Földi angyal [EXO, FanXing]

Ezt a oneshotot kifejezetten Kirichannek, hűséges írótársamnak írtam, ajándékba. Remélem hogy tetszik, kedves Kiri, és már nagyon kíváncsi vagyok a véleményedre. :3 <3

Olvassátok egészséggel; a történet Kris szemszögéből íródott.

Mindenkinek az élete elérhet egy olyan pontba, amikor azt mondja: nincs tovább. Amikor összeomlik, beborítja a teljes sötétség, és egy gombostűhegynyi reménysugár sincs a láthatáron ami felcsillanhatna, hogy valaha is jobb lesz.

Ez történt velem is, mikor a hídról leléptem a semmibe, és becsukott szemmel vártam, hogy a halál megszabadítson lényemre nehezedő fájdalmas, létezésemet megkeserítő emlékektől, amelyek sötét démonként követtek minden egyes napom minden egyes másodpercében.

De nem sikerült.

Hatalmas ólmoknak éreztem az egyébként könnyed pilláimat, mikor megmozdítottam őket. Első pillantásomkor csak homályos foltokat láttam magam előtt, majd mikor már két-három pislogásnál tartottam, egyre tisztábbá vált a kép, és mikor végleg kiélesedett, csodálkozás ült ki arcomra.

Azt hittem, többé sosem fogok találni semmit az életben, ami egy kicsit is arra késztetne, hogy érdemes legyen tovább élnem… egészen addig a pillanatig.

Elmosolyodtam; azt hittem, hogy a mennybe kerültem, és egy gyönyörű angyal néz le rám.

Hibátlan, bársonyos bőre olyan fehér volt, mint a tej… fekete, ragyogó tekintete nyugodtan pásztázta arcomat, szája szélén kedves mosoly bújt meg, arca közepén apró gödröcskéket hagyva. Fehér köpeny volt rajta… hófehér.

Rá kellett hogy jöjjek, hogy nem a mennyben vagyok: egy kórház kórterme volt körülöttem.

De ő angyal volt… Igen, egészen biztos vagyok benne.

Egy földi angyal.

Miután eltűnt látóteremből, megpróbáltam felülni, de képtelen voltam rá.

Hol van?... Hová lett? – cikázott agyamban.

Aztán miután feladtam a reményt, hogy újból megpillanthatom, testem porcikáira fókuszálódott figyelmem… és rájöttem, hogy nem érzem a karomat, és a lábaimat.

Szemeimet összeszorítottam, és éreztem, amint a könnyek patakként folynak ki a sarkából.

Ha tudtam volna, felordítottam volna kínomban, de csak nyöszörgések jöttek ki a torkomon, miközben testem rázkódott a takaró alatt. Aztán újból sötétség került elmémbe.

                                                                                     

- Felébredt. Bordatörés. Zúzódás. Agyrázkódás. Belső vérzés. A drogok kiürültek a szervezetéből. Bénulás.

Ezeket a szavakat tudtam kivenni a körülöttem beszélő emberek mondataiból, miután újból ébredezni kezdtem.

Fogalmam sem volt, hogy mi történt velem pontosan. Már az is megerőltető volt az elmém számára, ha csak visszagondolni próbáltam az utolsó emlékképemre, amely ide kerülésem előtt történt velem.

Lecsuktam a szemeimet, és kifújtam a levegőt.

Nincs szükségem többé ezekre az emlékekre.

Aztán mintha ismét elaludtam volna.

- Jó. Rendben. Beadom neki a gyógyszereit. Remélem most már fel tud kelni annyira, hogy egyen is. Megpróbálom.

Most már kevésbé volt zsibongó a környezetem, így tisztábban ki tudtam venni a szavakat. Egy udvarias, kedves hang mondta ki őket.

