A következő zongoraórára vegyes
érzelmekkel vittem a gyerekeket. Furcsa volt hallani bármi negatív benyomást az
óráról, mert eddig mindig felhőtlenül áradoztak róla, most valahogy mégis
zavart, hogy volt valami, ami nem tetszett nekik benne. Zavart annak a bizonyos
nőnek a felbukkanása, de… csakis a gyerekeim miatt. Nem akartam, hogy bármilyen
formában kevésbé élvezetessé váljon számukra az óra, bár azt mondták, velük
ugyanolyan kedves Mr.Oh, mint mindig, és csak a „nénivel” vitatkozik egy
kicsit. Csemetéimnek elmagyaráztam, hogy ha bármi változást észlelnek a tanár
úr feléjük mutatott viselkedésében, szóljanak nekem.
Mr.Oh mint minden óra előtt, most
is nagyon aranyos volt. Nyilvánvalóan nem kérdeztem rá erre a dologra, mert
nincs közöm hozzá.
A gyerekek persze megint teljesen
jókedvvel jöttek ki az óráról. Azon járt az agyam, hogy vajon a „néni” megint
itt járhatott?
- Mondja, hogy haladnak? Rendben
van minden? – kérdeztem a szokásos „beszélgető helyünkön” Mr.Oh-tól.
- Persze, a lehető legnagyobb
rendben. Minzynek egyébként pedig különösen jó érzéke van a zongorához, holott
ő talán kicsit aktívabb is, mint KangJoon.
- Talán jobban szereti a lovakat
– viccelődtem.
- Nem, nem csak erről van szó –
mosolygott kislányom felé Mr.Oh. – Az csak egy kezdőlöket volt a részemről, egy
kis motivációként; de abszolút látom rajta, hogy élvezi csinálni. Ahhoz képest
milyen aktív, hamar megcsinálja a dolgokat amiket mondok neki, és az is
látszik, hogy otthon gyakorol.
- Nos igen, nem is kell valami
sokat nyúzni érte. KangJoont már inkább.
- A fiú gyerekeknél ez
természetes. Őket kevésbé szokták érdekelni az ilyen dolgok, mint a zene;
általában inkább a sportért, vagy valami mozgalmasabb tevékenységért vannak
oda.
- KangJoon egyébként nem igen. Ő
kicsit visszahúzódóbb, mint a többi fiú… ezért akartam valami egyéni órára
íratni, és nem csoportosba. Nagy csoportban frusztráltan érzi magát, és nincs
is annyi túlbuzgó energia benne amit le kéne vezetni. Bár komolyan, nem is
értem hogy még mindig hogy van erejük ilyenkor ennyit futkorászni – néztem
mosolyogva a folyosón fogócskázó gyerekeimre. – Ők járnak minden féle órára,
mégis én fáradok el a nap végére! – nevettem.
- Ah, ez teljesen érthető.
Egyedül biztosan nem lehet könnyű.
Mosolyom egy pillanatra az
arcomra fagyott.
Várjunk… ő honnan tudja, hogy egyedülálló vagyok?
Aztán gyerekeimre nézve a válasz
is azonnal felötlött a fejemben.
- Oh… szóval sokat mesélnek,
ugye? – néztem Mr.Oh-ra zavartan mosolyogva.
- Jaj – villant be a tanár úr
fejébe is, hogy mit is mondott. – Elnézést – vakarta zavartan a tarkóját –
tudja, tényleg sokat mesélnek, és véletlenül valahogy ez is szóba keveredett…
én nem szoktam kérdezni semmi ilyesmiről, esküszöm.
- Nem, semmi gond. Ez is hozzájuk
tartozik, és… nincs ebben semmi különös, ugye? – mosolyogtam nyugtatóan
Mr.Oh-ra, bár még mindig volt bennem egy kis frusztráció, mert hiszen mégiscsak
a magánéletemről volt szó.
- Nos… ha belegondolok, tényleg
hozzájuk tartozik. A gyerekek között egyébként nagyon észre lehet venni, hogy
ki az, akiknek a szülei elváltak. Nagyban befolyásolja a viselkedésüket, még ha
ők nem is tudnak róla.
