében, zavarodott volt. Az izgatottságtól majd kiugrott mellkasából a szíve.

A céges rendezvényen senkire sem tudott figyelni, csakis Kyungsoon járt az esze. Újra és újra lejátszódtak fejében a pillanatok amelyek ma érték. Kyungsoo fekete szemeinek tekintetét bár alig-alig tudta elkapni, szín tisztán beleivódott emlékezetébe. A haja, az egész lénye, karjának érintése, a hangja… sajnálta, hogy így kellett találkoznia vele, ilyen hangulatban. Mindennél jobban akarta, hogy minden olyan legyen, mint régen. Valahányszor ebbe belegondolt, a gyomra majd kiugrott a helyéről, teste pedig megremegett.

Teljesen elvesztette az eszét.

Gyorshajtva igyekezett az említett hotel felé, és még csak parkolóhelyet sem keresve megállt az egyik rokkantaknak számára kialakított helyen. Az ajtót sebesen becsapva kocogott felfelé a hatalmas hotel lépcsőjén, majd a súlyos ajtót meglökve belépett a bejáraton.

Kérlek… kérlek Istenem, add, hogy igazat mondott. Add, hogy nem hazudik nekem továbbra sem.

"Ha az ember egy pillanatra is megérzi a remény ízét, hogy megkaphatja amire vágyik... képes mindent feldönteni maga körül."

Love ruins or repairs? - 2. rész

Chanyeol a bejárati ajtón belépve már érezte is a vacsora illatát, és bepillantva a konyhába meglátta az étkező asztalon lévő két terítéket, valamint a tányérokon gőzölgő friss ételt. Fáradt volt, és éhes. Kimerült tagokkal tette a fogasra zakóját, majd egy apró sóhajt kiadva magából leült az egyik székre. Az étel illatát így már még intenzívebben érezte, ezt kiélvezve mélyet szippantott a levegőbe.

Evőpálcáival kezdett játszadozni, de csak pár másodpercig tette ezt. Rögtön letette őket, mikor hallott egy kis motoszkálást háta mögül, a fürdőből, majd halk ajtónyikorgást, és lépteket. Ezután két vékonyka kart érzett hátulról nyaka köré fonódni, az étel illatához halványan hozzákeveredett az általa már jól ismert aromájú, édeskés női parfüm illata. Puha ajkak nyomódtak fáradt arcához.

- Már megint nem is szóltál, hogy megjöttél – szólalt meg a fiatal nő, és leült Chanyeollal szemben az asztalhoz. Szelíd arca békés volt, és mosolygós.

- Nem merek, amióta egyszer felébresztettelek vele, mikor épp aludtál már – mosolygott vissza halványan, és pálcikáit ujjai közé fogva nekilátott az ételnek.

- Az már hány éve volt! – nevette el magát a vele szemben ülő – Én akkor nyugszom meg, mikor hazaérsz. Mindegy, hogy mikor… ha hajnalban, akkor hajnalban.

- Hm. – szólalt meg röviden Chanyeol, és tovább rágott.

Egy pár másodpercig csak csend volt, aztán a nő újra megszólalt.

- De, most egészen korán érkeztél! Együtt tudunk vacsorázni… ez mindig örömmel tölt el engem – nyelte le a falatot, és ragyogó szemekkel nézett Chanyeolra, aki csak a tányérját vizslatva, bár komótosan, mégis jóízűen ette az ételét. – Holnap… holnap is ilyenkor jössz haza?

- Nem tudom. – vágta rá Chanyeol összeráncolt a szemöldökkel, a holnapi nap dolgaira gondolva, majd egy újabb falatot helyezett szájába. – Holnap lesz az új bevásárlóközpont átadója. Ott lesz a sajtótól elkezdve minden, és lesz utána egy céges rendezvény is, amit le kell bonyolítani. Fogalmam sincs, hogy meddig tart. – mondta egészen komoly hangnemben, továbbra is a tányérját bámulva. Szinte nem is figyelt az evésre, szemei előtt már a holnapi nap tennivalói lebegtek, élő képekben.

