Zongoralecke [Sehun] - 3. rész

     - Gyerekek, ugye újból megköszöntétek szépen Mr.Oh-nak a segítségét az órán? – kérdeztem kis csemetéimet a következő zongoraóra utáni vacsoránkon.

Én faragatlan, annyira sietve hoztam őket el, hogy eszembe sem jutott.

     - Igen… - bólogatott Minzy, és tovább eszegette a vacsoráját. Valami furcsaságot éreztem a gyerekeimen – az anyai megérzések sosem hazudnak. Túl csendesek voltak, és össze- összenéztek, főleg mikor szó került a zongoraóráról. Talán történt valami?

     - Mi az kicsikéim? Nem volt jó a zongoraóra?

     - De jó volt, csak… - mondta Minzy.

     - Ma Sehun bácsi… kiabált. – folytatta KangJoon elhalkuló hangon, mire az én szemöldököm az egekig szökött.

     Mi? De hát… ő sosem…

     - Kiabált? Mivel mérgesítettétek fel ennyire?

     - Nem velünk… a nénivel aki jönni szokott hozzá – folytatta fiam.

     - A néni olyan csúnyát mondott… - temette kiskezeibe arcát Minzy, mire KangJoon felkacagott.

     - Tényleg! Azt hogy kurva?

     - Ne mondd ki! – válaszolt Minzy.

     - „Ki volt az a kurva akit a kocsiddal vittél?” – mondta elváltoztatott hangon KangJoon, gondolom a „nénit” imitálva, és tovább kacagott. Az én kezemből kiesett a villa, és ledöbbent arccal ültem gyermekemmel szemben.

     Elhatároztam, hogy most már tényleg meg fogom kérdezni Mr.Oh-t erről a nőről, még akkor is ha nekem ehhez nincs sok közöm – bár ha igaz gyermekem idézete, akkor lehetséges, hogy nem másról volt szó, mint rólam. Ezen kívül az, hogy az én gyermekeimnek ezt kell hallgatnia, és ilyeneket hallanak, már egyáltalán nem mindegy. Úgyhogy azt gondoltam, most direkt előbb megyek értük, hátha elcsípem még azt a bizonyos egyént.

     Feszülten sétáltam már fél hétkor a huszonhármas terem felé, és folyton azt gondoltam, „áh, úgysem lesz ott”. Azonban mikor közelebb értem, egy hangyányit görcsbe rándult a gyomrom, mikor hallottam egy női hangot kiszűrődni a teremből. Idegesen nyomtam le a kilincset.

     Egy magas, hosszú, barna hajú nő állt a terem közepén (bár talán csak azért volt magas, mert magassarkú volt rajta). Mikor kinyitottam az ajtót, épp háttal állt nekem Mr.Oh felé fordulva.

     - Jó estét kívánok – köszöntem halkan, és egy aprót meg is hajoltam. – Én csak jöttem a gyerekekért.

Mikor meghallotta hogy köszöntem, a nő felém fordult, és úgy tűnt hogy amint meglát, rögtön szinte villámokat szór a szeme.

     - Ő az! – mutatott hirtelen felém, majd ismét Mr.Oh felé kapta a fejét. - Őt láttam ugye? Vele csalsz, mi?! Egy szülővel csalsz! Ez szép Sehun, gratulálok! Most még inkább leírtad magad nálam, te szerencsétlen!

     Hirtelen köpni nyelni nem tudtam, és a fejem lángokban kezdett égni. Mr.Oh-ra siklott a tekintetem, aki úgy tűnt, rettentően ideges. Sajnálkozó pillantást vetett felém, és száját összeszorítva hosszasat pislogott, majd a nőre nézett – azonban ekkor már nézésében csakis kizárólag megvetést lehetett látni.

     - Mondtam, már, hogy menj innen, és ne zavarj a munkahelyemen. Hányszor kell még elmondanom? Hányszor? – kérdezte halkan és taglaltan. Hangjában mérhetetlen feszültség lakozott. Szerintem ha a gyerekek és én nem lettünk volna ott, már rég kiabált volna.

