Love ruins or repairs? - 5. rész (vége)

- Szívd.

Chanyeol izgatottan emelte szájához a füstölgő rudat, mely két ujja között enyhén megremegett, majd félve szívott belőle tüdejébe. A kisebb slukk után azonnal ki is fújta a füstöt, azonban az ám rég átélt, de ismerős érzés, melyet a rúd nyújtott, azonnal hatalmába kerítette, és szája apró vigyorrá szélesedett.

- Na mi az, elfelejtettél szívni? Rendes slukk kellene, Park-úr – kuncogott Kyungsoo, majd átvette a cigarettát a mellette fekvőtől, és szemeit lehunyva jó mélyet beleszippantott. Egy ideig bent tartotta tüdejében, majd lassan kipréselte magából.

- Hát… tudod kedves Kyungsoo, tíz éve szívtam utoljára. Nem is tudom, miért… - szólalt meg célzottan Chanyeol, és a szorosan mellette pihenő oldalába csípett, de csak finoman.

- Yah, mit művelsz te? – ugrott meg hirtelen Kyungsoo. – Úgy látom még mindig nem szívtál eleget, tessék – tartotta oda Chanyeol szájához a cigarettát, aki most bátrabban mélyebben szívott bele, és miközben szemezett Kyungsooval, hosszasan bent tartotta tüdejében a füstöt, majd lassan arcába fújta. Szélesen elvigyorodott, majd hirtelen a másik húsos ajkaira mart. Mámoros érzésekkel elméjükben merültek el egymás csókjában.

Már egy hete, hogy Chanyeol csaknem minden nap végén összejárt Kyungsooval.  A férfi nyújtotta szabadság és felszabadultság érzésére nagyon könnyen rákapott. Ismét úgy érezte magát, mint ahogyan tíz évvel ezelőtt: felhőtlennek, és boldognak. Mellette mindenről meg tudott feledkezni, és semmi sem érdekelte, amely szürke hétköznapjainak unalmas részei közé tartozott, amelyek az évek folytán lassan beszippantották őt.

- Csináljunk valami… - szólalt meg Kyungsoo, és egy mozdulattal átfordult Chanyeol-ra, így egészen közelről a szemébe nézett. - …izgalmasat.

- Mire gondolsz, Kyungsoo? – kérdezte sejtelmesen Chanyeol, és ismét egy apró slukkot szívott. Pupillája már teljesen tág volt, testének minden porcikáját egy fajta felemelő, bizsergő érzés járta át.

- Emlékszel amikor fellógtunk a lezárt régi tévétorony tetejére?

Az emlékek azonnal bevillantak Chanyeol elméjébe, és felnevetett.

- Hát persze hogy emlékszek. – simított végig feje hátulján, mire Kyungsoo széles vigyorra húzta száját.

- Menjünk fel újra.

- Áh – Chanyeol nem vette komolyan. – Kölykök voltunk. Miért kéne oda menni? Különben is, tök felesleges kockáztatni, a hülye rendőrséggel.

- Azt hiszed? – kuncogott Kyungsoo, és feltápászkodott az ágyról.

- Komolyan?

- Persze. Tudhatnád, hogy olyat nem mondok amit nem gondolok komolyan – mondta, és csupasz testére felhúzott egy alsót.

- De… - tápászkodott fel bizonytalanul Chanyeol is, és szintén felvette a földről az alsóját, amelyet magára vett. Kyungsoo ekkor már ingje utolsó gombjának begombolásával is végzett, majd nadrágját felvette a fotel karfájáról. – Mindjárt éjfél, Kyungsoo… legkésőbb egy körül haza kell érnem.

Az imént szólított nem foglalkozott a hozzá szólt mondatokkal: mintha el sem hangzottak volna, tovább készülődött, és már a cipőjét húzta. Chanyeol is szedelőzködött, bár hezitálva nézte a kisebb termetűt. Mikor ingje utolsó gombját gombolta épp, Kyungsoo már menetre készen a kilincs felé nyúlt, és kiment az ajtón, mire Chanyeol kapkodva felvette cipőjét, és utána szaladt. Nem akart belemenni a dologba, de Kyungsoonak egyszerűen olyan ellentmondást nem tűrő kisugárzása volt, hogy szinte zsinóron rángatta őt.

Nemsokára már a sötét utca nyirkos kövezetén bandukoltak végig. Kyungsoo határozottan baktatott a cél felé, miközben Chanyeol próbálta győzködni.

