- Baekhyun, Baekhyun kelj már fel, rohadtul késésben
vagyunk! Kapd össze magad! – rázott fel Chanyeol feltehetőleg kora hajnalban a
legmélyebb álmomból. Alig bírtam kinyitni a pilláimat, úgy éreztem, mintha ólomsúlyok
nehezednének rájuk, és egyben az egész testem minden tagjára. Rettenetes módon
álmos voltam – a múlt éjjel valamiért nagyon nehezen aludtam el, pedig aznap is
fotózáson voltunk, interjút adtunk, és késő estig gyakoroltunk az SMnél. Nem is
értettem, miért nem tudtam aludni, hiszen rettentően fáradt voltam - de már
akkor mikor ott pislogtam éberen a takaró alatt, tudtam előre, hogy ez lesz
reggel...
- Nem hallod? Kelj fel, mert rohadtul le fog cseszni a
menedzser! – mondta még hangosabban mély hangján Chanyeol, amely most
kifejezetten úgy hatott az idegrendszeremre, mintha éles, tűhegyes késekkel szurkálnának
az agyamba. Minden szavánál összeszorítottam a szememet, de végül nagyon
nehezen feltápászkodtam és felültem. Laposakat pislogva néztem, ahogyan
Chanyeol már teljesen felöltözve kapkodja fel a cuccait a szobában. Közben
belépett Xiumin is.
- Hát te még ágyban? Komolyan? – kérdezte az ajtófélfánál
megállva, majd több figyelmet nem szentelve rám ő is szedegetni kezdte a
holmiját.
Azt se tudtam hirtelen, hogy mi van. Minek kell sietni, hova
is megyünk egyáltalán?
Megdörzsöltem a szemeimet. Tenyeremmel éreztem, hogy
duzzadtak, csipásak, és könnyesek. Az egész arcomon éreztem, hogy olyan, mintha
enyhén fel lenne dagadva.
- Komolyan nem hiszem el… a kocsi már kint áll! – mutatott
Chanyeol az ablak felé, majd megrázta a fejét és kiment a szobából. Érezni
lehetett, hogy nem rám mérges, csak egyszerűen feszült.
Már derengett, hogy miről van szó. Egy műsorba mentünk, amit
reggel forgattak le… és nagyon, nagyon utálták, ha késünk. Mivel mindegyikőnk
sminkjét, haját meg kellett csinálni, órákkal a forgatás előtt ott kellett
lennünk.
Lassan kitápászkodtam az ágyból, ami úgy húzott továbbra is
magához, mint egy mágnes. Homályosan láttam, és kissé forgott is velem a világ.
A gyomrom sem volt a legjobb, és lábaim enyhén megremegtek, amint át vették
testem súlyának tartását az ágytól. Nem tudom, mikor voltam utoljára ilyen szó
szerint POCSÉK állapotban – és általában ha abban is voltam, mindig tudtam erőt
venni magamon – de most komolyan aggódni kezdtem azon, hogy hogyan fogom
kibírni ezt a napot.
A fürdőszoba tükrébe belenézve megijedtem magamtól. A
szokásosnál is lilábbak és duzzadtabbak voltak a szemem alatti karikák. Arcom
olyan látványt festett, mintha egy hulla nézne velem szemben a tükörben.
- Baekhyun, ha végzel három perc múlva, akkor még megvárlak,
de ha nem, akkor én lemegyek. – szólt Chanyeol a fürdőszoba becsukott ajtaja
mögül. Én megráztam egy kicsit a fejemet, és megmostam az arcom és a fogam.
Felkaptam magamra valami hacukát, és már mentünk is le
Chanyeollal a lépcsőn, egyenesen a parkolóházba. A menedzser persze így is
lecseszett bennünket, és a sötétített ablakú autó hamarosan szelni kezdte Szöul
utcáit.
Sütött a nap. Gyönyörű volt az idő, de tényleg. Tökéletes
lett volna egy kirándulásra, kiruccanásra, egy kis fej-szellőztetésre… persze
erről mi csak álmodhattunk, mert vár ránk az egész napos szokásos hajtás, és bazsalygás.
Nem voltam túl jól, így gondoltam, kicsit lehúzom az
ablakot, hátha jót tesz a friss levegő. Csak negyedig sikerült lehúznom az
ablakot, mikor máris rám szólt a menedzserünk:
- Baekhyun húzd vissza a ablakot!
- De olyan rossz itt a leve-
- Van légkondi, nem hiányzik hogy lefényképezzenek – mondta,
és az elöl lévő vezérlő segítségével fel is húzta azt. Sóhajtottam egyet, és
fejemet könyökömre támasztva bóbiskoltam, míg oda nem értünk a célhelyszínre.
**
- Fú, Baekhyun, ma nem szuperel a bőröd – szólt hozzám a
sminkesünk, miközben épp az arcomat kente a temérdeknyi réteg alapozóval. – Basszuskulcs,
még ennyi sem fed rendesen – rázta a fejét miután kicsit távolabbról vizsgált
engem. Én szinte vegetáltam a székben, egyszerűen úgy éreztem, az agyam nem fog
fel semmit. – Még kell egy kicsi… - kent
a szemem alá még egy adaggal, és úgy vizsgált meg. Közben odajött hozzánk a
stylistunk, és arcom láttán felvonta szemöldökét. A sminkes csak sóhajtott
egyet, és széttárta a kezeit. – A duzzadtsággal nem tudok mit csinálni. Már
kentem rá hűsítő zselét mielőtt alapoztam volna, de ennyit használt.
A faszt érdekel a
kurva alapozótok…
Egy ágyban akartam lenni, és csak pihenni. És nem gondolni semmire.
**
- Kész van mindenki, jöhetnek a kamerák! Kamerák, felvétel!
– szólt az egyik technikus, miközben az öltözőbe közeledett két hatalmas
lencse, amelyektől amúgy is hányingert kaptam, főleg most.
Ez hiányzott.
Komolyan.