A nő arcáról egy pillanatra eltűnt a mosoly, és sóhajtott egyet. Ezután újra felragyogott, és ugyanolyan mosollyal ránézett kedvesére.

- Ha mégis, akkor újra főzök valami finomat. Mit szólsz?

Chanyeol végre felpillantott, egyenesen a nő arcára. Bólogatott, majd rágás közben gyorsan visszamosolygott rá.

- Köszönöm. Meglátjuk, jó? Majd felhívlak valamikor, ha tudlak. De nagyon tömött nap lesz, úgyhogy ha te hívsz is, nem biztos hogy fel fogom venni.

- Rendben – bólogatott a nő, majd mindketten tovább folytatták az evést csendben, míg el nem fogyott az összes étel.

Amíg párja elpakolt a konyhában, Chanyeol a fürdőben lezuhanyzott. Mikor megnyitotta a tökéletes hőmérsékletű, langyos vizet, és a vízsugár elérte fáradt testét, végigfutott rajta a hideg, és tetőtől talpig libabőrös lett. Szemeit lehunyta, és hagyta, hogy a napi stressz teljesen kimosódjon porcikáiból, valamint kiürüljön fejéből az ott zsibongó megannyi dolog. Ahogy teltek a másodpercek, egyre jobban elpilledt; szépen lassan kezdett leállni a napi pörgésből, és nem gondolni semmire.

Mikor kezdte egyre kellemesebben érezni magát, bevillant lehunyt szemei mögé az előző esti álma.

A barna szeme. Az a tökéletes, gyönyörű, fekete pillantása… és a mosolya, amely végtelen energiával volt képes megtölteni a szívemet. Mindez elég. Ennél nem kell több. Semmi más nem kell.

 Látomásának egyik legszebb pillanata játszódott le szeme előtt tökéletes részletességben, melyre azonnal beharapta alsó ajkát. Azonban szemöldökét hirtelen összeráncolta, és a kezében lévő tusfürdős flakont erősen megmarkolta.

Nem.

Pilláit azon nyomban kinyitotta, majd elkezdett mosakodni. Csak arra koncentrált, hogyan nyomja ki a férfi tusfürdőt a tenyerébe, hogyan oszlik el majd habzik fel az testének különböző területein. Csakis erre figyelt, semmi másra. A habban lévő apró buborékokra, ahogyan csillognak a lámpa fényében… a víz csobogására, a tusfürdő finom illatára.

Nem fogok majdnem tíz év után is így gondolkozni róla.

A múltat sosem fogja tudni kitörölni az ember az emlékezetéből. A gondolatokat nem lehet elhessegetni, csak helyettesíteni. Bármi is történjen, az emlékek mindig velünk maradnak, és örökre a hátunkon cipeljük őket. Ha valami rossz történt, az örökre fájni fog… ha valami jónak volt vége, örökre vágyakozunk utána, hogy újra úgy legyen. Ha valamit elvesztettünk… örökre hiányozni fog.

De érdemes-e keresni a múltat? Van-e esély, hogy valaha elengedjük, és ha nincs, lehetünk-e valaha boldogak anélkül, amit elvesztettünk egykor?

Chanyeol úgy lépett ki a fürdőből, hogy már a szobába vezető úton is azt hitte, el fog azonnal aludni. Mentálisan volt inkább fáradt, mint testileg. Párja már az ágy egyik felén feküdt, egy könyvet olvasva; majd mikor meglátta Chanyeolt alsógatyájában lassan belépdelni a helyiségbe, azonnal le is tette a könyvet, és szemeivel mindvégig követte kedvese alakját, amint félig lecsukott pillákkal a takarót felemeli, és bemászik mellé az ágyba. Tüdejéből lassan kiengedve a levegőt helyezte fejét kispárnájára, és lassan lecsukta szemhéjait. Ezután érezte, hogy egy törékeny test fonódik oldala köré a takaró alatt, ő pedig már szinte automatikus mozdulatokkal emelte fel egyik karját, hogy párja fejét mellkasára helyezhesse, amely fel-le emelkedett lélegzetvételétől. A vékony ujjak Chanyeol mellére simultak, és apró mozdulatokkal cirógatták bőrét. Már félig el is aludt szinte, mikor újra éberebb állapotba hozta a nő szólítása.