 Félig felnyitottam szemeimet, és elhatároztam, hogy fejemet elfordítom, hogy végre meglássam a beszéd gazdáját. Bár felszisszentem a fájdalomtól, mikor végre a megfelelő irányba néztem, egy cseppet sem bántam meg, hogy megtettem a mozdulatot: mert rájöttem, hogy a nyakam mozgatására legalább képes vagyok; ráadásul újra láthattam Őt.

Fehér köpenyének hátát mutatta felém, miközben a közvetlenül mellettem álló szekrénynél rendezett valamit. Fekete hajkoronája merőben kontrasztált öltözékével.

Nem tudtam beazonosítani, hogy miket csinál. A mellettem álló infúziós állvánnyal babrált, miközben szemeimmel minduntalan követtem őt, hogy arcát ismét láthassam.

Ezután abbahagyta az állványon való ügyködést, és egyenesen felém fordult.

- Yifan? – hajolt közelebb, és arcán ugyanaz a kedves, ragyogó mosoly tükröződött, mint akkor, amikor legelőször megláttam; ugyanazokkal az aprócska gödrökkel, és hibátlan, hamvas bőrrel. – Hogy van, Yifan? Hogy érzi magát?

Beszédje szinte zene volt a füleimnek… akár csak egy végtelenül álomszerűen hangzó, minden idegedet megnyugtató szimfónia.

- Mh… - nyögtem ki egy aprócska hangot a számon. Szerettem volna beszélni, de nem tudtam.

Minden erőmmel azon voltam, hogy megszólaljak, de a szavaim csak elmémben éltek, és a való világba mintha képtelenek lettek volna eljutni.

- Jól van. Semmi gond. – tette a vállamra tenyerét, melynek érintésén szinte éreztem, hogy gyógyít. – Megpróbáljunk felülni? Jöjjön. Csak nagyon óvatosan.

Bár választ nem tudtam adni a kérdésére, ő máris óvatosan támogatni kezdett engem, majd lassan a segítségével félig felültem. A derekam nem működött úgy, ahogyan kellene, így szinte teljes testsúlyomat ő tartotta. A mellkasomba őrült fájdalom nyilallt, de nem szóltam. Nem akartam visszafeküdni.

Mert így sokkal közelebb lehettem hozzá.

Ő vált sötét, sivár életem egyetlen fénypontjává. Ő volt az egyetlen az életemben, aki nem várt el soha semmit tőlem. Aki elfogadott engem úgy, ahogyan vagyok: sérülten.

Nem kérdezett tőlem soha. Nem volt kíváncsi a múltamra.

Az idő csak telt, én pedig egyre többször maradtam ébren, és a huszonnégy óra egyetlen értékes pillanatai csak azok voltak, mikor ő oda jött hozzám. Mikor ételt hozott, gyógyszert adott, vagy tornáztatta a tagjaimat, hátha újból életre kelnek. Vagy mikor csak áthúzta az ágyneműmet… esetleg csak egy másik beteghez ment oda a kórteremben, aki a mellettem lévő ágyon feküdt. Nem számított, hogy miért, csak ott legyen… mert mikor a közelemben volt, boldogság járta át a lelkemet. És mikor kiment, azonnal sóvárgott a pillanatért hogy újból itt legyen… hogy újból boldog lehessek.

Minden nap, kitartóan, több mint ötször jött, és átmozgatta a kezemet és a lábamat. Többször felültetett az ágyban, majd vissza. Láttam rajta, hogy milyen nehéz neki magas termetű testemet mozgatni, ő mégis megtette. Én egyszer sem tudtam neki megköszönni.

Mikor a mellettünk lévő fekvőhöz a családja jött látogatóba, nálam ő tett „látogatást” - hiszen látta, hogy engem az ég világon senki sem keres. Ezek voltak a legjobb pillanatok. Leült mellém a székre… Ott ült mellettem, és bár beszélgetni nem tudtunk, ő rengeteget mesélt nekem mindenféléről. A kórházban lévő kalandokról, az orvosokról, vagy csak olyan történetekről, amelyekről hallott a nagyvilágban. Látszott, hogy igyekezett a lehető legtöbb idejét rám szánni, mert talán pontosan tudta, hogy a nélküle töltött percekben az életem üres, és mit sem ér.