Fancsali képet vágtam akaratlanul is. A menedzserünk
gondolom ezt észrevehette, mert odajött hozzám, és a fülemhez hajolt.
- Mosolyogjál. – mondta ki lassan, ellentmondást nem tűrően
a szót, majd a szemembe nézett. Miután megejtettem neki egy műmosolyt, ő is
„viszonozta” azt, és a hátamat megveregetve elindult intézni az ügyeit.
Suho és Chen már el is kezdték a bohóckodást a kamerának.
Lassan közeledett felém is az egyik lencse, én pedig felhúztam műmosoly
álarcomat.
- Hogy érzed magad, Baekhyun? – kérdezték tőlem.
- Szeretnék jó teljesítményt nyújtani a rajongóknak, így
elszánt vagyok. A legjobbat fogom hozni. Fighting! – szorítottam ökölbe a
kezemet, és felmutattam. Még utoljára elvigyorodtam, és miután végre elfordult
tőlem a kamera, a mosoly rögtön eltűnt az arcomról.
**
A próbát lightosra vettem, a felvételen pedig nem tehettem
meg, hogy rosszabbul teljesítek bárki másnál, így tényleg mindent beleadtam,
annak ellenére, hogy úgy éreztem, az sem biztos, hogy nem fogok összeesni a
színpadon. A lépcsőn majdnem elestem, Kris hátának köszönhető, hogy a lábamon
maradtam.
- Ha’? Minden ok? – kérdezett hátra, miután véletlenül
meglöktem őt.
- Igen – mondtam, és igyekeztem a folyosón végigmenve
tartani magamban a lelket.
**
Ezután hála az égnek, ebédelhettünk. Ez volt az egyetlen
dolog ami biztosíthatta, hogy tovább tudom csinálni a napomat. Bár éhes voltam,
és általában rengeteget ettem, most mégis nehezen ment belém az étel – ennek
ellenére magamba erőltettem, mert tudtam, hogy szükségem lesz rá a nap
hátralévő részében.
Az ebéd után az SM-hez érkeztünk, ahol az épület előtt már
vártak minket a rajongók, hogy lekaphassanak bennünket a kifejezetten erre a
célra beszerzett szuper felbontású kameráikkal. Ezt kifejezetten rühelltem,
főleg akkor, amikor ilyen állapotban voltam, mint most. Kapucnimat mélyen a
fejembe húztam, de még így is sikerült az egyik nagyokosnak telibe vakuzni a
szememet.
Anyád…
Táncpróba. Egész napos, estig elnyúló táncpróba. Még be sem
fejeztük a mostani promotálást, de máris a következő comebackünk koreográfiáján
dolgoztunk.
A próba közepétől már folyamatosan csak imádkoztam, hogy ne
essek össze. Nem akartam szólni senkinek sem erről, hiszen ha mindenki tudja
csinálni, akkor én miért nem? Lepleztem a rosszullétemet, amennyire csak
lehetett, és hála az égnek mindenki annyira koncentrált a munkára, hogy nem is
vett észre rajtam semmit.
Éjfélkor engedtek el bennünket.
Mikor bebotorkáltam a vécébe, és a mosdóra könyökölve belenéztem
a tükörbe, a látványom még rosszabb volt, mint reggel. Megdörzsöltem nyúzott
szemeimet, izzadt hajamat pedig hátrasimítottam.
Te jó isten…
Nekem pihenésre van szükségem. Egyszerűen… nem fogom tudni
ezt így tovább csinálni.
Az épületből kiérve még így is akadt ott rajongó, aki képes
volt ott állni, és várni ránk azért, hogy a szétgyötört pofánkat lencsevégre
kapja.
IGEN, ERRE VÁGYOM
BAZDMEG! HOGY LEFÉNYKÉPEZZ!
Fortyogott bennem a düh, miközben a cincogó tini lányok ott
állták a sorfalat. Legszívesebben kivertem volna az összesnek a kezéből a
rohadt gépét, és megetettem volna vele.
**
- Baekhyun elhoztad azt a kis táskát a teremből amit mondtam
hogy hozz utánam? – kérdezte Suho, mikor már a lakásunkon voltunk, és épp az
említett tárgyat keresgélte.
A fejemhez kaptam.
- Basszus… bocs, elfelejtettem…
A gond az volt, hogy semmit sem fogok már fel agyilag. A
fejemből is alig láttam ki, nehogy még ilyenekre ügyeljek…
- Ez most komoly? – nézett rám. – Ott hagytad?
- Ne haragudj. – mondtam, és leültem a konyhában egy székre.
- Ez kurva jó, most mehetek vissza! – mondta ingerülten,
miközben széttárta karját, majd maga mellé ejtette őket. Ő is nagyon fáradtnak
tűnt már. – A mobilom, a pénztárcám, mindenem abba volt!... Ennyit nem lehet
rád bízni Baekhyun!
- Mondtam már, hogy bocsánat – morogtam oda neki, és az
asztalra téve két könyökömet kezeimet hajamba túrtam, szemeim pedig lecsuktam.
Hányingerem volt, és belül remegtem. Szinte el is bóbiskoltam, melyből csak
Suho folytatott zsörtölődése riasztott fel.
- Nem neked kell érte visszafurikáznod, hanem nekem –
mondta, miközben a cipőjét húzta.
Xiumin és Chanyeol is a konyhába érkeztek.
- Mikor kelünk holnap? – kérdezte Chanyeol, miközben egy
pohárba vizet töltött magának a csapból. A víz csobogását és csapattársaim
hangját visszhangozva hallottam… ráborultam az asztalra, arcomat alkaromba
temetve.
- Holnap Kínába repülünk, úgyhogy megint olyan négy-fél öt
körül. – válaszolt Xiumin.
Kínába repülünk…
A holnapi nap programjába belegondolva szétmardosott
belülről a stressz. Úgy éreztem nem bírom tovább. Hogy képtelen leszek tovább
csinálni. Ennyi, kifogyott belőlem a tartalék energia is.
