Change your life [EXO]

- Baekhyun, Baekhyun kelj már fel, rohadtul késésben vagyunk! Kapd össze magad! – rázott fel Chanyeol feltehetőleg kora hajnalban a legmélyebb álmomból. Alig bírtam kinyitni a pilláimat, úgy éreztem, mintha ólomsúlyok nehezednének rájuk, és egyben az egész testem minden tagjára. Rettenetes módon álmos voltam – a múlt éjjel valamiért nagyon nehezen aludtam el, pedig aznap is fotózáson voltunk, interjút adtunk, és késő estig gyakoroltunk az SMnél. Nem is értettem, miért nem tudtam aludni, hiszen rettentően fáradt voltam - de már akkor mikor ott pislogtam éberen a takaró alatt, tudtam előre, hogy ez lesz reggel...

- Nem hallod? Kelj fel, mert rohadtul le fog cseszni a menedzser! – mondta még hangosabban mély hangján Chanyeol, amely most kifejezetten úgy hatott az idegrendszeremre, mintha éles, tűhegyes késekkel szurkálnának az agyamba. Minden szavánál összeszorítottam a szememet, de végül nagyon nehezen feltápászkodtam és felültem. Laposakat pislogva néztem, ahogyan Chanyeol már teljesen felöltözve kapkodja fel a cuccait a szobában. Közben belépett Xiumin is.

- Hát te még ágyban? Komolyan? – kérdezte az ajtófélfánál megállva, majd több figyelmet nem szentelve rám ő is szedegetni kezdte a holmiját.

Azt se tudtam hirtelen, hogy mi van. Minek kell sietni, hova is megyünk egyáltalán?

Megdörzsöltem a szemeimet. Tenyeremmel éreztem, hogy duzzadtak, csipásak, és könnyesek. Az egész arcomon éreztem, hogy olyan, mintha enyhén fel lenne dagadva.

- Komolyan nem hiszem el… a kocsi már kint áll! – mutatott Chanyeol az ablak felé, majd megrázta a fejét és kiment a szobából. Érezni lehetett, hogy nem rám mérges, csak egyszerűen feszült.

Már derengett, hogy miről van szó. Egy műsorba mentünk, amit reggel forgattak le… és nagyon, nagyon utálták, ha késünk. Mivel mindegyikőnk sminkjét, haját meg kellett csinálni, órákkal a forgatás előtt ott kellett lennünk.

Lassan kitápászkodtam az ágyból, ami úgy húzott továbbra is magához, mint egy mágnes. Homályosan láttam, és kissé forgott is velem a világ. A gyomrom sem volt a legjobb, és lábaim enyhén megremegtek, amint át vették testem súlyának tartását az ágytól. Nem tudom, mikor voltam utoljára ilyen szó szerint POCSÉK állapotban – és általában ha abban is voltam, mindig tudtam erőt venni magamon – de most komolyan aggódni kezdtem azon, hogy hogyan fogom kibírni ezt a napot.

A fürdőszoba tükrébe belenézve megijedtem magamtól. A szokásosnál is lilábbak és duzzadtabbak voltak a szemem alatti karikák. Arcom olyan látványt festett, mintha egy hulla nézne velem szemben a tükörben.

- Baekhyun, ha végzel három perc múlva, akkor még megvárlak, de ha nem, akkor én lemegyek. – szólt Chanyeol a fürdőszoba becsukott ajtaja mögül. Én megráztam egy kicsit a fejemet, és megmostam az arcom és a fogam.

Felkaptam magamra valami hacukát, és már mentünk is le Chanyeollal a lépcsőn, egyenesen a parkolóházba. A menedzser persze így is lecseszett bennünket, és a sötétített ablakú autó hamarosan szelni kezdte Szöul utcáit.

Sütött a nap. Gyönyörű volt az idő, de tényleg. Tökéletes lett volna egy kirándulásra, kiruccanásra, egy kis fej-szellőztetésre… persze erről mi csak álmodhattunk, mert vár ránk az egész napos szokásos hajtás, és bazsalygás.

Nem voltam túl jól, így gondoltam, kicsit lehúzom az ablakot, hátha jót tesz a friss levegő. Csak negyedig sikerült lehúznom az ablakot, mikor máris rám szólt a menedzserünk:

- Baekhyun húzd vissza a ablakot!

- De olyan rossz itt a leve-

- Van légkondi, nem hiányzik hogy lefényképezzenek – mondta, és az elöl lévő vezérlő segítségével fel is húzta azt. Sóhajtottam egyet, és fejemet könyökömre támasztva bóbiskoltam, míg oda nem értünk a célhelyszínre.