     - Hát, ennyi. Ennél nyilvánvalóbb már nem is lehetnél, Oh Sehun – kacagott fel gúnyosan a nő csípőre tett kézzel. – Nincs is jobb, mint a munkahelyen csajozni. Ott úgysem jön rá az idióta barátnőd, ugye? Hát sajnos ez nem jött össze, mert már biztosan tudom!!

     - Sajnálom, de ön téved – szedtem össze a bátorságomat, és motyogva megszólaltam. Sebes léptekkel odamentem a gyerekekhez, és kézen fogtam őket. Mr.Oh egy pillanatra még a szemembe nézett, és láttam rajta, hogy rettenetesen szégyelli magát. Nem tudtam, mit higgyek, teljesen össze voltam zavarodva, és már azt is megbántam, hogy ennyire közel engedtem magamhoz őt, így elnéztem tekintetéből, és sebesen kiviharzottam a teremből. Az ajtót elhagyva még félig-meddig hallottam, ahogyan rikácsolni kezd a nő, de szerencsére nem értettem, hogy mit.

     Az elkövetkező napokban rettentő feszült voltam, és nem tudtam hogy mitévő legyek.

Bűnösnek éreztem magam. Az a nő Mr.Oh barátnője volt… és valószínű látta, hogy a tanár úr hozzánk jön. Ezért most azt gondolja, hogy Mr.Oh megcsalja velem.

     Én vagyok az oka, amiért Mr.Oh magánéletében problémák vannak. Nem csináltam igazából semmit, de nagyon is tudtam, hogy a szívem legmélyén kedveltem Mr.Oh-t… és vonzódtam hozzá.

     Elfelejtettem azokat a dolgokat, amelyeken kezdetben rögtön aggódni kezdtem, mikor éreztem magamon, hogy megfogott a személyisége. Túlságosan közel kerültem hozzá… nem lett volna szabad.

     - Mrs. Kim, én nagyon sajnálom a múltkor történteket – kezdett neki rögtön Mr.Oh, mikor beléptem az ajtón a gyerekekért. Már akkor meg akarta beszélni mikor vittem őket, de nem akartam a gyerekek órájából elvenni az időt, szóval inkább azt mondtam, sietek. De most muszáj volt megbeszélnünk – igen, ez egy olyan dolog amit nem lehetett elkerülni.

     - Mr.Oh… - szóltam közbe, de ő csak tovább sajnálkozott.

     - Ne haragudjon, hogy ilyen viselkedést tanúsítottam a gyermekei jelenlétében. Tudja, mostanában problémák vannak a magánéletemben, és bármit csinálok, Ő egyszerűen idejön és…

     - Mr.Oh – szóltam újból, és úgy tűnik ezt már meghallotta, mert leállt mondanivalójával. – Azt hiszem… egy másik zeneiskolába kellene vinnem a gyerekeket.

     - Tessék? – nézett rám kétségbeeséssel a szemében. – Nem, nem…  ha csak a történtek miatt tenné, akkor kérem verje ezt ki a fejéből, erre egyáltalán nincs szükség….

     - Nem akarok gondot okozni a magánéletében, még hogyha alaptalan is a barátnője gyanúsítása – szívtam meg magam, és váratlanul apró gombóc keletkezett a torkomban. A szívem szakadt meg ha belegondoltam, hogy többé nem hozzá hozom a kicsiket, vagy pedig hogy… én nem találkozom vele többé. De már nagyon sokat gondolkoztam ezen, éjszakákon át, és otthon már eldöntöttem. Nem gyengülhetek most el.

     - Miket beszél? Dehogy okoz gondot!

     - De igen. A legutóbbi eset… kitűnően mutatta ezt, és nem is bánom. Nekem biztosan nem mondta volna el tapintatból. De így már legalább kiderült, hogy miattam vannak problémái a kapcsolatában. Én egyáltalán nem szerettem volna gondot okozni, és továbbra sem akarok, szóval, talán jobb lesz, ha…

     - Nem! – vágott hirtelen közbe Mr.Oh. - Épp ellenkezőleg... amióta találkoztam magával... sokkal jobban érzem magam. – Kicsit megfinomodott a hangja, és zavarba jött. - Én tényleg... kedvelem magát.