A torkomban gombóc nőtt, és némi könny szivárgott ki a
szememből, de eszem ágában sem volt a többiek előtt sírni, így visszatartottam.
- Fasza… - mondta Chanyeol, és megitta a pohár vízét. – Most
próbálj meg időben felkelni Baekhyun, úgyhogy szerintem feküdj le – jött oda
hozzám, és megveregette a vállamat, majd bevonultak mindketten a szobába.
Az est további részére alig emlékszem. Nem tudom hogy
zuhanyoztam le, és hogy kerültem ágyba. Csak azt tudom, hogy mikor végre
elereszthettem a takaró alatt a végletekig széthajtott, kimerült testemet,
könnyek szöktek ki a szemem sarkából, és pár másodperc múlva már akár csak egy
kis patak, áztatták a párnámat. Lecsuktam a szemem, és olyan gondolatokkal
aludtam el, hogy én ezt nem akarom.
Elég volt…
Ebbe bele fogok
pusztulni.
Nem akarok ilyen
életet…
Miért nem élhetek
másképp?
Én nem ezt akartam.
Nem ezt választottam.
Bárcsak ne így alakult
volna az életem…
Bárcsak újraírhatnék
mindent…
**********************
Az ébredésem furcsa volt. Leginkább az volt a furcsa, hogy
nem egy éles ébresztőhangra keltem… nem, nem is szólt semmi, mikor felkeltem… a
madarak csicsergésén kívül.
Magamtól keltem volna
fel?
Megdörzsöltem a szemeimet, és egy kis nyújtózkodás után
felültem az ágyban. Szemeimből mindennemű álmosság azonnal eltűnt, amint
megláttam az engem körbevevő környezetet.
EZ MEG MI?
Mit keresek OTTHON, a
szobámban?!
Azonnal kikeltem az ágyból. Mit ne mondjak, azokhoz az
emlékekhez képest, amelyek a múlt éjjelhez fűztek, kicsattanóan éreztem magam.
Kipihent voltam… Ki-pi-hent! Már ez maga egy csoda volt számomra, de egyszerűen
nem tudtam hová tenni a dolgot, hogy hogyan kerültem én a lakásunkról ide.
Amnéziás lettem, netán
kómába estem? Mi ez az egész?
Azonnal kivonultam a konyhába, felkutattam minden szobát, de
nem találtam senkit sem otthon. Az anyukám egyedül lakott itt az élettársával,
és csak néha, amikor a cég végre engedte, hazajöhettem egy-egy napra. De
mindketten dolgoztak, és az órára nézve láttam, hogy még csak délután egy óra
van.
A francba… most mit
csináljak? – vakartam a fejemet, majd eszembe jutott egy ötlet. – Felhívom a többieket!
A szobámban kutattam az iPhoneom után, de egyszerűen sehol
sem találtam. Végül egy kistáskában rábukkantam egy olcsó, régi fajta Samsung
telefonra, és egy pénztárcára, amit soha életemben nem láttam. Viszont
belenézve nagyon úgy tűnt, hogy az enyém, mert az én irataim voltak benne.
Mi a szar…? –
nézegettem a pénztárcát, majd a kezembe vettem a telefont. – Ez is az… enyém lenne? Nem érdekelt,
belenéztem a telefonkönyvébe.
Hol vagytok, hol
vagytok… - nyomkodtam sebesen a gombokat, pásztázva végig az összes betűt.
-Chanyeol? Kris? Luhan? Egyik sincs benne??!
A telefonkönyvben láttam ismerős és ismeretlen neveket
egyaránt.
A francba! –
csaptam össze a széthajtható telefont, és hanyagul beledobtam a táskába, ahol
volt. - Most mi legyen?
Végül felkaptam magamra valami ruhát, amit találtam otthon a
szekrényemben, de azok sem voltak számomra ismerősek. Egyik sem volt márkás, de
legalább az ízlésemnek megfeleltek…
Félénken kiléptem a házból, egyenesen a nyílt utcára. Bár
féltem hogy mivel egy őr sem volt mellettem, pár perc múlva rajongók hada fog
utánam jönni, de nem tehettem mást.
Miután kiértem a főútra, nagyon furcsálltam, hogy senki sem
nézett rám. Máskor ha előfordult ilyen, azonnal olyanokat hallottam magam
körül, hogy „Nézd, az ott nem EXO Baekhyun?” „Jaj fényképezkedjünk vele egyet!”
„Kérjünk tőle egy aláírást!” „Oppa saranghae!” „Baekhyun Oppa~!”
Most egy ilyet sem hallottam. Sőt: egyenesen egy szoknyás,
harisnyás gimnazista kislány had közeledett velem szemben az úton, akik
önfeledten beszélgettek és kacarásztak. Máskor ilyenkor megáll bennem az ütő,
így automatikusan most is így volt… de mikor úgy elsuhantak mellettem, mintha
egy tűzcsap lennék a járda szélén, ledöbbent fejjel megálltam.
Ez meg mi?
Senki sem ismert fel. Az egyik kirakatba néztem, hogy
ellenőrizzem, nem változtam-e át véletlenül valami tök más kinézetű hapsivá,
mint a filmekben szokott lenni. Nem… ugyanúgy néztem ki, mint eddig, csak
persze nem olyan menő cuccokban voltam, meg a hajam se volt belőve. De ugyanúgy
Baekhyun voltam.
Megvontam a vállamat. Tovább sétáltam a járdán, és egyre
inkább kezdtem élvezni, hogy simán megtehetem. Hogy szabadon járkálhatok,
nyugodtan, önfeledten a napsütésben, és senki az ég világon nem támad engem le.
Háhá! Ez eszméletlen
király! – vigyorodtam el, és bár rettenetesen érthetetlen és abszurd volt
ez az egész, elfoglalt az, hogy mennyire élvezem.
Oda kell mennem az
SM-hez.
Fogalmam sem volt hogy hogyan kell oda eljutni
tömegközlekedéssel, így gyalogosan mentem. Különben is, élveztem, hogy szabadon
sétálhatok.