Mr.Oh szavai valahogy annyira…
belém nyilalltak, főleg miközben önfeledten játszó gyermekemet néztem. Ők voltak
a mindenem. Tulajdonképpen az egyedüli személyek, akikért éltem… csak Ők
maradtam számomra, és miattuk nem vagyok teljesen egyedül. Sajnáltam őket,
amiért apa nélkül kell felnőniük, és a szívem megszakadt, ha arra gondoltam,
milyen rossz lehetett számukra a sok veszekedés. Nem akartam hogy bármi bajuk
essen lelkileg, mert nem tehettek semmiről sem.
Én mindig igyekeztem a legjobbat
adni nekik… de a volt férjem nem igazán ügyelt erre. Mindig csak azt tette, ami
éppen neki jólesett. Ha ideges volt valami miatt, nem foglalkozott azzal, hogy
ők ketten mennyire súlyos rosszaságot csináltak épp… néha a legapróbb dolog
miatt is képes volt elverni őket. Velem is ugyanilyen volt… mindig. A
házasságunk vége felé ez fokozottan erősödött.
Hét évig tűrtem, aztán véget
vetettem az egésznek. Tulajdonképpen én voltam az előidézője annak a rengeteg
veszekedésnek és mérhetetlen csapkolódásnak amit ők átéltek a váláskor, ezért
hiába jobb most nekünk, mindig is lelkiismeret furdalásom lesz miatta.
Ahogy visszagondoltam a múltba –
ami nagyon fájt, ezért ritka volt, hogy ezen gondolkoztam – összeszorult a
torkom.
- Annyira jó gyerekek – szólaltam
meg sírástól fojtott hangon. – Tudja, nem érdemelték meg azt, amit át kellett
élniük akkor. Ezért nem is tudom, jól döntöttem-e, mikor elváltam… hogy
megérte-e. – Egy pár könnycsepp gyűlt össze a szememben, és pislogásomkor ki is
csordultak.
- Nos… én úgy látom hogy a
gyerekek makk egészségesek, és jól érzik
magukat úgy, ahogyan élnek. Nem tudom, milyen volt a férje, de… egy kicsit
nagyobb trauma talán jobb, mint a kisebb mértékű, de folyamatos rossz. – mondta
kedves hangon Mr.Oh, és tulajdonképpen meg is válaszolta a kétségeimet.
- Én… azt hiszem igaza van –
bólogattam. – Így már tényleg sosem bánhatja őket többé.
- Bántotta őket? – lepődött meg
Mr.Oh, és a gyerekekre néző tekintetében hatalmas sajnálat csillant meg. – Hogy
lehet... el sem tudom képzelni, hogy ők tudnának egyáltalán olyat tenni, amiért
erre szükség lehet. Meg úgy egyáltalán… a bántalmazás semmire sem megoldás,
főleg nem a gyerekeknél.
- Bárcsak ő is így gondolta volna
– mondtam halkan a földet vizslatva, majd még több könny csordult le az
arcomon. Párat szipogva zsebkendőért kutattam a táskámban, de nem találtam. Fél
percnyi keresgélés után feladtam.
- Tessék – nyújtott felém egy
zsebkendőt Mr.Oh, én pedig ránéztem, és most tudatosult bennem, hogy elbőgtem
magam előtte.
- Ah… köszönöm – vettem el a
zsebkendőt, és gyorsan elfordulva megtöröltem a szemem, és kifújtam az orromat.
– Elnézést, én… tényleg nem akartam ebbe így belemenni, meg feltartani önt.
Főleg nem elsírni magam… nagyon sajnálom.
- Ugyan már, csak nyugodtan. Én
szívesen meghallgatom.
Egy pillanatra még ránéztem
Mr.Ohra, akiből mérhetetlen kedvesség és gyengédség áradt felém. Még egy férfi
sem viselkedett velem ilyen módon. Még akkor is, ha ő semmit sem akar tőlem,
számomra már ez is nagyon jólesett – és az, hogy még ha csak arra a fél órára
is, de elbeszélgethettem vele miután vége volt az órának. Kínosan éreztem
magam, de mégis éreztem, hogy a szívemen lévő szikla egy része leesett.