**

- Fú, Baekhyun, ma nem szuperel a bőröd – szólt hozzám a sminkesünk, miközben épp az arcomat kente a temérdeknyi réteg alapozóval. – Basszuskulcs, még ennyi sem fed rendesen – rázta a fejét miután kicsit távolabbról vizsgált engem. Én szinte vegetáltam a székben, egyszerűen úgy éreztem, az agyam nem fog fel semmit.  – Még kell egy kicsi… - kent a szemem alá még egy adaggal, és úgy vizsgált meg. Közben odajött hozzánk a stylistunk, és arcom láttán felvonta szemöldökét. A sminkes csak sóhajtott egyet, és széttárta a kezeit. – A duzzadtsággal nem tudok mit csinálni. Már kentem rá hűsítő zselét mielőtt alapoztam volna, de ennyit használt.

A faszt érdekel a kurva alapozótok…

Egy ágyban akartam lenni, és csak pihenni. És nem gondolni semmire.

**

- Kész van mindenki, jöhetnek a kamerák! Kamerák, felvétel! – szólt az egyik technikus, miközben az öltözőbe közeledett két hatalmas lencse, amelyektől amúgy is hányingert kaptam, főleg most.

Ez hiányzott. Komolyan.

Fancsali képet vágtam akaratlanul is. A menedzserünk gondolom ezt észrevehette, mert odajött hozzám, és a fülemhez hajolt.

- Mosolyogjál. – mondta ki lassan, ellentmondást nem tűrően a szót, majd a szemembe nézett. Miután megejtettem neki egy műmosolyt, ő is „viszonozta” azt, és a hátamat megveregetve elindult intézni az ügyeit.

Suho és Chen már el is kezdték a bohóckodást a kamerának. Lassan közeledett felém is az egyik lencse, én pedig felhúztam műmosoly álarcomat.

- Hogy érzed magad, Baekhyun? – kérdezték tőlem.

- Szeretnék jó teljesítményt nyújtani a rajongóknak, így elszánt vagyok. A legjobbat fogom hozni. Fighting! – szorítottam ökölbe a kezemet, és felmutattam. Még utoljára elvigyorodtam, és miután végre elfordult tőlem a kamera, a mosoly rögtön eltűnt az arcomról.

**

A próbát lightosra vettem, a felvételen pedig nem tehettem meg, hogy rosszabbul teljesítek bárki másnál, így tényleg mindent beleadtam, annak ellenére, hogy úgy éreztem, az sem biztos, hogy nem fogok összeesni a színpadon. A lépcsőn majdnem elestem, Kris hátának köszönhető, hogy a lábamon maradtam.

- Ha’? Minden ok? – kérdezett hátra, miután véletlenül meglöktem őt.

- Igen – mondtam, és igyekeztem a folyosón végigmenve tartani magamban a lelket.

**

Ezután hála az égnek, ebédelhettünk. Ez volt az egyetlen dolog ami biztosíthatta, hogy tovább tudom csinálni a napomat. Bár éhes voltam, és általában rengeteget ettem, most mégis nehezen ment belém az étel – ennek ellenére magamba erőltettem, mert tudtam, hogy szükségem lesz rá a nap hátralévő részében.

Az ebéd után az SM-hez érkeztünk, ahol az épület előtt már vártak minket a rajongók, hogy lekaphassanak bennünket a kifejezetten erre a célra beszerzett szuper felbontású kameráikkal. Ezt kifejezetten rühelltem, főleg akkor, amikor ilyen állapotban voltam, mint most. Kapucnimat mélyen a fejembe húztam, de még így is sikerült az egyik nagyokosnak telibe vakuzni a szememet.

Anyád…

Táncpróba. Egész napos, estig elnyúló táncpróba. Még be sem fejeztük a mostani promotálást, de máris a következő comebackünk koreográfiáján dolgoztunk.

A próba közepétől már folyamatosan csak imádkoztam, hogy ne essek össze. Nem akartam szólni senkinek sem erről, hiszen ha mindenki tudja csinálni, akkor én miért nem? Lepleztem a rosszullétemet, amennyire csak lehetett, és hála az égnek mindenki annyira koncentrált a munkára, hogy nem is vett észre rajtam semmit.

Éjfélkor engedtek el bennünket.

Mikor bebotorkáltam a vécébe, és a mosdóra könyökölve belenéztem a tükörbe, a látványom még rosszabb volt, mint reggel. Megdörzsöltem nyúzott szemeimet, izzadt hajamat pedig hátrasimítottam.

Te jó isten…

Nekem pihenésre van szükségem. Egyszerűen… nem fogom tudni ezt így tovább csinálni.

Az épületből kiérve még így is akadt ott rajongó, aki képes volt ott állni, és várni ránk azért, hogy a szétgyötört pofánkat lencsevégre kapja.

IGEN, ERRE VÁGYOM BAZDMEG! HOGY LEFÉNYKÉPEZZ!

Fortyogott bennem a düh, miközben a cincogó tini lányok ott állták a sorfalat. Legszívesebben kivertem volna az összesnek a kezéből a rohadt gépét, és megetettem volna vele.