Egyszer csak kiértem Seoul egyik legnagyobb terére, ahol
temérdeknyi ember volt. A nap sütött, minden pompás volt. Remekül éreztem
magam.
Ah… ugye nem baj ha
egy kicsit itt elidőzök? Nem sürget senki, igaz?
Leültem az egyik padra, és csak nézelődtem. Családok,
gyerekek, felnőttek sétáltak a téren. Velem egykorú fiatalok, lányok üldögéltek
a padokon… és egyikük sem hederített rám.
Sosem hittem hogy ez valaha életemben megtörténik még velem.
A régi időkre emlékeztetett, mikor még csak gyakornok voltam… mikor még gyerek
voltam. Amikor nem voltam híresség.
Egyszer csak nagyon szép tiszta férfi énekhang ütötte meg a
fülemet, és azt kísérő gitárdallamok. Egy utcazenész lehetett. Gyönyörűen
szólt, de valahonnan rettenetesen ismerősnek tűnt ez az énekhang.
Nézelődni kezdtem a zenész után.
Ez tök úgy hangzik
mint Chanyeol hang… CHANYEOL?
Amint megláttam a távolban Chanyeol alakját, azonnal
felpattantam a padról, és odasiettem hozzá. Egy szobor tövében ült épp. Fura
módon kicsit máshogy nézett ki, mint tegnap – a haja mintha megnőtt volna, és
alig volt benne fazon nyírva.
- Chanyeol! – vigyorodtam el örömömben, és megálltam előtte.
– Végre, hogy legalább téged megtaláltalak! Basszus, téged se ismernek fel? Mi
van itt? Te tudsz valamit erről?
Chanyeol azonnal abbahagyta a zenélést, és felvont
szemöldökkel sűrűen pislogott rám, miközben hánytam rá a mondataimat.
- Már elnézést, de… te honnan tudod az én nevemet? Ismerjük
egymást?
- Chanyeol, ne hülyéskedj már ez nem vicces! Ez most halál
komoly dolog! – mentem hozzá közelebb.
- Te meg vagy zakkanva? – állt fel hirtelen a helyéről,
kezében a gitárját fogta a levegőben. – Te szerintem összekeversz engem
valakivel!
Nem úgy tűnt, mint aki hülyéskedik.
Mi? Ez meg mi?
Kétségbeesetten álltam előtte.
Lehet hogy valami történt… valami nagy dolog történt itt,
amiről én nem tudok. Anyunál ébredtem fel… nincs senkinek a száma a
telefonomban. Ismeretlen tárgyak vesznek engem körül, és senki sem ismer!
Teljesen olyan, mintha az elmúlt pár évet…
…kitörölték volna.
Ez képtelenség!
Chanyeol egyik szemöldökét felvonva várta a reakciómat.
- Öm… tényleg, ne haragudj, lehet hogy összekevertelek
valakivel. Bocsánat. – tettem a levegőbe az egyik kezem, és egy lépést hátrébb
léptem. Chanyeol visszaült a helyére.
- Ha nem haragszol, én most folytatnám – vette újra ölébe a
gitárját, és ismét elkezdett egy dalt.
Azt kívántam tegnap este, hogy bárcsak másképp alakult volna
minden. Lehet hogy teljesült?
Ez nem lehet igaz… Jézusom!
Teljesen tehetetlen voltam, és iménti önfeledt hangulatomnak
már nyoma sem volt. Nem hittem el hogy megtörtént.
Lehuppantam Chanyeoltól kb. fél méterre a szobor tövében
lévő beton emelvényre, amelyen ült, és a fejem fogtam. Közben Chanyeol lágy
dallamai a fülembe szöktek. Gyönyörűen zenélt… gyönyörűen énekelt. Fejemet felemeltem,
és ránéztem.
Hosszú haja arcába lógott, és csak most láttam, milyen
szakadt farmerban és pólóban van. Szemeit becsukta, és szívét lelkét beleadta a
zenébe.
Olyan jól énekelsz
Chanyeol. Nagyon tehetséges vagy… mégis állandóan csak rapper szerepet kapsz a
bandában. Ez nagyon kár.
Egyszer csak egy kis család közeledett felénk, akinek úgy
tűnt, megtetszett a muzsika. Egy férfi, egy nő, egy apró, egy-két év körüli
gyerek, és egy babakocsi.
Ahogy egyre közelebb értek, a férfi nagyon ismerősnek tűnt a
számomra.
Nézd már, ez a pali
tök olyan, mint Su… SUHO?!
Tátva maradt a szám.
- Nézd csak kicsim, apa pénzt ad a fiúnak, mert nagyon
szépen énekel. Bele akarod dobni? – beszélt a kis csemetéjéhez, majd apró
kezébe nyomta a pénzt, aki kacarászva a tokba dobta azt. Chanyeol éneklés közben
mosolyogva bólintott egyet hálája jeléül. A babakocsiban pihenő baba egyszer
csak sírni kezdett, a nő pedig előre-hátra tologatni kezdte a kocsit.
- Szívem, lassan menjünk haza, a kicsi már éhes. – szólt
Suhohoz a - feltehetőleg - felesége. Suho bólogatott felé, majd intett egy
utolsót Chanyeolnak, és a kis család elballagott.
Hát
ez…
Ez lett volna, ha
nincs az EXO? Minden olyan most, mintha az EXO nem létezett volna?
Ez azt jelenti hogy én
nem is vagyok énekes?
Chanyeol egy ismerős dalt játszott éppen, amit én is
kívülről fújtam. Egyszer csak becsatlakoztam hozzá.
Ah. Ez az, tudok
énekelni.
Bár éreztem magamon, hogy a technikám sokkal gyengébb, mint
az énekes életemben, a hallásom jó volt, és tisztán énekeltem. A bennem lévő zavarodottságot
és kétségbeesést kiénekeltem a lelkemből, és jólesett kiereszteni egy kicsit a
hangomat. Chanyeol mosolyogva nézett rám, úgy tűnt, élvezi hogy becsatlakoztam.