- Anya miért sírsz? – nézett fel
rám kisfiam.
- Anya nekem már nagyon kell
pisilnem, menjünk – érkezett meg hozzám Minzy is.
- Akkor tényleg menjünk, Mr.Oh-t
sem szeretném feltartani – mosolyogtam rá, mire ő enyhén megcsóválta a fejét.
- Akkor legközelebb kedden
találkozunk. Ugye? – mosolygott gyermekeimre, akik lelkesen bólogattak rá.
- Minden jót, Mr.Oh.
- Minden jót – intett felénk a
tanár úr, mi pedig kisiettünk a zeneiskola kapuján, és láttuk, hogy odakint már
majdnem teljesen besötétedett.
- Anya, képzeld el, az egyik
billentyűje a zongorának lenn maradt! – fut oda hozzám kislányom, miközben
éppen mosogatok, utána pedig röhögcsélve jön báttyusa.
- Nem jön fel a billentyűje!
Minzy elrontotta!
- Nem én rontottam el! Én nem
csináltam semmit! – védekezett Minzy, és sírásra biggyesztette a száját. – Anya
ugye hogy nem én voltam?
- Na, várjatok, mindjárt
megnézem, bár nem értek hozzá – zártam el a csapot, és bementem gyermekeim
szobájába.
- Ez, nézd… lent maradt –
nyomkodta a lent lévő billentyűt aprócska ujjával, és a zongora néma maradt.
- De fel lehet hozni – húzta fel
KangJoon a lent ragadt billentyűt, amely visszaállt normál állapotába – csak utána
megint lent marad ha megnyomod – nyomta le, és valóban így történt.
Vettem egy nagy levegőt, és
frufrumat meglebegtetve fújtam ki, majd el is tűrtem azt. Enyhén szólva voltam
tanácstalan a nulla százaléknyi zene és zenei eszközökhöz való hozzáértésemmel.
- Anya én nem akartam elrontani –
pityergett kislányom, majd rögtön magamhoz öleltem.
- Tudom kicsim, ne aggódj, nem te
voltál. Biztosan már hibásan vettük meg. Nem értünk hozzá. Majd… kerítünk egy
hangszerészt, vagy valakit, aki megnézi. Jó? – mosolyodtam el, és megsimogattam
a hátát. – Nem kell ezért sírni.
- Megkérdezhetnénk Sehun bácsit! –
vetette fel az én fejemben amúgy is felgyúló ötletet fiam.
- Jó, majd meglátjuk.
- Jó, majd meglátjuk.
Nem szívesen akartam ilyesmikkel
traktálni őt, főleg hogy legutóbb annyi mindennel lezúdítottam.
- Hahó – nyitottam be a terembe
órájuk végén a gyermekeimhez, mire ők annyira el voltak valamivel foglalva hogy
szinte észre se vettek engem.
A folyosón sétálva eszembe jutott
a hangszerünk problémája, de úgy látszik az én csemetéim előbb elmondták Mr.Oh-nak,
mert ő maga hozta fel.
- Hallottam, hogy valami probléma
van otthon a hangszerrel?
- Ah, igen… teljesen
kétségbeesett Minzy, mikor mesélte nekem hogy az egyik billentyű lent marad,
vagy mi. Hát én nem igazán tudtam ezzel mit kezdeni… mondja, ilyenkor kit kell
kihívni? A hangoló is meg tudja javítani? Bár az igazat megvallva nem rég
hangoltattuk, és az is elég drága volt. Mennyibe kerül egy ilyennek a javítása,
ön tud erről valamit mondani?
- Hát, a hangszerek
megjavíttatása nem egy olcsó mulatság, az tény. De ha csak azzal az egy
billentyűvel van probléma, akkor ha gondolja, én megnézhetem. Elég sokat
foglalkoztam hangszerismerettel – magamnak is egy csomó problémát meg tudtam
oldani a saját hangszeremen, amiért egyébként rengeteg pénzt elkértek volna.