Hamarosan újra képes voltam beszélni, bár csak nagyon halkan, és rengeteget kellett gondolkoznom rajta, mire kimondtam egy mondatot. De ő türelmes volt velem, és mindig megvárta, bármennyi időbe is került. Végre megköszönhettem neki a tetteit, de mikor ezt megtettem, sosem mondott semmit, csak önzetlenül elmosolyodott.

Minden apró fejlődésnek együtt örült velem, és ragyogó nevetésével besugározta a napomat.

Vele tudtam egyedül őszintén nevetni.

Tagjaim mozgási képessége is lassan, de biztosan kezdett visszatérni. Bár nem teljesen, de egy-egy mozzanatra képes voltam megmozdítani őket, és biztos voltam benne, hogy ezt is annak köszönhetem, amit ő tett értem a tornával.

                                                                                                                                                        

Mikor végre fel tudtam kelni az ágyból, ő kísért engem mindenhová. Először csak két lépést mentünk el az ágytól: aztán újabb apró célokat tűzött ki magunk elé, amelyet együtt elérünk.

Mindig ezt mondta. Együtt.

Jött az ajtó, majd kinéztünk a folyosóra is: aztán végül végre a vécéig is eljutottam, és képes voltam becsoszogni magamtól. Mikor már nem volt annyira megerőltető a mozgás, kisebb sétákra is elindultunk együtt. Felemelő élmény volt, mikor ismét napvilágot láthattam a kórház udvarában, és karjába kapaszkodva újból megérezhettem a friss levegőt.

- Nézd, milyen szép az idő! Hallod, hogy csiripelnek a madarak? Gyönyörű, ugye?

Szavai ugyanolyan gyöngyözőek és ragyogóak voltak, mint ő maga.

A padon ültünk, és néztük a természetet. Ekkor gondolkozni kezdtem…

Mi lesz velem? Mi lesz, ha egy nap el kell innen mennem?

Ha őt nem láthatom többé?

- Yi…Yixin…Yixing – szólítottam meg nehezen, mire ő rám nézett.

- Tessék, Yifan – mosolygott rám. Még mindig ugyanolyan gyönyörű és angyali volt az arca, mint akkor.

- Mi… mikor kell… - próbáltam kimondani a mondatot, de egyszerűen annyira izgatott lettem hirtelen, hogy éreztem, képtelenség hogy befejezzem. – E… el…

Yixing türelmesen nézett rám, de aztán feladtam, és lehajtottam a fejemet.

- Semmi baj Yifan. Majd elmondod később, rendben? Időnk mint a tenger. – simogatta meg a vállamat. Mindig ezt mondta… van időnk.

Még meddig van időnk?

A napok csak teltek, én pedig egyre önállóbb lettem, de ahogy javult az állapotom, a kedvem úgy lett egyre borúsabb. Tudtam, hogy vészesen közeleg a nap.

Hamarosan megtettem első lépéseimet önállóan. Yixing ragyogott a boldogságtól: de én… immár nem tudtam vele önfeledten együtt örülni.

 Innentől a változás meredek tempóban növekedett. Lassan már szinte bárhová el tudtam menni egyedül is.

- Jó reggelt, Yifan – köszöntött engem egyik reggel a főorvosom, aki az állapotomat mérte fel.

- Jó reggelt – köszöntem én is. Ezt a szót már hibátlanul kimondtam, bármikor.

- Azt hiszem van egy jó hírem a számára. Az állapota most már kiválónak tűnik, így talán pár nap kérdése, és egy utolsó megfigyelés után akár haza is mehet. Mit szól?

Haza.

Ennek az „öröm”hírnek pont az ellentéte keletkezett bennem.

A démon… ismét elkezdett fel-felbukkanni lelkem sarkában.

Az utolsó napokban nem mosolyogtam többet. Yixing… nem volt bent a kórházban.

Lelkem szomjazott a boldogságra, de nem kapta meg. A csomagjaim szép, rendezett kórházi ágyam mellett sorakoztak, arra várva, hogy megfogjam őket, és kisétáljak. A bent töltött utolsó perceket mind azzal töltöttem, hogy lassan jártam közbe a kórház szegleteit, hátha meglátom Yixinget, de hiába. Nem volt ott.

- Segítsek kivinni a csomagokat? Ez azért egészen soknak tűnik, nem igaz? – mosolygott rám egy másik ápoló, aki a napokban Yixing helyett figyelt rám. Halványan rámosolyogtam, majd bólogattam.

- Köszönöm.

Lassan ballagtunk kifelé a kórház folyosóján.

- Zitao… - szólítottam meg a mellettem cipekedőt.

- Igen, Yifan? – nézett rám barátságosan. – Álljunk meg egy kicsit pihenni?

- Nem, csak… Azt… azt akartam… kérdezni… Yixing… hol van?

- Áh, Yixing. Ő ápolt eddig téged, igaz? Sajnos családi tragédia történt náluk. Azt hiszem, az anyja hunyt el. Nem a városban laknak, ráadásul éjjel történt a dolog, így sürgősen el kellett utaznia a környező kis településre. Ha jól tudom, pont ma van a temetés.

- Áh… értem. Kö… köszönöm.

A démon műve volt ez: én tudtam. Megkóstoltatta velem a boldogságot, majd elvette tőlem.

- És… át… át tudnád… adni neki ezt… a levelet? – nyúltam lassan, kissé remegve a nadrágzsebembe a papírért, amelyet még előző éjjel írtam meg, mert nem tudtam aludni. Nehezen lehetett elolvasni, nagy, girbe-gurba betűkkel volt megírva a csupán pár soros üzenet.

- Hogyne, ha visszajön, azonnal odaadom neki – vette át a papírt az ápoló.

*

A lakásom sötét volt. Hiába nyitottam ki az ablakokat, és húztam fel a redőnyt. A nap betűzött, és akár a tető is lerepülhetett volna, hogy még több fény áradjon be: akkor is sötét maradt.

Minden boldogtalan volt, és sivár. Emlékfoszlányoktól mocskos tárgyak vettek körül engem, és egyedül voltam. Csak az aprócska démon volt a társaságom, mely az idő elteltével csak nőtt és nőtt bennem.

A mobiltelefonom. Az volt egyetlen tárgy, amely bármi pozitívat jelenthetett számomra.

Aznap nem csörgött, én pedig sírva aludtam el a kanapémon.

Reggel azonban a csörrenésre keltem, és egy ismeretlen számot írt ki. Szívem nagyot dobbant, és – már amennyire tudtam – kapkodva vettem fülemhez.

- Halló?

- Yifan? – szólt bele egy ismerős hang, melynek hangzása olyan volt lelkemnek, akár egy kiszáradás szélén lévő növénynek egy csepp víz.

- Igen, én… én csak… azt akartam… ho… hogy – próbáltam beszélni, de amint izgatottá váltam, ez nehezebb volt számomra.

- Nyugalom Yifan, csak lassan. – próbált csitítgatni, és hallottam hangján, hogy megint ugyanúgy mosolyog. – Megvárom.

- Én… - sóhajtottam. – Szerettem volna… ha esetleg… ellátogatsz… hozzám.

*

A remény éltetett. És az a nap, ami közelgett, és biztosította, hogy újból láthatom őt.

A csengő megszólalt. Büszkén nyitottam ajtót a teljesen kitakarított lakásomra, amely bár több napba is beletelt, mire megcsináltam, én teljes örömmel tettem, hogy a lehető legjobbat nyújtsam neki.

Rögtön meg is dicsérte, milyen szép a rend, és érdeklődve nézelődni kezdett. Minden apró kis dolgot megcsodált a helyiségben, még olyanokat is, amelyeket én már évek óta észre sem vettem, hogy egyáltalán mik. A képek, kisebb díszek… Yixing mindenben látta a szépséget, és ahogy a közelébe kerültem, én is azonnal a hatása alá vonódtam ennek a látásmódnak.