**

- Baekhyun elhoztad azt a kis táskát a teremből amit mondtam hogy hozz utánam? – kérdezte Suho, mikor már a lakásunkon voltunk, és épp az említett tárgyat keresgélte.

A fejemhez kaptam.

- Basszus… bocs, elfelejtettem…

A gond az volt, hogy semmit sem fogok már fel agyilag. A fejemből is alig láttam ki, nehogy még ilyenekre ügyeljek…

- Ez most komoly? – nézett rám. – Ott hagytad?

- Ne haragudj. – mondtam, és leültem a konyhában egy székre.

- Ez kurva jó, most mehetek vissza! – mondta ingerülten, miközben széttárta karját, majd maga mellé ejtette őket. Ő is nagyon fáradtnak tűnt már. – A mobilom, a pénztárcám, mindenem abba volt!... Ennyit nem lehet rád bízni Baekhyun!

- Mondtam már, hogy bocsánat – morogtam oda neki, és az asztalra téve két könyökömet kezeimet hajamba túrtam, szemeim pedig lecsuktam. Hányingerem volt, és belül remegtem. Szinte el is bóbiskoltam, melyből csak Suho folytatott zsörtölődése riasztott fel.

- Nem neked kell érte visszafurikáznod, hanem nekem – mondta, miközben a cipőjét húzta.

Xiumin és Chanyeol is a konyhába érkeztek.

- Mikor kelünk holnap? – kérdezte Chanyeol, miközben egy pohárba vizet töltött magának a csapból. A víz csobogását és csapattársaim hangját visszhangozva hallottam… ráborultam az asztalra, arcomat alkaromba temetve.

- Holnap Kínába repülünk, úgyhogy megint olyan négy-fél öt körül. – válaszolt Xiumin.

Kínába repülünk…

A holnapi nap programjába belegondolva szétmardosott belülről a stressz. Úgy éreztem nem bírom tovább. Hogy képtelen leszek tovább csinálni. Ennyi, kifogyott belőlem a tartalék energia is.

A torkomban gombóc nőtt, és némi könny szivárgott ki a szememből, de eszem ágában sem volt a többiek előtt sírni, így visszatartottam.

- Fasza… - mondta Chanyeol, és megitta a pohár vízét. – Most próbálj meg időben felkelni Baekhyun, úgyhogy szerintem feküdj le – jött oda hozzám, és megveregette a vállamat, majd bevonultak mindketten a szobába.

Az est további részére alig emlékszem. Nem tudom hogy zuhanyoztam le, és hogy kerültem ágyba. Csak azt tudom, hogy mikor végre elereszthettem a takaró alatt a végletekig széthajtott, kimerült testemet, könnyek szöktek ki a szemem sarkából, és pár másodperc múlva már akár csak egy kis patak, áztatták a párnámat. Lecsuktam a szemem, és olyan gondolatokkal aludtam el, hogy én ezt nem akarom.

Elég volt…

Ebbe bele fogok pusztulni.

Nem akarok ilyen életet…

Miért nem élhetek másképp?

Én nem ezt akartam. Nem ezt választottam.

Bárcsak ne így alakult volna az életem…

Bárcsak újraírhatnék mindent…

**********************

Az ébredésem furcsa volt. Leginkább az volt a furcsa, hogy nem egy éles ébresztőhangra keltem… nem, nem is szólt semmi, mikor felkeltem… a madarak csicsergésén kívül.

Magamtól keltem volna fel?

Megdörzsöltem a szemeimet, és egy kis nyújtózkodás után felültem az ágyban. Szemeimből mindennemű álmosság azonnal eltűnt, amint megláttam az engem körbevevő környezetet.

EZ MEG MI?

Mit keresek OTTHON, a szobámban?!

Azonnal kikeltem az ágyból. Mit ne mondjak, azokhoz az emlékekhez képest, amelyek a múlt éjjelhez fűztek, kicsattanóan éreztem magam. Kipihent voltam… Ki-pi-hent! Már ez maga egy csoda volt számomra, de egyszerűen nem tudtam hová tenni a dolgot, hogy hogyan kerültem én a lakásunkról ide.

Amnéziás lettem, netán kómába estem? Mi ez az egész?

Azonnal kivonultam a konyhába, felkutattam minden szobát, de nem találtam senkit sem otthon. Az anyukám egyedül lakott itt az élettársával, és csak néha, amikor a cég végre engedte, hazajöhettem egy-egy napra. De mindketten dolgoztak, és az órára nézve láttam, hogy még csak délután egy óra van.

A francba… most mit csináljak? – vakartam a fejemet, majd eszembe jutott egy ötlet. – Felhívom a többieket!

A szobámban kutattam az iPhoneom után, de egyszerűen sehol sem találtam. Végül egy kistáskában rábukkantam egy olcsó, régi fajta Samsung telefonra, és egy pénztárcára, amit soha életemben nem láttam. Viszont belenézve nagyon úgy tűnt, hogy az enyém, mert az én irataim voltak benne.