Ez nagyon jól hangzott, mert most
nem hiányzott volna még ugyanannyi összeggel való megcsappanás a családi
kasszánknak, mint amennyi a hangolás volt. Az én fizetésem, a családi pótlék és
az a hangyányi gyerektartás, amit kapok a volt férjemtől, épp hogy elég a
megélhetésünkre.
- Hát… ha nem gond önnek, akkor
esetleg… elfogadnám az ajánlatot – mondtam szégyellősen.
- Sehun bácsi jönni fog hozzánk? –
kérdezett közbe KangJoon, aki valószínűleg hallgatózott.
- Sehun bácsi, meg tudja
gyógyítani a zongorámat? – pislogott fel apró lányom a magas tanár úrra, aki
elmosolyodott, és leguggolt hozzá.
- Nem vagyok zongoraorvos, de
megpróbálom meggyógyítani neked. Jó? – simogatta meg a fejét, mire kislányom
kimutatta apró tejfogas mosolyát számára.
A következő zongoraóra előtt
rettenetesen kitakarítottam a lakást, és készenlétbe helyeztem a hűtőt is
mindenféle dologgal – üdítő, kávé, és még süteményt is sütöttem. Annyira furcsa
volt belegondolni, hogy Mr.Oh a lakásunkban fog járni, még ha nem is azért,
hogy kifejezetten beszélgessünk, vagy bármi, csak a zongoránkat nézi meg. Én
mégis úgy tettem, mintha vendéglátásra készülnék.
- Egyébként, nem is lakunk innét
messze. Két buszmegállót kell mennünk, és már otthon is vagyunk – mondtam Mr.Oh-nak,
miután leadta a portán a kulcsait.
- Oh, busszal szoktak járni? Én
azt hittem, kocsival. Hát én autóval vagyok, úgyhogy akkor elviszem magukat.
- Ah, igazán nem szükséges,
tényleg nagyon közel van – próbáltam ellenkezni.
- Én úgyis azzal mennék, szóval
kérem, jöjjenek velem. Egyébként is már nagyon sötét van, nem túl biztonságos
az utca, hiába a kis táv.
- Rendben – egyeztem bele végül.
Furcsa volt, hogy most nem rögtön
a buszmegálló felé vettük az irányt, hanem az iskola parkolója felé. Egy
nagyobb termetű fekete autóhoz vezetett bennünket Mr.Oh, majd udvariasan kinyitotta
számomra az ajtót.
- Köszönöm – mosolyogtam rá, és beültem
a kocsiba. A gyerekek is helyet foglaltak hátul, bár nem volt gyerekülés, erre
a kis távra nem volt probléma.
- Uuuh, de király ez a kocsi! –
lelkesedett kisfiam.
Finom autóillatosító illata
szivárgott az orromban. Mr.Oh mellém ült a vezetőülésre, majd beindította a
kocsit, mely igen csendes volt. Ahogy elindultunk, automatikusan elindult a CD
lejátszóban lévő zene, amely nem más volt, mint Mozart.
- Oh, ezt ismerem… ez csak nem a
varázsfuvola? – néztem Mr.Oh-ra, aki felvonta a szemöldökét és elmosolyodott.
- Nahát, és tényleg az! Mármint,
ezt most nem úgy értem, csak.. manapság jó hallani, ha valaki felismer egy
klasszikus zenei számot, de nem zenész.
- Hát, ez még talán a
populárisabbak közé tartozik, ugye? Tudja, én sem vagyok valami nagy komolyzene
hallgató. Nem is tudom elmondani, mikor voltam utoljára komolyzenei koncerten…
vagyis inkább bármilyen koncerten.
- Ez az emberek többségére igaz.
A komolyzene nem túl populáris manapság…
- Nem, én egyébként szeretem a
komolyzenét. Sajnos időm nincs rá, hogy eljárjak bármilyen koncertre, vagy
egyáltalán végighallgassak egy művet. Úgy hiszem az emberek többsége is így van
ezzel – néztem ki az ablakon, majd láttam, hogy egyre közelebb érünk az
utcánkhoz. – Itt ennél az utcánál jobbra.
Mr.Oh be is fordult az imént
említett úton, és lelassított.