- És mi lesz, ha meglátnak a rendőrök? Vagy beriaszt? Ezer éve nem voltunk ott… lehet, hogy már annyira romos, hogy életveszélyes…

Üres szavak voltak ezek Kyungsoonak, szinte meg sem hallotta őket, csak mosolyogva nézett előre.

- Te egy őrült vagy – szólalt meg Chanyeol, mikor a tévétorony tövében felfelé nézett. A romos építmény bejárata le volt zárva sárga szalagokkal, melyek cafrangosan lógtak és libbentek ide-oda a széltől. Egykor le is volt deszkázva, de az idő vasfoga elkorhasztotta őket, és már csak egy-egy rozsdás szeg tartotta maradványait. Egy lélek sem járt a környéken, csak a város főútján elsuhanó autók hangja zavarta meg néha a csendet.

Kyungsoo elindult befelé a bejáraton keresztül, áttaposva egy-egy törmelékdarabon és deszkán. A magával hozott apró zseblámpa biztosította számukra a fényforrást, melynek segítségével tájékozódni tudtak.

Nehezen jutottak el a torony legfelső emeletéig: valóban sokkal rosszabb állapotban volt, mint tíz évvel ezelőtt, de ez Kyungsoot nem igazán érdekelte. Találékony módon tapogatta ki a többé-kevésbé biztonságos útvonalat, bár Chanyeol közben többször kisebb szívrohamot kapott, hogy ők itt fognak ma meghalni – de mégis követte.

Mindig is ő volt az aggódóbb, a logikusabban gondolkodó, óvatos, Kyungsoo pedig a teljes ellentéte. Ő a mának élt, mindig is. Folyton a penge élén táncolt, és mindezt teljes higgadtsággal tette – legyen szó az élet bármely területéről.

Talán pont ez volt az, amelytől Chanyeol mindig is úgy érezte, hogy mellette nem kell aggódnia semmin. Mérhetetlenül bízott benne, és ő volt az egyetlen, aki szinte bármire rá tudta volna venni. Míg Kyungsooval volt, Chanyeol kilépett önmaga szorító, görcsös csapdájából, , és el tudta megát engedni: mert boldog lenni.

Chanyeol mosolyogva, a fejét csóválva lépett fel a torony legfelső fokához vezető utolsó lépcsőfokra, és nézte, ahogyan szerelme már ki is könyökölt az erkélyre, nézve a város látképét, és a ragyogó, csillagos égboltot. Mellésétált, és hosszú karját átvetette válla felett.

- Ugyanolyan gyönyörű, mint akkor. Igaz? – szólalt meg végül, és tekintetét ráemelte Chanyeolra, aki egy pár másodpercig még szintén megcsodálta az eléjük táruló látványt.

- Igen. Olyan.

- Valami mégsem olyan – bújt ki Kyungsoo Chanyeol karja alól, aki kérdően nézett rá. A kisebbik hátat fordított a korlátnak, majd kezével feltolta magát, és ráült, ezután pedig megfordult, hogy lábai egyenesen a szédítő mélység felé lógjanak.

- Jézusom, le fogsz esni! – mondta Chanyeol rémülten.

- Hát ennyire elfelejtetted? Minden nap így ültünk itt. A te hosszú lábaid még addig a rúdig is elértek, nem emlékszel? – nevetett fel Kyungsoo, oda mutatva. – Szívbajos.

- Ne hívj engem így, már nem vagyok az! – bökte finoman vállon Chanyeol, majd hezitálva ő is ugyanúgy helyezkedett el Kyungsoo mellett. A régi emlékeket felidézve megpróbálta elérni lábával az imént említett kis kiálló fém rudat.

Chanyeol kezét Kyungsooéra tette, ahogyan támaszkodott a korláton. Finoman cirógatni kezdte azt, és a gyönyörű látképbe veszett mindkettőjük tekintete. Percekig csak így voltak, és úgy tettek, mintha az a tíz év el sem telt volna.

Chanyeol fejét odafordította Kyungsoo felé, és elrévedő arcában gyönyörködött. Azon gondokozott, hogy ha ő nem lett volna az életében, vajon lett volna bármi is, amely képes lett volna őt boldoggá tenni úgy, ahogyan ő? Érzett volna ő valaha is boldogságot?

- Veled minden jó. – szólalt meg végül. – Csak veled vagyok boldog, senki mással. Értetted? – mosolyodott el, és viccesen megbökte az arcát, mire Kyungsoo szája is mosolyra húzódott, és végül felé fordította tekintetét. – Úgyhogy ne merészelj újra elmenni, mert megjárod.