- Chanyeol… - mondta, majd lábát a másik köré fonta.

- Hmm? – kérdezett vissza dörmögő, mély hangján.

- Chanyeol, figyelj egy kicsit rám… - emelkedett feljebb kedvese, majd arcát kürkészte. Chanyeol lapos pislogásokkal félig újra kinyitotta szemhéját. – Tudom, hogy nagyon fáradt vagy, de szeretnék valamiről beszélni veled. Igazából már… napok óta.

- Mondd csak. – mondta álmos hangon, alig-alig artikulálva, és tenyerét a nő vállára helyezte, majd simogatni kezdte.

- Én csak… arra gondoltam, újra felhoznám, amiről régen beszéltünk. Chanyeol… nem gondolod, hogy lassan kellene nekünk egy baba?

Chanyeolban legbelül végigfutott egy enyhe ijedtségszerű érzés, de ez egy pillanatig sem látszott meg rajta. Egész egyszerűen oldalra sandított, egyenesen párja kíváncsian fürkésző tekintetére.

- Nem is tudom, Yoona… nem gondolod, hogy ahhoz biztosabb anyagi háttér kellene? Még nem keresek olyan jól, hogy mindent meg tudjunk neki adni.

- Mindig ezt mondjuk, Chanyeol… ennyi erővel, sosem lesz elég pénzünk. Egyszer el kellene kezdenünk valahol, nem?

Chanyeol pár másodpercig hallgatott, eközben tekintete visszavándorolt a plafonra.

- Nos… ez is igaz.

- Tényleg? – tornyosult felé Yoona, felragyogó arccal. – Ezt úgy érted, hogy…?

- Figyelj, én nem is tudom… nem tudnánk inkább erről holnap beszélni? Igyekszem majd hazaérni időben, minél előbb. Rendben? – mosolyodott el Chanyeol, majd végigsimogatta kedvese oldalát, és ismét lehunyta a szemeit. A nő adott számára egy hosszas csókot, majd lassan fölé mászott.

- Ha nem beszélgethetünk, attól még ezt szabad? – kuncogott, és megcsókolta kedvese nyakát, beszippantva magába a friss tusfürdő illatot. Apró kezei végigsimítottak hasán, majd felvezette őket válláig.

Chanyeol bár fáradt volt, testének jól estek ezek az apró érintések, így ő is felvezette kezeit Yoona vékony derekára, jelezve ezzel, hogy belemegy a dologba.

*

Embertömeg. Iszonyú, nyomasztó embertömeg, melyben már minden arc összefolyik, minden mosoly és kézfogás ugyanolyannak tűnik. A villanó vakuk már egy szemrebbenést sem okoznak. A szád alá dugott mikrofonok egy pillanatig sem zavarnak, a szavak ömlenek belőled mint fő mérnökből, akár csak egy megprogramozott robotból, és te mindig, minden esetben ugyanolyan meggyőző tudsz lenni. Ez a sikered kulcsa.

Chanyeol energiája fogyott, és fogyott, de ő ezt nem vette észre. A hajtás, a pörgés nem hagyta, hogy észrevegye. A megnyitó lebonyolítása és megannyi interjú leadása után végre kimehetett az emelvényről, és örült annak, hogy végre nem ő van a középpontban. A tömegbe ásta magát, hogy odajusson járműve felé, közben ide-oda nézett, köszöngető arcok felé intett, és mosolygott. Igyekezett egyetlen egy üdvözlő személyt sem kihagyni, és mindenkire figyelni. Pásztázta a tömeget, mikor egyszer csak váratlanul...