- Ha gondolja, egyszer eljátszok
önnek valamit, a gyerekek órája után. Az a húsz perc igazán ráér, ugye? –
fordította felém a tekintetét egy pillanatra, és rám mosolygott, majd ismét az
utat nézte.
Nagyon meglepődtem a
felajánlásán, és nem is tudtam hirtelen mit mondjak. Nagyon… jólesett, és az
egész jól hangzott. Felajánlotta hogy játszik nekem… ez… miféle gesztus? Ugye
nincs semmi jelentése, csak… kedves. Ugye?
- Ah, ez… igazán kedves öntől… itt, itt lakunk, ez a kis
sárga ház az. – mutattam oda, mire ő lassan meg is állt a házunk előtt.
Gyerkőceim a motor leállása után rögtön kipattantak a
kocsiból és befutottak a kapun. Szerintem csukott szemmel is tudták volna már
az utat.
Beinvitáltam a tanár urat is szerény hajlékunkba.
- Adhatok esetleg valamit? Egy kávét… vagy teát.
- Egy teát elfogadnék, köszönöm szépen.
- Sehun bácsi, Sehun bácsi nézze meg a zongorámat,
odavezetem! – szaladt oda Minzy hozzá, nekem pedig kissé kínos volt, hogy
szegény még le sem ült, de már rögtön nézze meg. A kislányom persze ezt nem
tudta, csak már nagyon várta hogy „meggyógyuljon” a zongorája.
- Jól van, megyek is – kuncogott Mr.Oh, és követte előtte
ugrándozó kislányzómat. Én is mentem utánuk.
- Ez az – nyomkodta a néma billentyűt Minzy.
- Oh, értem. Hát, bizony ez gyakran előfordul – ült oda
Mr.Oh a pianínóhoz, és szintén lenyomta a billentyűt. Ezután mindkét kezét a
billentyűkre helyezte, és úgy peregtek végig ujjai az egészen, mintha a világ
legtermészetesebb dolga lenne. Bár hallottam már játszani, most mégis
ledöbbentett, mennyire profin bánik a zongorával.
- Úgy tűnik, a többi billentyűnek semmi baja, csak ennek az
egynek – nyomkodta meg újból a hibásat. – Megpróbálom megnézni, nekem van egy
sejtésem, mi lehet a probléma.
Ezután Mr.Oh felállt, és valami csoda és egy kis erőfeszítés
folytán levette a zongora elejét, úgy, hogy az egész belseje látszódott. A
gyerekek teljesen elcsodálkoztak.
- Aah! Kilátszik a zongorám bele! – kiáltott fel Minzy, mire
mindannyian elnevettük magunkat.
Egy szerszámos ládát is kért tőlem Mr.Oh, amit odavittem
neki. Nem tudtam mit csinál a tanár úr, de azt a mindenféle izét, ami a zongora
belsejében volt, állítgatta, és közben a rossz billentyűt nyomogatta. Tíz perc
sem telt bele, de a billentyű ismét működött.
- Na, úgy tűnik a zongorád meggyógyult, Minzy – mosolyodott el
Mr.Oh, miután visszarakta a zongora fedelét.
- Jajj de jó! Köszönöm Sehun bácsi, te vagy a legjobb! –
ragyogott fel kislányom arca, és félénken átölelte tanárát, aki gyengéden
megsimogatta a kétcopfos fejét.
- Köszönjük Sehun bácsi! – mondta KangJoon.
- Ah… nem is tudom mivel köszönhetném meg… mennyivel tartozom?
– kérdeztem, mire Mr.Oh arcán enyhe megbotránkozás látszott.
- Hogy micsoda?! Remélem csak viccelt! – nevetett fel, majd
felállt a zongoraszékről.
- Nagyon köszönjük – vakartam zavartam a fejemet. – Hát, akkor
legalább engedje meg, hogy egy kis házi süteménnyel kimutassam a hálámat.
- Azt elfogadom – mosolygott rám.
A gyerekek hála az égnek annyira örültek hogy jó a
zongorájuk, hogy inkább ott lógtak volna előtte, mint kint a nappaliban.
