Love ruins or repairs? - 3. rész

Szinte eszeveszett módon rohant „üldözésének” tárgya felé. Néha rá-rá lépett az épp útjába kerülő emberek lábára, akik meghökkenve néztek az elsuhanó öltönyös, magas férfi után. Chanyeol szem elől vesztette az általa kiszúrt személyt, így egy pillanatra megállt, és szemével gyorsan pásztázta a tömeget fentről (ami neki nem is volt nehéz, meglehetősen nagy magassága miatt). Az utolsó pillanatban még elkapta, ahogyan a másik az egyik épület sarkánál befordul, így azonnal nekieredt újból. Pár pillanat múlva már ott is volt a sikátorszerű kis utcánál, ahonnan már csak pár méter választotta el őt attól a személytől, akinek köszönhetően most gyöngyöző izzadtságcseppek díszítik homlokát. Az illető szedte a lábait, de Chanyeol végre valahára elérte őt, és határozottan a vállára tette a kezét, majd maga felé fordította.

Zilálva nézett az előtte álló szemébe, szemöldökét fájdalmasan összeráncolva. Tekintetében megannyi érzelem gyűlt össze, torkában egy pillanat alatt hatalmas gombóc nőtt.

- Szervusz, Chanyeol. – szólalt meg az alacsonyabb termetű, szemeit a földre lesütve, onnan fel-fel pillantva az előtte álló arcára. Testsúlyát ide-oda helyezte két lábán, zavarában fejét vakarta, majd igazgatni kezdte magán dzsekijét.

- Hol voltál? – kérdezte Chanyeol sírás fojtotta hangon, majd nagyot nyelt.

A másik szintén összeráncolta szemöldökét, és nagyot sóhajtott. Még mindig a földet nézte.

- Chanyeol… az már lassan tíz éve volt. Tíz év.                                                             

Chanyeol enyhén kinyílt alsó ajka remegni kezdett, majd egy pillanat alatt homályossá vált a látása a szemében felgyűlt könnyektől.

- Hol voltál?! – kérdezte a két szót taglaltan, immár keményebb hangnemben.

- Elmentem. Egyszerűen, nem akartam tovább az egészet, és kész.

- NEM HISZEM EL! – vágta rá azonnal Chanyeol. Immár ordított, és megragadta a másik vállát, aki erre a mozzanatra már felnézett rá, de arca megkövült és ideges volt. Száját szorosan összezárta, és maga mellett kezeit ökölbe szorította. – Addig innen nem mozdulok, míg el nem mondod az igazat, Kyungsoo!! – rázta meg enyhén, és egyenesen arcába fúrta követelő, ellentmondást nem tűrő tekintetét.

Kyunsoo nagyot nyelt, és szíve egyre hevesebben kezdett verni. Kezdte érezni, hogy nem érdemes tovább hazudnia. Ajkába harapva vívódott, mit tegyen, majd pár másodperc múlva nagyot sóhajtott, és lecsukta szemeit.

– A szüleid, Chanyeol.

Chanyeol kimeresztette szemeit meglepődöttségében. Nem szólt semmit, csak várta tovább a magyarázatot.

- Tudom, hogy láttak minket, és hallottam, mit mondtak neked utána. Tudtam, hogy addig fogod kapni az apádtól azt amit, amíg én az életedből ki nem lépek. Azt gondoltam, így könnyebb lesz neked a jövőben. Nem tudtam volna elviselni, ha… miattam hagy el téged a családod.

Egy pislogás, és a két kis patak párhuzamosan le is szaladt Chanyeol arcának két oldalán. Arca lassan eltorzult.

- Hát NEM lett könnyebb!!! – kiabálta, és teljesen úrrá lett rajta a zokogás. Még mindig szorította két vállát Kyungsoonak, majd lassan eleresztette, és leejtette kezeit maga mellé.

Kyungsoo kemény arckifejezéssel nézte az előtte állót, amint fejét leszegve zokog. Ő sem állt messze attól, hogy elsírja magát, ádáz küzdelmet vívott a torkában egyre nagyobbra növekedő szorító érzéssel. Ádámcsutkája fel-le járt a sok nyeldeséstől.

- Sikeres vagy Chanyeol, láttam. Örülök hogy így alakult az életed. Tudom, hogy velem ez nem ment volna… te is tudod.