A fő dallamot én énekeltem, ő pedig rám tercelt, így teljes harmóniában
voltunk. A járókelők is odagyűltek körénk, többen hallgatták egészen a dal
végéig, majd mikor abbahagytuk, tapsoltak. Hangyányit meghajoltunk.
- Hű, nagyon jól énekelsz! – fordult felém lelkesen
Chanyeol.
- Áh.. köszi. – mosolyodtam el. – De te még jobban, ráadásul
eszméletlenül gitározol… zenésznek tanulsz?
Morbidnak tartottam magamban azt, hogy az egyik legjobb
haverommal ismerkedem éppen.
- Áh dehogyis… ez csak hobbi. – tette le maga mellé Chanyeol
a gitárját. – Most épp munkanélküli vagyok.
- Oh… - komorodtam el – elvesztetted az állásod?
- Egy raktárban dolgoztam eddig… de jött a főnök egy
csókosa. – húzódott keserves mosolyra a szája. - Tudod, csak a klasszikus
kiszorításos sztori.
Összeráncoltam a szemöldökömet.
Hogy lehet ez? Hogy
lehet hogy Chanyeol ide jutott?...
Egy rendőr közeledett épp felénk, egyenruhában.
- Na, ez meg mit akar..?
- Nyugi, csak az engedélyem fogja kérni – mondta Chanyeol,
és a táskájában kutatni kezdett.
Én visszanéztem a rendőrre, és ahogy egyre közelebb ért,
komolyan…
teljesen olyan volt, mint…
- Jó napot kívánok uraim. - …SEHUN.
- Már adom is… - nyújtotta oda a papírt Chanyeol Sehunnak,
a… rendőrnek, aki szemével végigfutott rajta.
– Jó, rendben van, köszönöm. – nyújtotta vissza, majd
elkezdett a saját belső zsebében kutatni, ahonnan előhúzott egy papírt. – Már
csak egy pillanat erejéig szeretném önöket zavarni. Esetleg nem látták önök… -
dugta elénk - …ezt a férfit?
NA NE…
De hisz ez TAO!!!
Megpróbáltam a döbbenetemet nem kimutatni, bent rekesztettem
tüdőmben a levegőt, és bőszen csóváltam a fejemet.
- Miért, ő.. ő mit csinált? Egy bűnöző? – kérdeztem félve.
- Nos, kirabolt több boltot, és járókelőt. Itt van Szöul,
de nem sikerült még elkapnunk. Azon vagyunk, hogy minél előbb megtaláljuk és
letartóztassuk.
Nos… legalább… nem egy
gyilkos.
- Én sem láttam ezt a fickót – nézte Chanyeol a fotót. – De
megjegyeztem az arcát… ha látom, akkor mindenképp szólok.
- Köszönjük szépen. – rakta el Sehun a papírt, és intett
egyet. – További szép napot!
Mi is bólintottunk, majd hamarosan eltűnt az alakja a többi
ember között.
Jézusom… mi lehet
vajon a többiekkel? Mi van Kaival, Luhannal, Lay-jel? Krissel?
Gondolatmenetemet az zavarta meg, hogy hatalmasat korrant a
hasam.
Chanyeol épp az összezenélt pénzét számolgatta a tokja előtt
guggolva.
- Öm… figyi, lehet hogy ez most fura kérdés lesz, de… nem
akarsz eljönni velem valahova kajálni? Én nagyon megéheztem és nincs kedvem
egyedül menni.
Chanyeol felállt a tokjától. Még most is meglepett, mekkora
colos ez az elálló fülű manó.
- Hát… igazából én is épp ebédelni készültem, mert pont
sikerült összegyűjtenem egy hamburgerre valót. – vigyorodott el. – Felőlem
menjünk együtt, ha te is ugyanoda jössz.
Örültem hogy belement. Nem akartam ott hagyni őt, mert azt
gondoltam, többé nem látom. Viszont meg akartam keresni a többieket is.
- Van egy jó hamburgeres pár megállóval odébb, én oda
szoktam járni. Tök jó fejek, és isteni hamburgerük van. – mondta, miközben
mellettem ballagott a gitárjával a kezében.
Bólogattam, és nézelődni kezdtem az emberek között. Hátha
valamelyikük között ott bukkan egyik csapattársam…
Ahogy nézelődtem, megakadt a szemem egy plakáton az egyik
villanyoszlopon, amelyen Kai arcát véltem felfedezni. Közelebb futottam a
plakáthoz.
- Mi az? – kérdezte Chanyeol.
- Kai… - tapasztottam a kezemet a plakátra, és
elmosolyodtam. – Legalább te megvalósítottad az álmaidat.
Egy tánciskola plakátját mustráltam éppen. Úgy tűnt, nagyon
népszerű lehet, mert igényes, jó minőségű, egészen nagy plakát volt kint, és
ahogy körülnéztem az utcán, nem egy helyen. „Seoul legnépszerűbb,
legszínvonalasabb tánciskolája” – állt a papíron.
- Nem megyünk? – kérdezte Chanyeol, mikor odaért hozzám.
- De, de menjünk – hátráltam el mosolyogva a plakáttól.
Éppen ballagtunk lefelé az utcán a tértől, mikor váratlanul
odajött hozzánk egy szakállas hajléktalan. Bár szakadt volt és tényleg erős
arcszőrzettel rendelkezett, fiatalnak tűnt. Valami gondja lehetett, mert nagyon
furcsán viselkedett.
- Pénzt… kérek, kérem pénzt, adjon, adjon pénzt – közeledett
markát kitartva felénk. Szakadatlanul mormolta ezeket a szavakat, mi pedig csak
hátráltunk Chanyeollal, de ő csak jött, és jött.
- Sajnáljuk, de – kezdtem volna neki a mondatnak, de
egyszerűen elakadt a szavam, mikor a hajléktalan arcát közelebbről látva
realizáltam, hogy Kyungsoo az.