Azonban már rájuk szóltam, hogy késő van már, és a zongora aludni megy. Már
este nyolc volt. Ilyenkor szoktunk lefekvéshez készülődni, de mivel Mr.Oh
nálunk volt, ezért hagytam őket játszani kicsit a szobájukban… őszintén szólva,
örültem neki hogy végre van egy pár nyugodt percünk nélkülük.
- Ez a süti… valami isteni. Talán ön cukrász? – kérdezte Mr.Oh
a konyhaasztalunknál ülve.
- Ah, ez igazán hízelgő, de nem – kuncogtam. – Én egy cégnél
dolgozom, jelenleg egy irodarészleg vezetője vagyok. Hát… nem a legizgalmasabb
munka, ami azt illeti. De a gyerekeknek sokat szoktam sütni… imádják a sütiket.
- Hát, értem is hogy miért… tényleg nagyon finom!
- Sehun bácsi! Sehun bácsi! – szaladt ki kislányom a
szobájából, egyik pónijával a kezében. – Nézze, nekem is van egy Mozartom! –
nyújtotta oda a tanár úr felé a barna mini lovat.
- Ah, igen… amióta hallott Mozartról, csakis ezzel az egy
pónival hajlandó játszani – néztem én is a játékra.
- Nahát, tényleg olyan mint Mozart kicsinyített mása! –
mondta félig-meddig teli szájjal Mr.Oh, és megvizsgálta a kislovat. – Remek,
akkor majd elújságolom Mozartnak is, hogy van egy névrokona.
- Jó! Mindig felrakom ám a zongorára, amikor gyakorolok.
Remélem egyszer az igazi Mozart is hallhatja majd amit zongorázok neki!
- Ne aggódj, majd hallani fogja – kacsintott rá Mr.Oh, és
lenyelte falatját. – De még nincs év vége, szóval addig csak tessék
szorgalmasnak lenni!
- Az leszek! – bólogatott Minzy.
- Na, menj kicsim, hagyd szegény tanár urat enni – fogtam meg
apró vállát.
- Oké. Jó étvágyat Sehun bácsi! Jó beszélgetést! – mondta,
majd elviharzott.
Megcsóváltam a fejemet.
- És még mindig olyan, mintha Duracell elem lenne benne…
- Addig jó! – nevetett fel Mr.Oh.
Akárcsak az órái végén, most is rendkívül kellemesen
elbeszélgettem Mr.Oh-hal. Nagyon sokat mesélt arról, hogy a gyerekek milyenek
az iskolában, és mikor hogy viselkednek. Nagyon lelkes tudott ez ügyben lenni –
talán ezért is volt ilyen jó tanár, mert tényleg érdekelte őt. Én is
figyelmesen hallgattam végig, milyen érdekességeket mond.
- Ah, ne haragudjon, folyton csak én beszélek itt. Ha
ilyesmiről van szó, nagyon meg tud eredni a nyelvem – vakarta meg tarkóját
zavarában, amit már régóta észrevettem, hogy szokása. – Esetleg nagy
pofátlanság volna tőlem, ha én még egy szeletet kérnék ebből a mennyei
süteményből? Tényleg nagyon finom…
- Dehogy is, nagyon örülök hogy így ízlik! Előbb is
megkérdezhettem volna hogy kér-e még… olyan figyelmetlen vagyok – álltam fel,
és vágtam még egy szeletet.
- Legalább amíg eszek, nem fecsegek annyit – nevetett. –
Inkább most ön meséljen valamit.
- Hogy én? – pislogtam rá. Mégis mit mondjak én? – Hát én… nekem nincs is mit mesélnem. Van… valami, amire kíváncsi volna? A gyerekekkel kapcsolatban?
- Hogy én? – pislogtam rá. Mégis mit mondjak én? – Hát én… nekem nincs is mit mesélnem. Van… valami, amire kíváncsi volna? A gyerekekkel kapcsolatban?
- Nem… azt hiszem magával kapcsolatban gondoltam. – A szívem
dobbant egy aprót eme mondat hallatán. - Önt mi érdekli?
- Hát… - mosolyodtam el – látja, ez egy jó kérdés.