Mi a szar…? – nézegettem a pénztárcát, majd a kezembe vettem a telefont. – Ez is az… enyém lenne? Nem érdekelt, belenéztem a telefonkönyvébe.

Hol vagytok, hol vagytok… - nyomkodtam sebesen a gombokat, pásztázva végig az összes betűt. -Chanyeol? Kris? Luhan? Egyik sincs benne??!

A telefonkönyvben láttam ismerős és ismeretlen neveket egyaránt.

A francba! – csaptam össze a széthajtható telefont, és hanyagul beledobtam a táskába, ahol volt. - Most mi legyen?

Végül felkaptam magamra valami ruhát, amit találtam otthon a szekrényemben, de azok sem voltak számomra ismerősek. Egyik sem volt márkás, de legalább az ízlésemnek megfeleltek…

Félénken kiléptem a házból, egyenesen a nyílt utcára. Bár féltem hogy mivel egy őr sem volt mellettem, pár perc múlva rajongók hada fog utánam jönni, de nem tehettem mást.

Miután kiértem a főútra, nagyon furcsálltam, hogy senki sem nézett rám. Máskor ha előfordult ilyen, azonnal olyanokat hallottam magam körül, hogy „Nézd, az ott nem EXO Baekhyun?” „Jaj fényképezkedjünk vele egyet!” „Kérjünk tőle egy aláírást!” „Oppa saranghae!” „Baekhyun Oppa~!”

Most egy ilyet sem hallottam. Sőt: egyenesen egy szoknyás, harisnyás gimnazista kislány had közeledett velem szemben az úton, akik önfeledten beszélgettek és kacarásztak. Máskor ilyenkor megáll bennem az ütő, így automatikusan most is így volt… de mikor úgy elsuhantak mellettem, mintha egy tűzcsap lennék a járda szélén, ledöbbent fejjel megálltam.

Ez meg mi?

Senki sem ismert fel. Az egyik kirakatba néztem, hogy ellenőrizzem, nem változtam-e át véletlenül valami tök más kinézetű hapsivá, mint a filmekben szokott lenni. Nem… ugyanúgy néztem ki, mint eddig, csak persze nem olyan menő cuccokban voltam, meg a hajam se volt belőve. De ugyanúgy Baekhyun voltam.

Megvontam a vállamat. Tovább sétáltam a járdán, és egyre inkább kezdtem élvezni, hogy simán megtehetem. Hogy szabadon járkálhatok, nyugodtan, önfeledten a napsütésben, és senki az ég világon nem támad engem le.

Háhá! Ez eszméletlen király! – vigyorodtam el, és bár rettenetesen érthetetlen és abszurd volt ez az egész, elfoglalt az, hogy mennyire élvezem.

Oda kell mennem az SM-hez.

Fogalmam sem volt hogy hogyan kell oda eljutni tömegközlekedéssel, így gyalogosan mentem. Különben is, élveztem, hogy szabadon sétálhatok.

Egyszer csak kiértem Seoul egyik legnagyobb terére, ahol temérdeknyi ember volt. A nap sütött, minden pompás volt. Remekül éreztem magam.

Ah… ugye nem baj ha egy kicsit itt elidőzök? Nem sürget senki, igaz?

Leültem az egyik padra, és csak nézelődtem. Családok, gyerekek, felnőttek sétáltak a téren. Velem egykorú fiatalok, lányok üldögéltek a padokon… és egyikük sem hederített rám.

Sosem hittem hogy ez valaha életemben megtörténik még velem. A régi időkre emlékeztetett, mikor még csak gyakornok voltam… mikor még gyerek voltam. Amikor nem voltam híresség.

Egyszer csak nagyon szép tiszta férfi énekhang ütötte meg a fülemet, és azt kísérő gitárdallamok. Egy utcazenész lehetett. Gyönyörűen szólt, de valahonnan rettenetesen ismerősnek tűnt ez az énekhang.

Nézelődni kezdtem a zenész után.

Ez tök úgy hangzik mint Chanyeol hang… CHANYEOL?

Amint megláttam a távolban Chanyeol alakját, azonnal felpattantam a padról, és odasiettem hozzá. Egy szobor tövében ült épp. Fura módon kicsit máshogy nézett ki, mint tegnap – a haja mintha megnőtt volna, és alig volt benne fazon nyírva.

- Chanyeol! – vigyorodtam el örömömben, és megálltam előtte. – Végre, hogy legalább téged megtaláltalak! Basszus, téged se ismernek fel? Mi van itt? Te tudsz valamit erről?

Chanyeol azonnal abbahagyta a zenélést, és felvont szemöldökkel sűrűen pislogott rám, miközben hánytam rá a mondataimat.

- Már elnézést, de… te honnan tudod az én nevemet? Ismerjük egymást?