Te jó isten…
Kyungsoo!!
- Csak egy kis pénzt, kérem adjon egy kis pénzt, kérek –
közeledett továbbra is. Majdnem sírva fakadtam barátom látványától.
- Na gyere, hagyd békén ezeket a szegény fiatalokat –
közeledett felénk Sehun rendőr, és a karját megfogva elvezette tőlünk
Kyungsoot.
- Ne aggódj, ez mindig itt ténfereg – legyintett egyet
Chanyeol. – Én szoktam neki adni az összezenélt pénzemből egy kis aprót.
Összeszorult szívvel néztem vissza Kyungsoora, aki miután
magára hagyta Sehun, továbbra is a járókelők felé közeledett. Egyszer csak egy
nagyon magas, öltönyös férfihez ment oda, aki épp telefonált, de az csak szimplán,
durván ellökte magától.
- Menj már innen, te! Fúj, de büdös… - fogta be az orrát, és
továbbra is a mobiljába beszélt. Mikor egyre közelebb ért felénk, már szinte
meg sem lepődtem azon, hogy ez a bunkó, nagyképű alak, aki épp most taszította
el egyik legjobb haverját, nem más, mint Kris.
Aggodalommal telve néztem, ahogy elsuhan mellettünk, és
húzza maga után a méreg drága parfüm csíkot. Másik kezében aktatáska volt – úgy
nézett ki, mint egy hatalmas cég igazgatója.
Hogy végezhettük így…?
- Minden rendben? – nézett rám Chanyeol, de én nem
válaszoltam. Egészen addig néztem Kris alakját, míg el nem tűnt az egyik sarok
mögött. – Menjünk, szálljunk fel egy buszra, úgy közelebb van a kajálda.
Miután felszálltunk a buszra, leültünk az egyik kettes
helyre. Eszembe jutott, hogy mennyire régen buszoztam már, és hogy vajon mikor
futok össze a többiekkel. Félve vártam, hogy kiből mi lett.
Kyungsoo hajléktalan…
Tao bűnöző… Chanyeol munkanélküli… hogy lehet ez?
Egyszer csak az egyik megállónál felszállt egy kerekes
székes ember. Lábain pokróc volt, a busz előttünk lévő csuklójába kerekezett,
és lerögzítette kocsiját.
Csak hátulról láttam őt.
A következő megállónál egy elsős iskolás osztály szállt fel:
és a felügyelő tanár bácsijuk nem volt más… mint Luhan.
- Mindenki megvan, mindenki felszállt, gyerekek? – kérdezte,
és számolgatta a kis törpéket. Ennek láttán elmosolyodtam. Mennyire illik hozzá ez a munka…
- Luhan bácsi nézd, annak a bácsinak nincsen lába! – mondta
fennhangon az egyik kis csemete, és rámutatott piciny mutatóujjával a kerekes
székesre, aki odafordította fejét, és megfordult székével.
Ne…
Ne, ez nem lehet…
miért pont Lay? Miért?!
Arcom elé kaptam a kezemet. Alig bírtam látni, hogy
csapatunk egyik legönzetlenebb, legkeményebben dolgozó tagja, az EXO-M vezető
táncosa… most láb nélkül ül egy kerekesszékben.
- Yeogeun, nem szabad ilyen hangosan mondani ezt –
magyarázott Luhan a kisgyereknek. – A bácsi nem tehet róla, hogy ilyen.
- Hagyja csak – intett mosolyogva Lay – a gyerekek csak
rácsodálkoznak az élet érdekes, más dolgaira. Igaz kis tücsök? - mosolygott a
gyerekre, aki odahúzódott Luhanhoz, és átölelte.
- Luhan bácsi én félek…
- Hallod, nem állsz fel? Most fogunk leszállni – szólalt meg
mellettem Chanyeol, kizökkentve majdhogynem könnyel teli bámészkodásomat.
Feltápászkodtam, és próbáltam a könnyeimet visszatartani, amennyire csak
lehetett.
Miután leszálltunk, már előttünk volt pár házzal a
hamburgeres. El is indultunk odafelé, de út közben Chanyeol megállt egy
éjjelnappalinál.
- Nem baj ha én ide gyors beugrok cigiért?
- Te CIGIZEL?! – háborodtam fel hirtelen, mire Chanyeol
szemöldöke felszaladt.
- Igen, miért, talán baj?
IGEN! – gondoltam magamban.
Aztán emlékeztettem magam, hogy hagynom kellene, mert ez az ő élete. Hagynom
kellene mindent. Mindenki ott van ahol. Mindenki olyan, amilyen. Ez… ez a sors.
Mindenki azt kapja, ami alakul a számára, és amit hagy, hogy történjen vele… és
amit az élet kínál neki.
Az ember dönt, él-e a lehetőségeivel, vagy sem. Az élet
utakat kínál, az ember pedig kiválaszt egyet, de fogalma sincs róla, hogy az az
út mit rejt magában.
- Nem… - sóhajtottam – de nem félsz, hogy valami bajod lesz
tőle?
- Áh – legyintett, majd kinyitotta a bolt ajtaját. – Csak nem
olyan csúfos a sors, hogy a rengeteg dohányos közül pont én legyek az aki
beledöglik.
Én is bementem a bolt ajtaján, és úgy döntöttem, veszek
magamnak egy jeges kávét. Mikor leraktam a szalagra, és megszólalt az eladó,
tudtam, hogy Chen az.
- Kétszáz won lesz!
Arcára felnéztem, és elmosolyodtam. Chen mindig mosolygós
arca volt, mindig pozitívan látta a világot. Most is jó érzéssel töltött ez a
látványa, és az, hogy úgy tűnik, jól van.
- Nézd csak – nyújtott oda egy kupon füzetet nekem, miután
berakta a pénztárgépébe az odaadott pénzemet. – adok neked egy ilyet. Ezzel
több terméket akár fél áron is vásárolhatsz nálunk! – vigyorgott, akár egy
tévéreklám sztárja.