     Amint felfogtam mondatát, gyomrom megremegett, és éreztem, hogy fejembe fut a melegség. Nagyot nyeltem, és hirtelen nem is tudtam, mit mondjak.

     - Mr. Oh... ne... ne beszéljen ilyesmiket. Én... sokkal idősebb vagyok magánál, önnek pedig van is élettársa... – mondtam halk, remegő hangon, és képtelen voltam a szemébe nézni. Zavaromban ide-oda tűrögettem a nap folyamán összekuszálódott, felfogott hajam kilógó tincseit.

     - Már nem az élettársam. Aznap szakítottam vele.

     Ugye… ugye hogy nem én voltam az oka?!

     - Ah... de remélem nem én voltam az oka. Csak mert... tudnia kell, hogy én... – motyogtam össze vissza.

     Mr.Oh egy lépéssel közelebb jött hozzám.

     - Mrs. Kim… kérem. Csak... csak egy esélyt adjon nekem. Én... tényleg, nem fogok erőltetni semmit. De... én már régebb óta látom magán, hogy Ön is szeretné.

     Teljesen levert a víz, és mivel már azt sem tudtam, mit ejtek ki a számon, ha kinyitom, inkább hallgattam. A gondolataim teljesen kuszák voltak, egyetlen egy épkézláb, kivehető gondolat nem volt közöttük. Össze voltam zavarodva, és úgy éreztem, az egész fejem lángol.

     A gyerekeimre siklott a tekintetem, akik a zongoraszéken ülve pislogtak ránk.

     - Én... nem tudom. A... a gyerekek biztosan már türelmetlenek. Jövő héten hozom őket. – hadartam gyorsan és halkan, továbbra is a földet vizslatva, majd bólintottam egyet, kézen fogtam a kicsiket, és kivonultam velük a teremből, amilyen gyorsan csak lehetett.

     ISTENEM… Istenem, Istenem!!

     Minden nap eszembe jutottak a mondatai, és kristály tisztán a fejemben visszhangoztak. Nem bírtam semmire sem koncentrálni, elejtettem a dolgokat, szóltak hozzám, én pedig háromszor kérdeztem vissza, miután végigmondták mondanivalójukat. Még a munkahelyemen is megkérdezte az egyik kollégám, hogy „mi van veled, Minjung? Csak nem szerelmes vagy?”- én persze rögtön eltereltem a témát, de beleültették a bogarat a fülembe. Talán… szerelmes lennék belé? Vagy pedig csak túl furcsa számomra, hogy a volt férjemen kívül más is szóba állna velem?

     Rengeteget gondolkoztam egyedül fekve a hálószobámban, és a plafont bámulva.

     Fiatalabb volt, mint én, és a gyerekeim tanára. De nem csak ezek voltak azok, melyek aggasztottak volna engem, ha bármiféle kapcsolatba keveredek vele… volt még valami, ami okot adott számomra az őrlődésre, és arra, hogy hezitáljak.

     A következő zongoraóránál még izgatottabb voltam, mint akkor, mikor másodszorra találkoztam vele életemben. Egész máshogyan pillantottam az arcára mikor beléptem az ajtón, mikor már tudtam, hogy nem közömbös felém. Ezt rajta is láttam, mikor barátságos mosollyal köszönt.

Egyenlőre nem mondott semmit nekem ezzel kapcsolatosan… de az óra végén, mikor kimentünk a zeneiskola kapuján, éreztem, hogy nem fogok elmenni anélkül, hogy ne kerüljön ez az egész szóba.

     - Mondja Mrs. Kim… - szólított végül meg, én pedig felé fordultam. A sötét utcában csak félig-meddig láttam arca rajzolatát. - Lenne kedve valamelyik este eljönni velem vacsorázni?

     ...Vacsorázni?

     Randizni hív?         

     Az arcomon látszódhatott a döbbenet, mivel a gyerekek kuncogni kezdtek. Egy szúrós pillantást vetettem feléjük, mire ők pontosan tudták, hogy el kell hallgatni, és így is tettek. Aztán konstatáltam hogy végre kellene valamit mondani, mert másodpercek óta csak hallgatok.