...megállt.

Már hiába volt minden üdvözlő arc, megszólítás, vállán ért érintés. Chanyeol arca komoly volt, és megszeppent.

Lábai földbe gyökereztek, a tömeg ide-oda tolongása meg-meg lökte vállát. Tekintete csak egyetlen egy pontra tudott összpontosítani, majd mikor pillantásának tárgya szem elől tűnt, mindenkit ellökve magától rohanni kezdett irányába.

"Sosem tudhatod, hogy a sors mikor hoz egy olyan fordulatot az életedben, amire egy pillanatig sem számítottál."

Love ruins or repairs? - 1. rész

Mi az a szerelem?

Létszükséglet? Pótlék? Gyógyír? Vagy talán csak egy dolog a sok közül az életben?

A szerelem… mondható egy „jó” dolognak? Hiszen, rengeteg bánatot, haragot, netán gyűlöletet… és rengeteg fájdalmat érzünk miatta. Mindezt azonban képesek vagyunk elviselni bármeddig, még ha csak egy fikarcnyi örömért is. Legyen az egy év… egy hónap, egy nap, egy perc, vagy akár csak egy pillanat.

Tényleg ennyire szükségünk van a szerelemre?

Egyáltalán… csak magára a szerelemre van szükségünk, vagy pedig egy bizonyos személyre?

És mégis mitől függ az, hogy kit szeretünk?

Lehet-e nyugodt az életünk… ha az, akit szeretünk, nincs velünk?

*

Halvány, vöröses fény árasztja be a helyiséget. Fehér selyem ágynemű vonja körbe a két vágytól égő fiatal testet, melyek egymásba gabalyodva igyekeznek eleget tenni saját és egymás iránt érzett éhségüknek. Friss tusfürdő illat lengi körbe a szobát: a fehér ágyneműre kerül egy-két kósza vízcsepp a fürdőből az imént kilépett pár hajáról, és szinte láthatatlan módon el is tűnik. Testük teljes egészét libabőr fedi, körülöttük mégis dúl a füllesztő forróság.

"Ő alattam fekszik, én pedig karommal teljes lényét átkulcsolva magamhoz húzom. Nem is tudom, hogy… hogyan is lehetne még ennél is jobban az enyém, de egyszerűen úgy érzem, sosem elég belőle. Kell még. Egyik kezemmel feje hátulján nedves hajába markolok, a füléhez hajolok, és még mélyebbet lökök csípőmmel, mire ő felnyög, nevemet-félig meddig, bódultan kimondva. Ezt meghallva féloldalas mosolyra húzódik a szám, és kéjesen alsó ajkamba harapok. Istenem, de imádom a hangját… mindenét.

Egyik kezemmel elengedem szorításomból, és feje mellé támasztom, így nézem kipirult, enyhén fájdalmas kifejezést felvett arcát. Szemeit lehunyva, önfeledten zilál, miközben egyenletes tempóban mozgok benne. Kicsit lassítok, és szabadabb kezemet kivéve feje alól végigsimítok egyik orcáján, mire eddig lehunyt szemhéjai lassan feltárják gyönyörű, fekete, csillogó szemeit, amelyek egyenesen az én szemembe tekintenek.

A legszebb látvány, amit valaha láttam.

Egyszerűen… hihetetlen, hogy ő az enyém."

*

Chanyeol megdörzsölte a szemét, majd fejét baloldalra fordítva az órára pillantott. Öt óra ötven perc. Neki csak hat órakor kellett volna felkelnie, de mint mindig, most is megelőzte őt biológiai órája.