- Na, biztosan volt valami hobbija, amíg el nem kezdett
dolgozni, vagy férjes nem lett.
- Hát… ami azt illeti, tényleg volt. De az már nagyon régen
volt – néztem el.
- Na, és mi volt az? – mosolygott rám kitartóan Mr.Oh, és ki
akarta belőlem húzni.
- Hát… csak festettem… néha. – vontam meg a vállamat, és próbáltam
elbagatellizálni.
- Ah, komolyan? – tükröződött meglepődés az arcán. – Ez remek!
Máris megtudtam, honnan ered Minzy művészi vénája.
- De már ezer éve nem festettem… tényleg, tinédzser korom
óra nem fogtam ecsetet a kezemben. Azt hiszem már nem is tudnék.
- Ezt nem lehet elfelejteni. Ugyanúgy, ahogy a zongorázást
sem – fejezte be süteményét Mr.Oh. – Kopik a tudás, de az hamar visszajön. Na
és, van itt valahol festménye esetleg?
- Jajj, azt nem mutatnám meg! – szégyenlősködtem. Volt egy
kirakva a házban, de nagyon szégyenlős voltam, ha erről volt szó.
- Ah, kérem, olyan kíváncsi lennék rá! – lelkesedett Mr.Oh.
Nem tudtam ennek a kérlelésnek nemet mondani, így nagy
ímmel-ámmal felálltam a helyemről.
- Na jó, hát… ott van – mutattam a nappali túlsó sarkában
lévő közepes méretű festményre, mely egy szép mezőt ábrázolt, rajta játszadozó
gyerekekkel, és dimbes-dombos tájjal. – Nem valami nagy szám. Nem tanultam
sehol, csak hobbiként csináltam.
Mr. Oh elcsodálkozva állt a festmény előtt.
- És… ön tényleg nem szokott festeni? Ez… ez valami
gyönyörű. Gratulálok önnek – nézett rám lelkesen. – Tudja, ha valaki nem használja
ki a tehetségét, azt mondják, Isten ajándékát pazarolja el. Én azt mondom, hogy
bármikor ha van egy kis szabadideje, de mondjuk tévézéssel töltené… ragadjon
ecsetet. Ha minden nap csak egy vonást húz a vásznon… az is több, mintha
tényleg nem tenne semmit.
- Ah, hát nagyon kedves öntől… valahol igaza van, csak tudja…
a művészethez is ihlet, és egyfajta nyugodt környezet kell… legalábbis nekem. A
történtek után meg főleg nehezen tudnék ennek nekifogni.
- Elhiszi, hogy könnyebben túllendülne, ha kifejezné magát?
- Talán.
Mr. Oh egy pillanatra csendben maradt, majd ismét feje
hátulját kezdte vakarni.
- Ne haragudjon, nekem ehhez nincs közöm. Talán kicsit
tolakodó volt tőlem ez az egész. Én csak… ezzel azt akartam mondani, hogy
csodásan fest, és ha lesz rá lehetősége, én azt tanácsolom, hogy folytassa.
- Tudom, tudom hogy értette… És teljesen igaza van.
Mr.Oh az órára nézett. Már fél tíz is elmúlott.
- Ó, Jézusom… már ennyi az idő? Micsoda faragatlan vagyok…
elnézést hogy ilyen sokáig zavartam. Nem hittem volna, hogy így elrepül az idő…
- Jaj, ne aggódjon már annyit, nagyon élveztem a
beszélgetést önnel, Mr.Oh – mosolyogtam rá nyugtatóan. – Ez a kis süti pedig a
minimum azért, amit eddig értünk tett.
A gyerekek szobájába néztem, akik feltűnően csendesek
voltak. Nem is hiába, mivel elaludtak játék közben az ágyukon.
- Elaludtak – suttogtam Mr.Oh-nak, aki halkan felkuncogott.
- Lemerült a Duracell.
A tanár úr fel is vette kabátját
és cipőjét, és el is indult a hazafelé. Mosolyogva búcsúztam el tőle, és
csuktam be utána a bejárati ajtót.
Még hogy zavart. Ha
tudná, hogy az utóbbi időben ez volt életem egyik legkellemesebb estéje...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése