Onnantól
kezdve minden nap összefutottunk a kutyafuttatón. Gyakorlatilag nem is kellett
megkeresnünk egymást, hiszen a kutyák megtették helyettünk. Amint ráléptem a
fűre, Sunny már pásztázta is orrával a talajt, és sietősen követte a szagot,
amíg Foresthez nem ért; és úgy tűnt, a kis golden retriever sem tett másképp,
mert mindig az a kép tárult elém, hogy Chanyeol kissé hátradőlve, a pórázt
erősen markolva tartja vissza a rohanásban őt.
Persze
mindig beszélgettünk, míg a kutyák jól elvoltak egymással. Megpróbáltunk
párszor együtt játszani is velük, de azok bizony ránk se hederítettek, míg
egymás társaságában voltak. Ezek az ebek teljesen egymásra találtak. A sors
iróniája, igaz?
Chanyeol sosem volt annyi ideig a futtatón
mint én, mert – legalábbis ő mindig ezt mondta - a munkájával kellett
foglalkoznia. Azonban míg csevegtünk is, szinte csak a kutyákról beszéltünk,
vagy a kutyánkkal átélt kalandjainkról. Úgy látszott, hogy ő tényleg nagyon
belepistult a kis Forestbe, mert mindig hatalmas rajongással tudott beszélni
róla. Elmesélte, hogyan talált rá, milyen trükköket tanított neki, amik közül
párat be is mutatott vele – tényleg nagyon ügyes kutya, ahhoz képest, milyen
kis szeleburdi. Szó esett a kutyáink rossz szokásairól, és arról, ki hogy
szoktatta le róluk a saját kedvencét (némely tanács igen hasznosnak is
bizonyult). Szóba esett az állatorvos is, amely mint kiderült, közös -és még
sorolhatnám a témákat. Mindig tudtunk valamiről beszélni, szóval kínos
hallgatásra nem igen volt közöttünk példa, aminek nagyon örültem.
Saját
magunkról azonban szinte sosem esett szó. Annyit tudtam Chanyeolról, hogy
egyedül él a kutyájával, akárcsak én, és programozó. Ezeket az információkat is
csak azért tudtam meg, mert épp úgy jött ki a téma. Elkezdhettem volna
kérdezgetni őt, de nem mertem. Egy pillanatra sem akartam tolakodó lenni vele
szemben, vagy mutatni, hogy valójában mennyire érdeklődő vagyok felé; hiszen
akár még gyanút is foghatott volna arra, hogy én valamilyen érzéseket táplálok
iránta. A világért sem derülhetett ki.
Egyik
nap, amikor szokásos módon, a szokásos helyünkön beszélgettünk, nagyon
belemerültünk, és kicsit hosszabb ideig nem néztünk a kutyáinkra. Nem tudom,
hány perc telhetett el, de mikor a fűre néztünk, bizony az üresen zöldellt
felénk, egyedül a sárga kis labda lapult meg a szálak között. A kutyáknak hűlt
helye volt.
-
Ezek meg... – kerekedett ki a szeme Chanyeolnak, és azonnal gyalogolni kezdett
a füvön, alaposan körültekintve a futtatón, hátha valahol meglátja őket. –
Forest! Forest!! Itt kell lenniük, biztos csak kicsit messzebb mentek mint
szoktak...
Én
már rögtön sejtettem hogy elszöktek, de nem akartam mondani. Én is kiabálni
kezdtem a saját kutyám után Chanyeol példáját követve, de se kép, se hang. A
kutyafuttató egész területe majdnem üres volt, és a rajta tartózkodó kutyák
közül bizony egyik sem a miénk volt.
-
Ezek megléptek – szólaltam meg végül, mire Chanyeol felém fordult, most még
kétségbeesettebb arccal.
-
Te jó ég! Meg kell őket találnunk!
Én
is kezdtem felfogni a helyzet súlyosságát: szívem gyorsabban kezdett dobogni,
és nagyot nyelve összeráncoltam a szemöldökömet. Tehetetlenül néztünk egymásra
Chanyeollal egy pár másodpercig, majd ő volt az első aki megindult. – Gyerünk.
Nem járhatnak messze! – mondta, és a vállamat egy pillanatra megfogva sebesen
elgyalogolt mellettem, én pedig utána.
Órákig
kerestük a kutyákat. Először a kutyafuttató területét és környékét fésültük át,
a környező utcákban lévő házakba becsöngettünk, nem látták-e őket. A nem messze lévő bolt parkolóját is kétszer
is átkutattuk, megkérdeztük az embereket, de senki nem tudott semmit. Végül úgy
döntöttük, nem adjuk fel, és tovább megyünk. Elindultunk egy irányba, a
külváros felé vezető úton. Itt már kevésbé volt népes a környék, kezdtek
sűrűsödni a sima raktártelepek, üres füves telkek. Itt sem leltünk a
kutyáinkra, ráadásul már be is sötétedett, ez pedig mégjobban megnehezítette a
keresést.
-
Ah... én kezdek elkeseredni, Baekhyun – állt meg a gyaloglásban Chanyeol, és
csípőretett kézzel kifújta magát. – Nem hiszem el, hogy ennyi idő alatt ennyire
messzire mentek. Valószínű csak rosszul kutattuk át a környéket...
-
Én is így gondolom... – mondtam, majd mondatomat félbeszakította egy baljóslóan
hangzó dörgés, mire mindketten felnéztünk az égre. Bár nagyon sötét volt, a
csillagok nem látszottak, így arra mertünk következtetni, hogy csúnyán beborult
az ég.
-
Ez... nem jelent jót, igaz? – pislogott kissé hunyorogva Chanyeol, miközben a
szellő is megörvendeztetett bennünket, és hajának tincseit szemébe fújta, amit
gyorsan ki is söpört onnan. Míg ő az ég felé nézett, az én szemem egy
pillanatra megakadt állcsontjának szép vonalán, de inkább igyekeztem
koncentrálni a válaszomra.
-
Határozottan nem. És van egy olyan érzésem, hogy nincs esernyőd... igaz?
-
Ezt eltaláltad – nézett rám, és elmosolyodott. – De gondolom nem azért
kérdezted, mert neked van.
-
Ezt pedig te találtad el – nevettem fel keserédesen.
A
sötétségben felvillant egy villám az égen, amely egy pillanat erejéig
megvilágított mindent. Már mindketten tudtuk, hogy nem valószínű, hogy szárazon
maradunk.
-
Azt hiszem haza kellene mennünk minél előbb... hátha kikerüljük a javát, bár
erre nem sok esélyt látok, mivel majdnem egy óra mire innen visszaérünk. Ha
nagyon kapkodjuk magunkat, negyven perc – mondta Chanyeol, majd el is indultunk
sebes léptekkel visszafelé. Pár másodperc múlva megérkezett az iménti villám
hangja, amely egy hatalmasat csattanó dörgés volt.
- Ah!! – kiáltottam fel ijedtemben, és egy
pillanatra összerezzentem, csukott szemmel. Utáltam a vihart!
Hallottam
hogy Chanyeol kuncogni kezd, én pedig ránéztem, kissé szemrehányóan.
-
Mi olyan vicces? – kérdeztem, de nem túl komolyan.
-
Semmi, semmi – vigyorgott tovább – szedjük a lábunkat, én már éreztem egy
cseppet az arcomon...
És
valóban, a cseppek esni kezdtek, és egyre sűrűbbé kezdtek válni, nagyokat
koppanva az aszfalton. A sietős gyaloglásból automatikusan kocogásba váltottunk,
de hiába, a helyzet csak egyre rosszabb lett. Hamarosan már úgy dőlt az eső,
mintha dézsából öntötték volna, a bőrünk egyetlen felülete sem maradt száraz,
mi pedig csak futottunk, hogy találjunk egy olyan helyet, ahová be tudunk
húzódni.
-
Ott! Oda menjünk be! Gyere! – mondta Chanyeol egy árván álldogáló
telefonfülkére mutatva. Tényleg az volt az egyetlen fedett hely, ahol védve
lehettünk. Gyorsan oda is rohantunk, Chanyeol kinyitotta a telefonfülke
ajtaját, előre engedett, majd egy szempillantás alatt befordult utánam, és
becsukta a fülke ajtaját.
A
kettőnk kifáradt zilálása hallatszott csak a telefonfülkében, amely
többé-kevésbé kizárta a kinti vihar zaját. Még sosem voltam Chanyeolhoz ennyire
közeli helyzetben, mint akkor. Cipőnk hegye csaknem összeért, leheletének
fuvallatát éreztem arcom oldalán. Zavaromban vizes pólóm végét csavargattam,
majd csak egy pillanatra felsandítottam arcára, félve attól hogy tekintetünk véletlenül
összetalálkozik. De miután láttam hogy ő csak békésen néz kifelé a fülke
harmatos ablakán, mertem most hosszabban nyugtatni tekintetemet rajta.