- Chanyeol, ne hülyéskedj már ez nem vicces! Ez most halál komoly dolog! – mentem hozzá közelebb.

- Te meg vagy zakkanva? – állt fel hirtelen a helyéről, kezében a gitárját fogta a levegőben. – Te szerintem összekeversz engem valakivel!

Nem úgy tűnt, mint aki hülyéskedik.

Mi? Ez meg mi?

Kétségbeesetten álltam előtte.

Lehet hogy valami történt… valami nagy dolog történt itt, amiről én nem tudok. Anyunál ébredtem fel… nincs senkinek a száma a telefonomban. Ismeretlen tárgyak vesznek engem körül, és senki sem ismer! Teljesen olyan, mintha az elmúlt pár évet…

…kitörölték volna.

Ez képtelenség!

Chanyeol egyik szemöldökét felvonva várta a reakciómat.

- Öm… tényleg, ne haragudj, lehet hogy összekevertelek valakivel. Bocsánat. – tettem a levegőbe az egyik kezem, és egy lépést hátrébb léptem. Chanyeol visszaült a helyére.

- Ha nem haragszol, én most folytatnám – vette újra ölébe a gitárját, és ismét elkezdett egy dalt.

Azt kívántam tegnap este, hogy bárcsak másképp alakult volna minden. Lehet hogy teljesült?

Ez nem lehet igaz… Jézusom!

Teljesen tehetetlen voltam, és iménti önfeledt hangulatomnak már nyoma sem volt. Nem hittem el hogy megtörtént.

Lehuppantam Chanyeoltól kb. fél méterre a szobor tövében lévő beton emelvényre, amelyen ült, és a fejem fogtam. Közben Chanyeol lágy dallamai a fülembe szöktek. Gyönyörűen zenélt… gyönyörűen énekelt. Fejemet felemeltem, és ránéztem.

Hosszú haja arcába lógott, és csak most láttam, milyen szakadt farmerban és pólóban van. Szemeit becsukta, és szívét lelkét beleadta a zenébe.

Olyan jól énekelsz Chanyeol. Nagyon tehetséges vagy… mégis állandóan csak rapper szerepet kapsz a bandában. Ez nagyon kár.

Egyszer csak egy kis család közeledett felénk, akinek úgy tűnt, megtetszett a muzsika. Egy férfi, egy nő, egy apró, egy-két év körüli gyerek, és egy babakocsi.

Ahogy egyre közelebb értek, a férfi nagyon ismerősnek tűnt a számomra.

Nézd már, ez a pali tök olyan, mint Su… SUHO?!

Tátva maradt a szám.

- Nézd csak kicsim, apa pénzt ad a fiúnak, mert nagyon szépen énekel. Bele akarod dobni? – beszélt a kis csemetéjéhez, majd apró kezébe nyomta a pénzt, aki kacarászva a tokba dobta azt. Chanyeol éneklés közben mosolyogva bólintott egyet hálája jeléül. A babakocsiban pihenő baba egyszer csak sírni kezdett, a nő pedig előre-hátra tologatni kezdte a kocsit.

- Szívem, lassan menjünk haza, a kicsi már éhes. – szólt Suhohoz a - feltehetőleg - felesége. Suho bólogatott felé, majd intett egy utolsót Chanyeolnak, és a kis család elballagott.

Hát ez…

Ez lett volna, ha nincs az EXO? Minden olyan most, mintha az EXO nem létezett volna?

Ez azt jelenti hogy én nem is vagyok énekes?

Chanyeol egy ismerős dalt játszott éppen, amit én is kívülről fújtam. Egyszer csak becsatlakoztam hozzá.

Ah. Ez az, tudok énekelni.

Bár éreztem magamon, hogy a technikám sokkal gyengébb, mint az énekes életemben, a hallásom jó volt, és tisztán énekeltem. A bennem lévő zavarodottságot és kétségbeesést kiénekeltem a lelkemből, és jólesett kiereszteni egy kicsit a hangomat. Chanyeol mosolyogva nézett rám, úgy tűnt, élvezi hogy becsatlakoztam. A fő dallamot én énekeltem, ő pedig rám tercelt, így teljes harmóniában voltunk. A járókelők is odagyűltek körénk, többen hallgatták egészen a dal végéig, majd mikor abbahagytuk, tapsoltak. Hangyányit meghajoltunk.

- Hű, nagyon jól énekelsz! – fordult felém lelkesen Chanyeol.

- Áh.. köszi. – mosolyodtam el. – De te még jobban, ráadásul eszméletlenül gitározol… zenésznek tanulsz?

Morbidnak tartottam magamban azt, hogy az egyik legjobb haverommal ismerkedem éppen.

- Áh dehogyis… ez csak hobbi. – tette le maga mellé Chanyeol a gitárját. – Most épp munkanélküli vagyok.

- Oh… - komorodtam el – elvesztetted az állásod?