Chanyeol megrázta a fejét.

- Nem… ez nem igaz… te nem tudod…

Minden egyes másodperc elteltével egyre nehezebbé és nehezebbé vált Kyunsoonak tartani magát. Egyre nehezebbé vált számára ott állni, és feldolgozni azt, hogy élete szerelme, akiért annyit szenvedett, és sohasem találta a helyét a világban, most itt áll előtte. Nehéz volt nem átölelni, minden porcikáját megcsókolni, arcát nyakába fúrni, hajába túrni és azt mondani, soha, de soha többé nem hagyja el őt.

Tudta, hogy addig kell hátrálnia, míg ezt a határt véletlenül át nem lépi. Onnantól nem lesz visszaút.

- Örültem, hogy láttalak. – A szavak kimondása után szemei forróvá váltak, és egy hajszálon múlt az, hogy ő is elsírja magát ott előtte. – Szervusz, Chanyeol. – mondta halkan, majd hátat fordított neki. Azonnal összeszorította szemeit, melyekből ki is gördültek a már eszeveszettül szabadulni vágyó könnycseppek. A szíve majd ketté szakadt, ahogy megtette az első lépést afelé, hogy attól az embertől, aki a mindent jelenti számára, újra egyre távolabb legyen.

- Ne! – lépett utána Chanyeol, és karját megragadta. – Kérlek… ne menj el, találkozzunk még! Kérlek! Bármikor, még ma… csak ne menj el újból, Kyungsoo… - hajtotta le újra a fejét – Nem tudom, te hogy érzel ennyi idő után, de én… ha most elmész… én abba belepusztulok.

Chanyeol minden egyes kimondott szavával megnehezítette Kyunsoo dolgát. Ő ott akarta hagyni őt. Nem akart bekavarni az életébe, nem akarta elrontani mindazt, amit Chanyeol felépített magának. Tudta, hogy nem lenne helyes. Akkor értelmetlenné válna az a tíz év, amit nélküle töltött el. Érte töltötte el nélküle, és ez így volt rendjén.

Tudta, hogy nem helyes...

De képtelen volt tovább lépni. Mintha egy láthatatlan fal állt volna előtte, ami csak akkor volt képes kinyílni előtte, ha válaszol neki.

Kyungsoo arcát már könnyek áztatták, de nem akarta, hogy ezt Chanyeol meglássa. Fejét enyhén jobbra fordította, és szűkszavúan azt mondta:

- Itt vagyok a szomszédos hotelben. 317-es szoba. – Ezután tovább indult.

Chanyeol arca felragyogott.

- Este tízkor elszabadulok a céges rendezvényről! Azután ott leszek azonnal! Megígérem! – kiabált utána, és egészen addig követte szemével, míg el nem tűnt.

Egész lényében remegett, és még mindig alig tudta elhinni, hogy találkozott Vele. Hogy újra itt volt előtte… hogy hozzáért. Megannyi kérdés volt a fejében, zavarodott volt. Az izgatottságtól majd kiugrott mellkasából a szíve.

A céges rendezvényen senkire sem tudott figyelni, csakis Kyungsoon járt az esze. Újra és újra lejátszódtak fejében a pillanatok amelyek ma érték. Kyungsoo fekete szemeinek tekintetét bár alig-alig tudta elkapni, szín tisztán beleivódott emlékezetébe. A haja, az egész lénye, karjának érintése, a hangja… sajnálta, hogy így kellett találkoznia vele, ilyen hangulatban. Mindennél jobban akarta, hogy minden olyan legyen, mint régen. Valahányszor ebbe belegondolt, a gyomra majd kiugrott a helyéről, teste pedig megremegett.

Teljesen elvesztette az eszét.

Gyorshajtva igyekezett az említett hotel felé, és még csak parkolóhelyet sem keresve megállt az egyik rokkantaknak számára kialakított helyen. Az ajtót sebesen becsapva kocogott felfelé a hatalmas hotel lépcsőjén, majd a súlyos ajtót meglökve belépett a bejáraton.

Kérlek… kérlek Istenem, add, hogy igazat mondott. Add, hogy nem hazudik nekem továbbra sem.

"Ha az ember egy pillanatra is megérzi a remény ízét, hogy megkaphatja amire vágyik... képes mindent feldönteni maga körül."