Arcán
egy-egy kósza esőcsepp szaladt lassan végig egészen álláig, melyen elidőzött
egy darabig csüngve, és végül lehullott. Némelyik csepp nem állt meg, hanem
tovább folytatta útját, végig futva nyakának vonalán. Eme látványtól már
nyelnem kellett egyet, így gyorsan újra arca felé vittem tekintetemet. Hajának
tincsei homlokához és halántékához tapadtak – és így, lelapult hajjal
vettem csak észre, hogy milyen aranyosan elálló fülei vannak.
-
A kutyák... – törte meg a csendet mély hangjával (ami most egészen hangosnak hatott ebben a
zárt térben), és végül rám nézett. - ...irtó büdösek lesznek. – fejezte be a
mondatát, és elvigyorodott, majd elnevette magát. Én is nevetni kezdtem. Abban
a pillanatban, amikor ilyen közel volt hozzám, és ragyogó mosolyával rám
nézett, úgy megdobogtatta a szívem, mint még soha. Akkor, ott tényleg biztos
voltam abban, hogy teljesen beleszerettem Chanyeolba.
-
Na... talán most már elállt. Úgy tűnik, csak egy futózápor volt – nyitotta ki a
fülke ajtaját, majd kinézett rajta, és miután megállapította hogy a feltevése
helyes, ki is lépett onnan, tartva nekem az ajtót. Én is kijöttem, kissé
sajnálkozva. Szerintem többé sosem lesz
olyan helyzet, ahol ilyen közel lehetek hozzá, gyanú nélkül. Tarthatott volna
kicsit tovább is ez a zápor...
Tovább
indultunk, szedve lépteinket, mivel már hűvös is kezdett lenni. Alig láttunk
valamit, csak akkor, ha egy autó a fényszórójával eljött mellettünk. Az út
mellett elég ritkásan voltak elhelyezve az utcalámpák – már alig vártam, hogy
végre kicsit beljebb érjünk a városban.
Azonban
amilyen rettenetesen „szerencsés” ember vagyok, a sors bebizonyította, hogy
most se legyen másképp: ugyanis a nagy sötétségben nem vettem észre, hogy egy
kiálló vas valami van a lábam előtt, és akkorát belerúgtam, amekkorát csak
kellett.
-
Oh, hogy az a...!! – hadartam gyorsan, és a földre guggoltam, bokámhoz kapva.
Nem bírtam megtartani magam, így a földre ültem, és sziszegve a térdemre
hajtottam a fejemet.
-
Hé! Mi a baj? Mit történt? – hajolt le hozzám Chanyeol.
-
Belerúgtam ebbe az istenverte... vasba!! – mutattam felé egy pillanatra.
-
Ah, vigyázz jobban! Bár megértem, hisz alig lehet itt látni valamit, nagyon
kell a lábad elé nézni... Basszus, fel tudsz állni?
-
Nem tudom... – próbáltam meg, egyszerűen nem tudtam ráállni, akárhogy is
akartam. Az egész lábam zsibbadt, és fájt. Valami ideget találhatott el. A
gatyám szárát feltűrve se láttam semmit a sötétben, de nem hittem hogy nagy a
baj, mivel akkor nyilallna, ha ráállok.
-
Hívjak egy mentőt? Lehet hogy eltört! – kérdezte Chanyeol aggódva.
-
Dehogy! – vágtam rá azonnal – Minden oké, mindjárt jobb lesz...
-
Gyere, segítek – nyújtotta felém a kezét, én pedig elfogadtam, és felhúzódzkodtam
a földről a segítségével. A lábamra állni csak egy-egy pillanat erejéig
sikerült, de nagyon bicegtem, egyszerűen nem volt benne erő. – Karolj belém,
úgy gyorsabban tudunk haladni. Valahogy haza kell jutnunk, de már nincs messze,
maximum szerintem tíz perc.
-
Köszönöm – mondtam szégyellősen, és megfogtam karját. Így se volt valami
szerencsés napunk, de ez aztán feltette az i-re a pontot. A kutyáink meglépnek,
szétázunk a viharban, most meg ez.
Jóval
lassabban haladtunk a kelleténél, de nagyon rendes volt Chanyeoltól a segítség.
Nagyon hülyén éreztem magam, nem tudtam ez neki mennyire gond, de szidtam is a
sorsot a történtekért.
-
Már nincs sok vissza – mondta, majd egyszer csak az utcán velünk szemben alakok
tűntek fel. Eddig szinte csak mi magunk voltunk, nem találkoztunk senkivel; de
ezekről már messziről sütött, hogy nem biztos, hogy olyan bizalomgerjesztő
társaság lesznek. Egyelőre csak haladtunk tovább úgy, ahogy eddig, míg nem már
szemtől szembe voltunk velük, és ahogy éreztük is, erősen vizslattak kettőnket.