Kyungsoo lesütötte tekintetét, mielőtt még Chanyeol észrevette volna a benne megcsillanó fájdalmat nyugodt, mosolygó arca mögött. Érezte, hogy tagjai kissé elgyengülnek, torkában aprócska gombóc keletkezik. Azt gondolta, jobb ha visszamászik a korlátról, és így is tett.

- Hé… mi a baj? – nézett felé értetlenül Chanyeol, és ő is visszafordult lábaival, majd lehuppant a talajra. Kyungsoo ekkor kissé távolabb sétált tőle, neki háttal nézve a messzeségbe. Chanyeol utána ment. –Mi az, Kyungsoo? – kérdezte némi bajjóslással a hangjában.

- Chanyeol… nekem már rég el kellett volna mondanom valamit. Nekem… nem szabadna itt lennem veled. – motyogta.

- De miért? – kérdezte idegesen Chanyeol, majd hirtelen maga felé fordította Kyungsoot, és komoly arcát pásztázta tekintete. – Tudtam. Tudtam, hogy túl szép hogy igaz legyen az egész… és hogy nem csak a szüleim miatt mentél el.  – Egy pár másodperc erejéig Chanyeol is elsétált tőle pár lépéssel messzebb, arcát dörzsölve a messzeség felé, majd újból odament hozzá. - Itt az ideje hogy elmondd, igaz?

Kyungsoo csak hallgatott, a padlót vizslatva, mire Chanyeol vállon fogta.

- Kyungsoo!

- Uraim, maguk mit csinálnak odafent? Oda tilos a felmenetel! – kiabálta nekik egy férfihang a torony tövéből, és éles zseblámpájával feléjük világított. Chanyeol lenézett, és egy rendőrautót látott ott állni. – Jöjjenek le azonnal!

Chanyeol nagyokat bólogatott, majd intett egyet, és kézen fogva Kyungsoot elindult lefelé a torony tetejéről. Nagy nehezen, kisebb-nagyobb botorkálásokkal lejutottak a földszintig, ahol a rendőr már várta őket. Igazoltatott, és figyelmeztette őket, hogy ez a dolog büntetendő, és többé ne tegyék.

Miután elhajtott, Chanyeol fújtatott egyet, és ismét a még mindig a földet vizslató Kyungsoo felé fordult.

- Még mindig nem tudsz nekem válaszolni? - Továbbra is csak hallgatott: mint aki nem is hallotta a kérdést. – Szóval ennyi. Lehet hogy tényleg csak egy kis kaland számodra a mi kapcsolatunk, semmi más – mondta ki Chanyeol a számára fájdalmas szavakat.

- Mi más lehetne, ha már feleséged van?! – vágta hirtelen rá Kyungsoo, és szúrós tekintettel nézett Chanyeol szemébe.

A magasabbik pár másodpercre megszeppent, és elgondolkozott.

- Az... nem akadály, te is tudod! – vágott vissza. – Számomra ő semmit sem jelent veled szemben, hát nem fogod fel?!

- Mégis hozzá mész haza minden este, igaz? – mondta higgadtabban Kyungsoo, és szemeiben könny gyűlt össze. – És ez így is van jól, Chanyeol. Mi nem lehetünk együtt. Ez az egész… felesleges butaság volt.

Kyungsoo hátat fordított az előtte álló, letaglózott Chanyeolnak, majd lassan kezdett tőle elsétálni. Azonban nem jutott sokáig, mert a másik azonnal a válla után nyúlt, és megállította őt.

- Nem. Nem mész el amíg el nem mondod az igazat!! – vágta oda Chanyeol, és közben szorosan fogta Kyungsoo vállát, aki könnyes szemmel nézett félre ide-oda a felé szúrósan néző Chanyeol tekintetéből. Idegességében fogait csikorgatta, kezeit ökölbe szorította, szívét pedig belül összefacsarta a tehetetlenség, és a sors iránti gyűlölet.

Egyszer csak az előtte álló nyakába borult, és kitört belőle a sírás. Chanyeol értetlenül ölelt vissza, majd arcára fagyott a kifejezés, mikor meghallotta, mit suttog remegő hangon fülébe kedvese.

- Én hamarosan… meg fogok halni Chanyeol.

Ezután Kyungsoo megfogta szerelme arcának mindkét oldalát, feljebb ágaskodva adott szájára egy mély, fájdalmas csókot, majd szemeit összeszorítva sietett el tőle.

"Minden reményem elveszett az életben a boldogság felé." 

Vége