Átvettem a füzetkét, és a mosolyom még szélesebbre húzódott.
- Köszönöm…. Jongdae. – bólintottam felé, majd azonnal meg is
fordultam, és kimentem az ajtón, mielőtt még megszólalt volna. Láttam rajta,
hogy meglepődik rajta, honnan tudom a nevét.
- Na, most már tényleg együnk – szólt Chanyeol miután mindketten kijöttünk a boltból, és
megszaporázta a lépteit az előttünk már csak pár méterre lévő hamburgeres felé.
Ahogy egyre közelebb értünk, éreztük a finom ételillatot.
Mikor megérkeztünk a pulthoz, a hamburgereket készítő
szakács épp háttal volt fordulva nekünk, de mikor megfordult…
- Mit adhatok?
… Xiumin.
****************
Ez a rohadt…
ébresztő…
óra…
Azonnal kinyomtam a párnám mellett fekvő iPhoneomat.
Ránéztem az órára: 4:30. Épp időben.
- Na végre sikerült időbe felkelned, Baekhyun – borzolta össze
az ágyban a hajamat futtában Chanyeol, miközben sürgött forgott.
Minden a régi…? Hát
mégsem változott meg az életem…?
Azonnal kipattantam az ágyból. Teljesen éberré váltam, és
kisiettem a konyhába, ahol Lay, Kyungsoo, és Suho kávéztak.
Mikor megláttam őket, szélesen elvigyorodtam.
- Lay… - futottam oda, és benéztem az asztal alá. – Mindkét lábad
ép! Ez az!
Lay-nél – és úgy tűnt a többieknél is – kivertem a
biztosítékot. Nem tudták hová tenni a reggeli, zombi agyukban, hogy hajnali fél
ötkor én épp annak örülök, hogy Lay-nek van lába.
- És te… - mentem oda D.O.-hoz, és megfogtam mindkét vállát –
Énekelj. Énekelj, amíg csak tudsz, Kyungsoo! Érted? Különben nem fogod vinni
semmire, érted?!
D.O. pislogott egy párat, és lassan bólogatni kezdett.
- Suho… - mutattam rá – ami azt illeti, te elcseszted. Tudod
milyen nőd lehetne ha nem mentél volna el csillámkodni az SM-be?
- Mi van? – kérdezett vissza Suho. – Te mit szedtél be
tegnap este?
- Biztos az agyára ment a sok próbálás… - érkezett meg Luhan
a konyhába, a kezében egy bögre kávéval.
- Tee… te! Luhan, te szereted a gyerekeket? – kérdeztem tőle
vigyorogva.
- El vagyok velük… de annyira nem a szívem csücskei. Miért?
- Óó, dehogyisnem a szíved csücskei – nevettem felé.
- Ki szedett mit tegnap este? – érkezett meg Sehun.
- Te, te igazságosztó! – mutattam felé.
- Mi ez itt? – jött be Tao.
- Te! Most már biztos vagyok benne, hogy te vagy az, aki
állandóan ellopja a zoknijaimat! Igaz? – irányítottam az ujjamat Tao felé.
- Mi van? Én nem…
- De! – szólalt meg egyszerre az összes konyhában lévő tag.
**
**
Újult erővel álltam neki a napnak. A tegnappal ellentétben
most én éreztem azt, hogy rajtam kívül mindenki kimerült, fáradt, és elege van.
Én pedig igyekeztem tartani bennük a lelket… igen. Valahonnan sikerült annyi
energiát nyernem hogy nem csak magamnak, de nekik is juthasson belőle… és nem a
kipihentségnek köszönhettem, hiszen aludtam vagy három órát.
Az álmomnak köszönhettem. Ráébresztett arra, hogy mennyire
hálás vagyok a sorsnak azért, amit adott, és akármennyire is padlón vagyok…
erre mindig emlékeznem kell. Mindig emlékeznem kell hogy lehetne másképpen is.
Nagyon szép hosszú novellát alkottál Kittym, nagyon tetszett. Teljesen átérzem, hogy az idol élet milen strapás lehet, mert nem minden móka és kacagás mint mutatják, hanem bizony kidolgozzák a belük, hogy megfeleljenek az elvárásoknak, még akkor is ha beteg vagy, vagy épp csak rossz passzban vagy. Szerintem minden idol fejében megfordult már ez a gondolat, ami Baek fejében. Érdekes volt egy alternatív valóságban látni a párhuzamos történéseket, hogy mi lett volna ha... És bizony Baeknek az elején nagyon is tetszett amit látott, mert egy szabad átlagos fiúnak látta magát, ahol azt tehet amit akar, de közben látta azt is, hogy nélküle EXO se lenne, persze nem úgy értem, hogy mert ő a világ közepe, hanem mert nincs egész ha hiányzik egy darab. Ha egyetlen rugó vagy csavar hiányzik a szerkezetből, akkor már nem nevezhető annak, ami, tehát nem is létezhet azon formában. Remélem érted mire gondolok. Teljesen jól megírtad, hisz mindenki átlagos és hétköznapi embernek lett beállítva és a teljes, tipikus társadalmi sztereotípiákat a vezér igazgatón keresztül, a rendőrön, a bűnözőn, az átlag családfőn és munkáson, illetve munkanélkülin, az oktatón át egészen a hajléktalanig. Tulajdonképpen 12 ember elegendő volt ahhoz h egy teljes társadalmat létrehoz. Nagyon durván jó. KyungSoo-t és Lay-t nagyon sajnáltam, ők a sors rossz oldalát kapták. A konklúzió tehát az, hogy lehet más életre vágyni, de sose biztos hogy jobb lenne mint a mostani, csak más. Baekhyun pedig rájött, hogy bár strapás ez az élet számára, de sok társának jobb életet adott ezzel, mint amit a sors valóban szánt volna. Tehát kellesz a "szerkezetbe" Baekhyun, és erre ő is rájött végül. Csodás mű lett :D
VálaszTörlésAhhhhh.... Istenem... Ilyen történetet... *-* Annyira király vagy. Annyira, hogy az már hihetetlen.