     - Kérem, én szeretném jobban megismerni magát. Nem a gyerekeket... magát. – törte meg halk hangjával a csendet Mr.Oh.

     - Én... nem is tudom mit mondjak, a... a gyerekeket addig hová tenném? – makogtam, és totál hülyének éreztem magam, amiért automatikusan kifogást kezdtem gyártani.

     - Ha jól emlékszem azt mondta, a szomszédjuk vigyázni szokott rájuk... de ha kell, ők is jöhetnek.      Csak gondoltam, talán jobban tudnánk beszélgetni, ha csak ketten volnánk.

     Jézusom… - dörzsöltem meg az arcomat egyik kezemmel, és egy aprót sóhajtottam. – Válaszolj már, te szerencsétlen! – noszogattam magamat belülről, mint valami elmehibbant. A fejem megint felgyulladt, mint egy gyufa.

     - Me.. meg egyébként is, önnek nem korombeli nőkkel kellene ismerkednie, akiknek már gyereke van. Egy ilyen fiatal férfinek mint ön... – gyártottam újból a kifogásokat, és mellettünk a járda betonját vizslattam.

     - Ne aggódjon már annyit ezen. Én huszonnégy vagyok... Ön pedig ha jól tudom, huszonhét.

     - Mindjárt huszonnyolc.

     - Akkor is... három év, nem sok idő. Engem nem zavar semmi azok közül, amiket ön felsorolt. – vált egyre határozottabbá Mr.Oh, de aztán sóhajtott egyet, és elnézett a tekintetemből. - De... ha van valami ami esetleg önt zavarja... ha nem akar semmi ilyesmit, akkor mondja meg, és én nem erőltetem.

     AKAROM! Istenem... miért vagyok ilyen? Miért nem hagyom? Itt van ez a férfi velem szemben… érdeklődik felőlem, és én olyan dolgok miatt szeretnék róla lemondani, amelyek koránt sem biztos, hogy be fognak következni.

     - Nem, nem erről van szó, én csak... nem tudom. Annyira furcsa ez az egész. Megszoktam, hogy teljesen egyedül vagyok... hogy nincs senki aki mellettem lenne az életben.

     - És jó így önnek? – nézett újból a szemembe.

     - Hát... nem. – válaszoltam szinte alig hallgatóan.

     - Akkor miért ne adhatna egy esélyt magának?

     Igaza van. Adnom kell egy esélyt… legalább egy esélyt ennek az egésznek.

     - Jó rendben. – nyögtem végre ki. Minden bátorságomat összeszedtem, és az arcába néztem. - Azt hiszem a hétvégén ráérek.

     - Remek! – ragyogott fel az arca. - Mit szólna a szombathoz? Már tudom hol lakik, így önért tudok menni. Ismerek egy nagyon jó helyet, kellemes étterem, sokat szoktam járni oda. Mit szólna, ha oda mennénk?

     - Azt hiszem ez jól hangzik – mosolyodtam el. Próbáltam kiüríteni a fejemet, és csupa optimista dologgal megtölteni. Amitől félünk, az nem biztos hogy bekövetkezik. Igaz…?

     - Akkor szombat este hétre ott leszek.
     - Rendben van – mosolyogtam rá, majd ismét éreztem, hogy kissé zavarba jövök, és elnézek a tekintetéből. Eltűrtem a hajamból pár tincset, majd mikor éreztem, hogy a csend beült közénk, de ő még mindig rám néz, ismét visszatekintettem rá. Szelíden mosolygott rám, és áradt belőle a gyengédség. Talán még sosem néztünk egymás tekintetébe csendben ilyen hosszasan… valamit éreztem ekkor megmozdulni a levegőben. Egy pár másodpercig bírtam állni csak tekintetét aztán kislányom köhécselését meghallva rögtön elnéztem gyermekeim felé.

     - Gyertek, menjünk haza – szóltam hozzájuk, majd kézen fogtam őket. – Jó éjt, Mr.Oh.

     - Jó éjszakát.