Love ruins or repairs? - 1. rész

Mi az a szerelem?

Létszükséglet? Pótlék? Gyógyír? Vagy talán csak egy dolog a sok közül az életben?

A szerelem… mondható egy „jó” dolognak? Hiszen, rengeteg bánatot, haragot, netán gyűlöletet… és rengeteg fájdalmat érzünk miatta. Mindezt azonban képesek vagyunk elviselni bármeddig, még ha csak egy fikarcnyi örömért is. Legyen az egy év… egy hónap, egy nap, egy perc, vagy akár csak egy pillanat.

Tényleg ennyire szükségünk van a szerelemre?

Egyáltalán… csak magára a szerelemre van szükségünk, vagy pedig egy bizonyos személyre?

És mégis mitől függ az, hogy kit szeretünk?

Lehet-e nyugodt az életünk… ha az, akit szeretünk, nincs velünk?

*

Halvány, vöröses fény árasztja be a helyiséget. Fehér selyem ágynemű vonja körbe a két vágytól égő fiatal testet, melyek egymásba gabalyodva igyekeznek eleget tenni saját és egymás iránt érzett éhségüknek. Friss tusfürdő illat lengi körbe a szobát: a fehér ágyneműre kerül egy-két kósza vízcsepp a fürdőből az imént kilépett pár hajáról, és szinte láthatatlan módon el is tűnik. Testük teljes egészét libabőr fedi, körülöttük mégis dúl a füllesztő forróság.

"Ő alattam fekszik, én pedig karommal teljes lényét átkulcsolva magamhoz húzom. Nem is tudom, hogy… hogyan is lehetne még ennél is jobban az enyém, de egyszerűen úgy érzem, sosem elég belőle. Kell még. Egyik kezemmel feje hátulján nedves hajába markolok, a füléhez hajolok, és még mélyebbet lökök csípőmmel, mire ő felnyög, nevemet-félig meddig, bódultan kimondva. Ezt meghallva féloldalas mosolyra húzódik a szám, és kéjesen alsó ajkamba harapok. Istenem, de imádom a hangját… mindenét.

Egyik kezemmel elengedem szorításomból, és feje mellé támasztom, így nézem kipirult, enyhén fájdalmas kifejezést felvett arcát. Szemeit lehunyva, önfeledten zilál, miközben egyenletes tempóban mozgok benne. Kicsit lassítok, és szabadabb kezemet kivéve feje alól végigsimítok egyik orcáján, mire eddig lehunyt szemhéjai lassan feltárják gyönyörű, fekete, csillogó szemeit, amelyek egyenesen az én szemembe tekintenek.

A legszebb látvány, amit valaha láttam.

Egyszerűen… hihetetlen, hogy ő az enyém."

*

Chanyeol megdörzsölte a szemét, majd fejét baloldalra fordítva az órára pillantott. Öt óra ötven perc. Neki csak hat órakor kellett volna felkelnie, de mint mindig, most is megelőzte őt biológiai órája.

Jobb oldalára tekintve csak lágyan omló, barna hajtincseket látott megbújni az ágynemű mögül, és a reggeli csendben az alvó halk szuszogása hallatszott. A mellette fekvő kissé mocorogni kezdett, majd elővillant csupasz, törékeny kis válla a takaró alól, és ahogyan átfordult másik oldalára, Chanyeol már egészen közelről figyelhette az ártatlan, kisimult kis arcot, enyhén kinyílt ajkaival. Lélegzetvételének fuvallata meg-megmozgatta kócos hajának egy-egy kósza szálát, mely arcába lógott.

Chanyeol tekintetével még egy pár másodpercig elidőzött a nő babaarcán, majd takaróját magáról egy határozott mozdulattal lerántva, azonnal fel is kelt az ágyról.

Még villództak elméjében az imént álmaiban látott képek, melyekről jól tudta, hogy csak addig fognak élni benne, míg nem beér a munkahelyére, nekiáll foglalkozni a kötelességeivel, és csakis, kizárólag arra koncentrál minden idegszálával.

Ezek az álmok, melyek egykor szívtépően fájdalmasak voltak számára, s minden könnyét az utolsó cseppig kierőszakolták, a puszta létet kínzó fájdalommá tették… most már a mindennapok részeivé váltak.

Az ember szinte bármit képes megszokni. Bármekkora is a tátongó űr, a hiány… megtanul vele együtt élni.

De eltűnni sosem fog.

Chanyeol a fürdőbe beérve megkövült, hideg arccal mosakodott meg, és mosta meg fogát. Sebesen tette mindezt; miután végzett, és lemosta a habot, határozottan dobta vissza fogmosó poharába az övét a másik fogkefe mellé, és egy mozdulattal megtörölte száját. Haját szinte egy másodperc alatt kifésülte, a már odakészített fekete, ritkás fogú fésűjével.

Az öltözködés következett. A már előre kikészített öltönyét igyekezett halkan, de gyorsan felrántani magára az ágy szélén ülve. Nyakkendőjét rutinmozdulattal, gondolkodás nélkül kötötte meg a tükör előtt.

A hálóból kilépve a konyhába egy tágas, látványos nappalin keresztül vezetett az út. Chanyeol a fali órára nézett. Hat óra tíz perc. Még mindig volna ideje egy kávéra, de úgy döntött, nem húzza tovább az időt. Nem bírta tovább húzni az időt.

Szemét végigfuttatva a konyhán meglátta a fali naptárat, mely még áprilist mutatott, de ő jól tudta, hogy a mai nappal már megkezdődött a következő hónap.

Odasétált a naptárhoz, és letépte róla a felesleges lapot. Az az alatt megbúvó lapon immár május volt olvasható; középütt pedig egy színpompás cseresznyevirágról készült fénykép virított.

„Akkor is Május volt.”

Chanyeol sebesen összegyűrte a feleslegessé vált áprilist író lapot, és határozottan a kukába dobta. Egy pillanatra még az órára nézett, de nem fogta fel, mennyit mutat: ő rámarkolt a kilincsre, és azonnal kiment az ajtón.

Enyhén felhős homlokkal vezetett végig a zsúfolt, emberekkel teli utcán. Az úton csak araszolva, de folyamatosan lehetett menni, egészen az első pirosig. Miután a kocsi megállt egy helyben, Chanyeol ujjai táncolni kezdtek a kormányon. Nem volt különösképpen ideges, sem feszült: mégis megbújt benne az a bizonyos nyugtalanság. Az emlékképek felkelésének pillanata óta újra és újra előtörtek elméjében.

Dolgozni akart, végre. Dolgozni, dolgozni, dolgozni.

Nemsokára már egy irodában ült, előtte pedig papír hegyek. Emberek ki-be járkáltak hozzá, beszéltek vele, telefonáltak neki; ő pedig céltudatosan, komoly koncentrációval vette a feladatokat.

Csak egy újabb álom volt.

Vele.                                 

Újra és újra ugyanazt az érzést keltve…

„Hihetetlen, hogy egyetlen egy hónap mennyire képes befolyásolni az utána következendő tíz évet.”