- Egy raktárban dolgoztam eddig… de jött a főnök egy csókosa. – húzódott keserves mosolyra a szája. - Tudod, csak a klasszikus kiszorításos sztori.

Összeráncoltam a szemöldökömet.

Hogy lehet ez? Hogy lehet hogy Chanyeol ide jutott?...

Egy rendőr közeledett épp felénk, egyenruhában.

- Na, ez meg mit akar..?

- Nyugi, csak az engedélyem fogja kérni – mondta Chanyeol, és a táskájában kutatni kezdett.

Én visszanéztem a rendőrre, és ahogy egyre közelebb ért, komolyan…

teljesen olyan volt, mint…

- Jó napot kívánok uraim. - …SEHUN.

- Már adom is… - nyújtotta oda a papírt Chanyeol Sehunnak, a… rendőrnek, aki szemével végigfutott rajta.

– Jó, rendben van, köszönöm. – nyújtotta vissza, majd elkezdett a saját belső zsebében kutatni, ahonnan előhúzott egy papírt. – Már csak egy pillanat erejéig szeretném önöket zavarni. Esetleg nem látták önök… - dugta elénk - …ezt a férfit?

NA NE…

De hisz ez TAO!!!

Megpróbáltam a döbbenetemet nem kimutatni, bent rekesztettem tüdőmben a levegőt, és bőszen csóváltam a fejemet.

- Miért, ő.. ő mit csinált? Egy bűnöző? – kérdeztem félve.

- Nos, kirabolt több boltot, és járókelőt. Itt van Szöul, de nem sikerült még elkapnunk. Azon vagyunk, hogy minél előbb megtaláljuk és letartóztassuk.

Nos… legalább… nem egy gyilkos.

- Én sem láttam ezt a fickót – nézte Chanyeol a fotót. – De megjegyeztem az arcát… ha látom, akkor mindenképp szólok.

- Köszönjük szépen. – rakta el Sehun a papírt, és intett egyet. – További szép napot!

Mi is bólintottunk, majd hamarosan eltűnt az alakja a többi ember között.

Jézusom… mi lehet vajon a többiekkel? Mi van Kaival, Luhannal, Lay-jel? Krissel?

Gondolatmenetemet az zavarta meg, hogy hatalmasat korrant a hasam.

Chanyeol épp az összezenélt pénzét számolgatta a tokja előtt guggolva.

- Öm… figyi, lehet hogy ez most fura kérdés lesz, de… nem akarsz eljönni velem valahova kajálni? Én nagyon megéheztem és nincs kedvem egyedül menni.

Chanyeol felállt a tokjától. Még most is meglepett, mekkora colos ez az elálló fülű manó.

- Hát… igazából én is épp ebédelni készültem, mert pont sikerült összegyűjtenem egy hamburgerre valót. – vigyorodott el. – Felőlem menjünk együtt, ha te is ugyanoda jössz.

Örültem hogy belement. Nem akartam ott hagyni őt, mert azt gondoltam, többé nem látom. Viszont meg akartam keresni a többieket is.

- Van egy jó hamburgeres pár megállóval odébb, én oda szoktam járni. Tök jó fejek, és isteni hamburgerük van. – mondta, miközben mellettem ballagott a gitárjával a kezében.

Bólogattam, és nézelődni kezdtem az emberek között. Hátha valamelyikük között ott bukkan egyik csapattársam…

Ahogy nézelődtem, megakadt a szemem egy plakáton az egyik villanyoszlopon, amelyen Kai arcát véltem felfedezni. Közelebb futottam a plakáthoz.

- Mi az? – kérdezte Chanyeol.

- Kai… - tapasztottam a kezemet a plakátra, és elmosolyodtam. – Legalább te megvalósítottad az álmaidat.

Egy tánciskola plakátját mustráltam éppen. Úgy tűnt, nagyon népszerű lehet, mert igényes, jó minőségű, egészen nagy plakát volt kint, és ahogy körülnéztem az utcán, nem egy helyen. „Seoul legnépszerűbb, legszínvonalasabb tánciskolája” – állt a papíron.

- Nem megyünk? – kérdezte Chanyeol, mikor odaért hozzám.

- De, de menjünk – hátráltam el mosolyogva a plakáttól.

Éppen ballagtunk lefelé az utcán a tértől, mikor váratlanul odajött hozzánk egy szakállas hajléktalan. Bár szakadt volt és tényleg erős arcszőrzettel rendelkezett, fiatalnak tűnt. Valami gondja lehetett, mert nagyon furcsán viselkedett.

- Pénzt… kérek, kérem pénzt, adjon, adjon pénzt – közeledett markát kitartva felénk. Szakadatlanul mormolta ezeket a szavakat, mi pedig csak hátráltunk Chanyeollal, de ő csak jött, és jött.

- Sajnáljuk, de – kezdtem volna neki a mondatnak, de egyszerűen elakadt a szavam, mikor a hajléktalan arcát közelebbről látva realizáltam, hogy Kyungsoo az.