VálaszTörlésImádtam minden egyes részletét. Igaz, amíg az álmába nem csöppent Baek, addig teljesen azt éreztem, hogy ez valami letargia, depresszió és káosz lesz. Olyan szomorú véget tippeltem neki. Nem csodálom, hisz Baek ide-oda dőlöngél és lelkileg ki volt. Akkora jól adtad át a hírességek szörnyű és iszonyatosan fárasztó életét, hogy le a kalappal. Nagyon... nagyon imádtam.
Az "álombeli" karakterek meg... Hajjjj annyira jó, hogy mindenkinek megtudhattuk milyen élete lenne. Vagyis csak egy kis betekintést kaptunk, de az is épp elég volt. Az élet nem mindig olyan jó, mint ahogy azt mi gondoljuk. Esküszöm, annyira meghatott és elgondolkodtatott... Ahjjjj nagyon jó. Baek ahogy felfogta, hogy miket is lát. Istenem... Ahjjjajajaj nem tudom hogy kifejezni magam, egyszerűen tökéletes.
Ugyebár Suhonak tényleg ilyen életet képzeltem és kívánok. Annyira jó lelkűnek és kedvesnek tűnik, hogy ez illik hozzá. Igazából a többiekhez is illik az "életük" Főleg Taoé és Kaié. Kris talán ilyen lenne. Őt nagyon kedvesnek és érzékenynek képzelem el. Chen... Istenem... ő meg csak Chen, aki mindig mosolyog és egy édes gyerek. Annyira szeretem látni őt, mert nekem is jókedvem lesz, ahogy elnézem. :3 Édes. Kyungsoo... szegény gyerek. Chanyeol is... cigizik... Hm... Milyen az élet. Xiu egy átlagos munkás... Hajjjj... Sehun meg... xD Vicces lenne rendőrtisztként. XD Tuti röhögnék rajta. Lulu meg... Ajj... Annyira édes, ahogy ott vigyáz a gyerekere. :D
És.... Lay... Tudod, hogy megsirattál. De, úr isten. Soha nem érezem még ilyet. Ennyire szarul nem esett még semmi, amit olvastam volna. Már amikor említetted a tolókocsisat, gondoltam, hogy Exos lesz, és vártam, hogy kiderüljön ki az, de... Mikor megtudtam... Nekem végem volt. Igazából alapjáraton érzékeny vagyok, de azért ennyire nem. Mindig fokozatosan jöttek a dolgok, és úgy tudtam rajtuk sírni, de itt...
Amikor elolvastam ezeket a mondatokat: " - Luhan bácsi nézd, annak a bácsinak nincsen lába! – mondta fennhangon az egyik kis csemete, és rámutatott piciny mutatóujjával a kerekes székesre, aki odafordította fejét, és megfordult székével.
Ne…
Ne, ez nem lehet… miért pont Lay? Miért?!"
Ennyi... Ennyi kellett nekem, hogy kitörjenek a könnyeim. Nem is az, hogy elkezdtem pityeregni vagy ilyesmi... Nem csak jöttek a könnyek és olyan rosszul éreztem, amikor belegondoltam, hogy ez tényleg megtörténik. Lay, aki imádja a táncot, aki annyit dolgozik, aki amikor fáj valamije, akkor is folytatja és azt mutatja minden rendben... erre... Ahj....Annyira szomorú és megható, nagyon megsirattam. Még szünetet is kellett tartanom.
A vége az kellett oda. Nagyon jó befejezés. Olyan tanulság féle, amit az emberek már amúgy is tudnak, de azért... Mmmmm, Nem tudom.
Itt féltél tőle, hogy nem szerelmes meg nem yaoi meg stb., de fel kell, hogy világosítalak, ezek sokkal jobban megmaradnak az emberekben. És én kifejezetten imádtam. Például én ritkán sírok szerelmes történeteken... Sőt... szerintem nem is fordult elő, hogy konkrétan amiatt érzékenyültem volna el... De ez... Annyira elgondolkodtató és jó egyben, hogy nem lehet kihagyni.
Mindenkinek ajánlom, de nagyon.
Köszönöm szépen, hogy olvashattam, nagyon élveztem. Szeretem, ahogy írsz IlJoon. *-*
Kiri
Na megpróbálkozom egy hosszabb komival.Ilyet még nem hoztam össze, de megteszek minden tőlem telhetőt.
VálaszTörlésA fici eszméletlenül jó lett, és tanulságos.Szerintem még elképzelni is csak nehezen tudjuk, hogy az Idolok, min mennek keresztül, csak azért, hogy nekünk fanoknak megfeleljenek.Mi csak azt látjuk az egészből, amit mutatnak. Én már odáig jutottam, hogy nem csak rajongok értük, hanem tisztelem is őket. És annyi munka után amit ők csinálnak, ez megérthető. A ficit nagyon érdekes alapokra építetted. Érdekes volt, és az elejétől a végéig lekötötte a figyelmem, miközben azon izgultam, hogy mi lesz a következő mondat.Az elején, azt hittem, hogy valami baja lesz majd Baeknek, de ennél sokkal izgalmasabb történt benne. Ahogy mindegyik tag életét leírtad, az egyszerűen fenomenális volt. És tegyük hozzá, hogy nem csak 5-en vannak. Mindegyik tagnak különböző jó/rossz sorsot szántál. Változatosak és érdekes voltak. Lay-en, Chanyn és Kyungsoon is meglepődtem...fura, hogy ilyennek írtad meg...tökre megsajnáltam őket.
És bár téged személyesen nem ismerlek, csak hallottam rólad, de le a kalappal előtted is. Mert te is rengeteget teszel azért, hogy örömet szerezz az olvasóidnak.És én mindig nagyon boldog vagyok, ha olvashatom az írásaid.
Köszönöm, hogy ezt is olvashattam.