Jobb oldalára tekintve csak lágyan omló, barna hajtincseket látott megbújni az ágynemű mögül, és a reggeli csendben az alvó halk szuszogása hallatszott. A mellette fekvő kissé mocorogni kezdett, majd elővillant csupasz, törékeny kis válla a takaró alól, és ahogyan átfordult másik oldalára, Chanyeol már egészen közelről figyelhette az ártatlan, kisimult kis arcot, enyhén kinyílt ajkaival. Lélegzetvételének fuvallata meg-megmozgatta kócos hajának egy-egy kósza szálát, mely arcába lógott.

Chanyeol tekintetével még egy pár másodpercig elidőzött a nő babaarcán, majd takaróját magáról egy határozott mozdulattal lerántva, azonnal fel is kelt az ágyról.

Még villództak elméjében az imént álmaiban látott képek, melyekről jól tudta, hogy csak addig fognak élni benne, míg nem beér a munkahelyére, nekiáll foglalkozni a kötelességeivel, és csakis, kizárólag arra koncentrál minden idegszálával.

Ezek az álmok, melyek egykor szívtépően fájdalmasak voltak számára, s minden könnyét az utolsó cseppig kierőszakolták, a puszta létet kínzó fájdalommá tették… most már a mindennapok részeivé váltak.

Az ember szinte bármit képes megszokni. Bármekkora is a tátongó űr, a hiány… megtanul vele együtt élni.

De eltűnni sosem fog.

Chanyeol a fürdőbe beérve megkövült, hideg arccal mosakodott meg, és mosta meg fogát. Sebesen tette mindezt; miután végzett, és lemosta a habot, határozottan dobta vissza fogmosó poharába az övét a másik fogkefe mellé, és egy mozdulattal megtörölte száját. Haját szinte egy másodperc alatt kifésülte, a már odakészített fekete, ritkás fogú fésűjével.

Az öltözködés következett. A már előre kikészített öltönyét igyekezett halkan, de gyorsan felrántani magára az ágy szélén ülve. Nyakkendőjét rutinmozdulattal, gondolkodás nélkül kötötte meg a tükör előtt.

A hálóból kilépve a konyhába egy tágas, látványos nappalin keresztül vezetett az út. Chanyeol a fali órára nézett. Hat óra tíz perc. Még mindig volna ideje egy kávéra, de úgy döntött, nem húzza tovább az időt. Nem bírta tovább húzni az időt.

Szemét végigfuttatva a konyhán meglátta a fali naptárat, mely még áprilist mutatott, de ő jól tudta, hogy a mai nappal már megkezdődött a következő hónap.

Odasétált a naptárhoz, és letépte róla a felesleges lapot. Az az alatt megbúvó lapon immár május volt olvasható; középütt pedig egy színpompás cseresznyevirágról készült fénykép virított.

„Akkor is Május volt.”

Chanyeol sebesen összegyűrte a feleslegessé vált áprilist író lapot, és határozottan a kukába dobta. Egy pillanatra még az órára nézett, de nem fogta fel, mennyit mutat: ő rámarkolt a kilincsre, és azonnal kiment az ajtón.

Enyhén felhős homlokkal vezetett végig a zsúfolt, emberekkel teli utcán. Az úton csak araszolva, de folyamatosan lehetett menni, egészen az első pirosig. Miután a kocsi megállt egy helyben, Chanyeol ujjai táncolni kezdtek a kormányon. Nem volt különösképpen ideges, sem feszült: mégis megbújt benne az a bizonyos nyugtalanság. Az emlékképek felkelésének pillanata óta újra és újra előtörtek elméjében.

Dolgozni akart, végre. Dolgozni, dolgozni, dolgozni.

Nemsokára már egy irodában ült, előtte pedig papír hegyek. Emberek ki-be járkáltak hozzá, beszéltek vele, telefonáltak neki; ő pedig céltudatosan, komoly koncentrációval vette a feladatokat.

Csak egy újabb álom volt.

Vele.                                 

Újra és újra ugyanazt az érzést keltve…

„Hihetetlen, hogy egyetlen egy hónap mennyire képes befolyásolni az utána következendő tíz évet.”