Te jó isten… Kyungsoo!!

- Csak egy kis pénzt, kérem adjon egy kis pénzt, kérek – közeledett továbbra is. Majdnem sírva fakadtam barátom látványától.

- Na gyere, hagyd békén ezeket a szegény fiatalokat – közeledett felénk Sehun rendőr, és a karját megfogva elvezette tőlünk Kyungsoot.

- Ne aggódj, ez mindig itt ténfereg – legyintett egyet Chanyeol. – Én szoktam neki adni az összezenélt pénzemből egy kis aprót.

Összeszorult szívvel néztem vissza Kyungsoora, aki miután magára hagyta Sehun, továbbra is a járókelők felé közeledett. Egyszer csak egy nagyon magas, öltönyös férfihez ment oda, aki épp telefonált, de az csak szimplán, durván ellökte magától.

- Menj már innen, te! Fúj, de büdös… - fogta be az orrát, és továbbra is a mobiljába beszélt. Mikor egyre közelebb ért felénk, már szinte meg sem lepődtem azon, hogy ez a bunkó, nagyképű alak, aki épp most taszította el egyik legjobb haverját, nem más, mint Kris.

Aggodalommal telve néztem, ahogy elsuhan mellettünk, és húzza maga után a méreg drága parfüm csíkot. Másik kezében aktatáska volt – úgy nézett ki, mint egy hatalmas cég igazgatója.

Hogy végezhettük így…?

- Minden rendben? – nézett rám Chanyeol, de én nem válaszoltam. Egészen addig néztem Kris alakját, míg el nem tűnt az egyik sarok mögött. – Menjünk, szálljunk fel egy buszra, úgy közelebb van a kajálda.

Miután felszálltunk a buszra, leültünk az egyik kettes helyre. Eszembe jutott, hogy mennyire régen buszoztam már, és hogy vajon mikor futok össze a többiekkel. Félve vártam, hogy kiből mi lett.

Kyungsoo hajléktalan… Tao bűnöző… Chanyeol munkanélküli… hogy lehet ez?

Egyszer csak az egyik megállónál felszállt egy kerekes székes ember. Lábain pokróc volt, a busz előttünk lévő csuklójába kerekezett, és lerögzítette kocsiját.

Csak hátulról láttam őt.

A következő megállónál egy elsős iskolás osztály szállt fel: és a felügyelő tanár bácsijuk nem volt más… mint Luhan.

- Mindenki megvan, mindenki felszállt, gyerekek? – kérdezte, és számolgatta a kis törpéket. Ennek láttán elmosolyodtam. Mennyire illik hozzá  ez a munka…

- Luhan bácsi nézd, annak a bácsinak nincsen lába! – mondta fennhangon az egyik kis csemete, és rámutatott piciny mutatóujjával a kerekes székesre, aki odafordította fejét, és megfordult székével.

Ne…

Ne, ez nem lehet… miért pont Lay? Miért?!

Arcom elé kaptam a kezemet. Alig bírtam látni, hogy csapatunk egyik legönzetlenebb, legkeményebben dolgozó tagja, az EXO-M vezető táncosa… most láb nélkül ül egy kerekesszékben.

- Yeogeun, nem szabad ilyen hangosan mondani ezt – magyarázott Luhan a kisgyereknek. – A bácsi nem tehet róla, hogy ilyen.

- Hagyja csak – intett mosolyogva Lay – a gyerekek csak rácsodálkoznak az élet érdekes, más dolgaira. Igaz kis tücsök? - mosolygott a gyerekre, aki odahúzódott Luhanhoz, és átölelte.

- Luhan bácsi én félek…

- Hallod, nem állsz fel? Most fogunk leszállni – szólalt meg mellettem Chanyeol, kizökkentve majdhogynem könnyel teli bámészkodásomat. Feltápászkodtam, és próbáltam a könnyeimet visszatartani, amennyire csak lehetett.

Miután leszálltunk, már előttünk volt pár házzal a hamburgeres. El is indultunk odafelé, de út közben Chanyeol megállt egy éjjelnappalinál.

- Nem baj ha én ide gyors beugrok cigiért?

- Te CIGIZEL?! – háborodtam fel hirtelen, mire Chanyeol szemöldöke felszaladt.

- Igen, miért, talán baj?

IGEN! – gondoltam magamban. Aztán emlékeztettem magam, hogy hagynom kellene, mert ez az ő élete. Hagynom kellene mindent. Mindenki ott van ahol. Mindenki olyan, amilyen. Ez… ez a sors. Mindenki azt kapja, ami alakul a számára, és amit hagy, hogy történjen vele… és amit az élet kínál neki.

Az ember dönt, él-e a lehetőségeivel, vagy sem. Az élet utakat kínál, az ember pedig kiválaszt egyet, de fogalma sincs róla, hogy az az út mit rejt magában.