Sokat beszélgettünk. Azt gondoltam, talán most már rákérdez, ki is vagyok egyáltalán, és mi történt velem. Féltem tőle… de nem következett be. Még mindig tudta, hogy mire gondolok, és én minek örülök a legjobban.

Teát készítettem neki, és süteményt. Sokat nevettünk, és felidéztük az emlékeinket, ahogyan felépültem. Röviden mesélt a családjában történt tragédiáról is, de ezt nem firtatta inkább sokáig, hanem ismét vidámabb témákra tért át. Nem maradt nálam túl sokáig: talán összesen lehetett két óra, amit nálam töltött, de az maga volt a mennyország.

Aztán mikor becsuktam utána az ajtót, ismét rám borult a sötétség.

Nem tudtam mi lesz velem. Mit akarok. Fogom újból látni? Nem beszéltünk meg újabb időpontot, hogy találkozzunk. Én pedig nem hívhatom fel minden héten, hogy jöjjön el… nem.

Ő nem keresett engem, én pedig egyre inkább rájöttem arra, hogy én is csak egy beteg vagyok számára, semmi más.

És hogy talán ő sem angyal.

A démon ismét uralkodni kezdett felettem. Nem mozdultam ki a lakásból egy pillanatra sem, és már lassan odáig is eljutottam, hogy a lakáson belül is a lehető legminimálisabb mozgást tettem meg.

Gyengültem… éreztem magamon, hogy visszaesek. Nem beszéltem senkivel sem… a tagjaim nehezen engedelmeskedtek nekem, és elernyedtek. Egyre jobban remegtem, és sokszor jött rám a rosszullét.

Egyik nap a szoba közepén összeestem.

Ismét a kórházban ébredtem, és mikor láttam az ismerős falakat, jó érzés lett úrrá rajtam.

Yixing… hol vagy?

Még mindig gyenge voltam, de a lelkem sokkal jobban érezte magát.

Nem sokára megláttam boldogságom kulcsát, ki fájdalmas mosollyal köszöntött engem.

- Yifan… Jól vagy? – ült le mellém.

Lassan, bágyadtan bólogattam felé.

- Igen… most már… jól. – nyújtottam felé remegő kezemet, mire ő megfogta azt. – Csak olyan… olyan könnyűnek érzem magam. Mintha… ha… - valamiért megint elakadt a szavam, és nem igazán tudtam kimondani a mondatot, amit akartam. De szinte el is felejtettem, hogy mit szerettem volna.

- Jól van, minden rendben van – szorongatta a kezemet Yixing. Kedves mosolya mögött most egy fájdalomtól csillogó tekintet bújt meg, amit nem érettem. Én továbbra is mosolyogtam rá. Boldognak éreztem magam, mert itt volt mellettem.

Kicsit elhomályosodott a tekintetem, és a pilláim egyre lassabban mozogtak. Testem könnyebbé és könnyebbé vált, Yixing pedig egyre közelebb hajolt hozzám.

- Yifan… - suttogta a nevemet, és mintha láttam volna, hogy egy könnycsepp gurul le hófehér, hibátlan, bársonyos bőrén.

- Ahz angyalok… nem tudnak sírni… - motyogtam.

- Nem… nem tudnak. – mondta, majd mosolya kiszélesedett, és már egészen közel hajolt arcomhoz.

- Yixing… - szólítottam meg, de nevét szinte már csak kileheltem. Pilláim lecsukódása előtti pillanatban éreztem, hogy puha ajkai megérintik az enyémet: és az igaz boldogság, mely ekkor felgyúlt a lelkemben, végleg megölte a benne rejtőzködő démont, mely örökké megkeserítette az életemet.

Aztán kezem lassan kicsusszant a szorításából, és kristály tiszta boldogsággal hagyhattam el ezt a világot.