- Nem… - sóhajtottam – de nem félsz, hogy valami bajod lesz tőle?

- Áh – legyintett, majd kinyitotta a bolt ajtaját. – Csak nem olyan csúfos a sors, hogy a rengeteg dohányos közül pont én legyek az aki beledöglik.

Én is bementem a bolt ajtaján, és úgy döntöttem, veszek magamnak egy jeges kávét. Mikor leraktam a szalagra, és megszólalt az eladó, tudtam, hogy Chen az.

- Kétszáz won lesz!

Arcára felnéztem, és elmosolyodtam. Chen mindig mosolygós arca volt, mindig pozitívan látta a világot. Most is jó érzéssel töltött ez a látványa, és az, hogy úgy tűnik, jól van.

- Nézd csak – nyújtott oda egy kupon füzetet nekem, miután berakta a pénztárgépébe az odaadott pénzemet. – adok neked egy ilyet. Ezzel több terméket akár fél áron is vásárolhatsz nálunk! – vigyorgott, akár egy tévéreklám sztárja.

Átvettem a füzetkét, és a mosolyom még szélesebbre húzódott.

- Köszönöm…. Jongdae. – bólintottam felé, majd azonnal meg is fordultam, és kimentem az ajtón, mielőtt még megszólalt volna. Láttam rajta, hogy meglepődik rajta, honnan tudom a nevét.

- Na, most már tényleg együnk – szólt Chanyeol  miután mindketten kijöttünk a boltból, és megszaporázta a lépteit az előttünk már csak pár méterre lévő hamburgeres felé. Ahogy egyre közelebb értünk, éreztük a finom ételillatot.

Mikor megérkeztünk a pulthoz, a hamburgereket készítő szakács épp háttal volt fordulva nekünk, de mikor megfordult…

- Mit adhatok?

… Xiumin.

****************

Ez a rohadt…

ébresztő…

óra…

Azonnal kinyomtam a párnám mellett fekvő iPhoneomat. Ránéztem az órára: 4:30. Épp időben.

- Na végre sikerült időbe felkelned, Baekhyun – borzolta össze az ágyban a hajamat futtában Chanyeol, miközben sürgött forgott.

Minden a régi…? Hát mégsem változott meg az életem…?

Azonnal kipattantam az ágyból. Teljesen éberré váltam, és kisiettem a konyhába, ahol Lay, Kyungsoo, és Suho kávéztak.

Mikor megláttam őket, szélesen elvigyorodtam.

- Lay… - futottam oda, és benéztem az asztal alá. – Mindkét lábad ép! Ez az!

Lay-nél – és úgy tűnt a többieknél is – kivertem a biztosítékot. Nem tudták hová tenni a reggeli, zombi agyukban, hogy hajnali fél ötkor én épp annak örülök, hogy Lay-nek van lába.

- És te… - mentem oda D.O.-hoz, és megfogtam mindkét vállát – Énekelj. Énekelj, amíg csak tudsz, Kyungsoo! Érted? Különben nem fogod vinni semmire, érted?!

D.O. pislogott egy párat, és lassan bólogatni kezdett.

- Suho… - mutattam rá – ami azt illeti, te elcseszted. Tudod milyen nőd lehetne ha nem mentél volna el csillámkodni az SM-be?

- Mi van? – kérdezett vissza Suho. – Te mit szedtél be tegnap este?

- Biztos az agyára ment a sok próbálás… - érkezett meg Luhan a konyhába, a kezében egy bögre kávéval.

- Tee… te! Luhan, te szereted a gyerekeket? – kérdeztem tőle vigyorogva.

- El vagyok velük… de annyira nem a szívem csücskei. Miért?

- Óó, dehogyisnem a szíved csücskei – nevettem felé.

- Ki szedett mit tegnap este? – érkezett meg Sehun.

- Te, te igazságosztó! – mutattam felé.

- Mi ez itt? – jött be Tao.

- Te! Most már biztos vagyok benne, hogy te vagy az, aki állandóan ellopja a zoknijaimat! Igaz? – irányítottam az ujjamat Tao felé.

- Mi van? Én nem…

- De! – szólalt meg egyszerre az összes konyhában lévő tag.
 **

Újult erővel álltam neki a napnak. A tegnappal ellentétben most én éreztem azt, hogy rajtam kívül mindenki kimerült, fáradt, és elege van. Én pedig igyekeztem tartani bennük a lelket… igen. Valahonnan sikerült annyi energiát nyernem hogy nem csak magamnak, de nekik is juthasson belőle… és nem a kipihentségnek köszönhettem, hiszen aludtam vagy három órát.

Az álmomnak köszönhettem. Ráébresztett arra, hogy mennyire hálás vagyok a sorsnak azért, amit adott, és akármennyire is padlón vagyok… erre mindig emlékeznem kell. Mindig emlékeznem kell hogy lehetne másképpen is.