Ketten voltak, az egyikük körül-belül korunkbeli, a másik kicsit idősebbnek
tűnt. Tipikus, buliból részegen hazafelé menő, kötekedős kedvében lévő egyének
voltak, akik teljesen gátlástalanul bámultak a képünkbe.
-
Csá – szólított le minket az idősebbnek tűnő, cigivel a szájában – van tüzetek?
Ha minden rendben megy, megússzuk
ennyivel...
- Nincsen – mondta Chanyeol hidegen, és
megpróbált gyorsan továbbállni, de vállon fogták.
-
Hé-hé, hova sietsz ennyire? És a kis partnerednek? Neki sincs? – nézett rám a
másik.
-
Neki sincs. Sziasztok – válaszolt szúrósan Chanyeol, és ismét megpróbált határozottan
továbbállni, de az idősebb pasas ismét vállon fogta. Chanyeol ezt már nem
akarta engedni, így ebből egy pár másodperces lökdösődés lett, végül Chanyeolt jobban
ellökte az illető.
-
Mi van, talán nem tud magától válaszolni a kis köcsögöd? – kérdezte, majd rám
nézett. – Hé, te! Mondd meg a pasidnak, hogy tanuljon egy kis jó modort!
-
Miket hordasz te itt össze? – ráncolta össze a szemöldökét Chanyeol, és
megindult a pasas felé, aki rögtön be is vert neki egyet. Kissé
hátratántorodott ettől, de látszott, hogy nagyon begurul, és megindult a pasi
felé, majd visszaadta neki az ütést – azonban ez sokkal erősebbnek bizonyult,
mert hátra is esett az áldozat. Én mindeközben teljesen bepánikoltam, és
mialatt Chanyeol a másikkal dulakodott, a fiatalabb megindult felém is, és rám lökött egyet, én pedig instabilságom miatt azonnal hátra is estem, amire ő felröhögött.
-
Mekkora kis gyenge buzi vagy!
Valószínű
nem vehette észre hogy Chanyeol mennyire simán kiütötte a haverját, mert nagyon
magabiztosnak tűnt, egészen addig a pillanatig, míg Chanyeol maga felé nem
fordította, és adott neki egy ugyanolyat mint a barátjának. Ő is „lepihent” eme
ütéstől a fűbe.
-
Anyátok a buzi... rohadékok – mondta nekik, majd felém fordult. - Gyere, húzzunk
innen – segített fel Chanyeol, én pedig igyekeztem minden fájdalmam elfolytani,
és a lehető legsebesebben menni a sérülésem ellenére.
-
Buzeránsok! – kiabálták utánunk. – Még egyszer meglátjuk a köcsög pofátokat, nem
maradtok egyben!
Látszott,
hogy Chanyeol nagyon-nagyon begurult, mert egy ideig csak mérgesen fújtatva
meredt előrefelé.
-
Kösz... szépen – mondtam neki halkan.
-
Ugyan, nincs mit. Legalább most látom, hogy mégis jó volt valamire az a pár év
taekwondo – fordította felém a fejét, és láttam, hogy most már derültebb arcot
vág. Ekkor vettem észre, hogy kissé belilult az ütés helye. – Még hogy „köcsögök”...
ezek azt hitték, mi buzik vagyunk. Hát menjenek már a jó édes anyjukba!
Ez igazán... ironikus.
Sosem
gondolkoztam még el azon, hogy mi lenne, ha Chanyeol meg tudná, hogy más vagyok.
Vajon tovább barátkozna velem? Mi lenne akkor, ha az „igazi énemet” ismerné?
Ezzel
kapcsolatban mindig is kétségeim voltak az életben. Eleinte sosem mertem
elmondani senkinek, de folyton úgy éreztem, az emberek valójában nem is engem
szeretnek. Ez be is bizonyosodott, mikor a gimnázium utolsó évében valahogyan
kitudódott, hogy én bizony meleg vagyok. Mindenki eltávolodott tőlem - még azok
is, akikről azt hittem, hogy nagyon jó barátaim, és nem hagynának el engem soha.
Ott elhatároztam, hogy többé nem hazudok senkinek, és nem mutatok mást. Ha
egyedül maradok, akkor egyedül; de nem fogok hazugságban élni, és várni fogok,
amíg akad valaki, aki úgy elfogad, ahogyan vagyok.
És
most itt voltam. Itt volt egy új ember az életemben, és muszáj volt, hogy
megmutassam neki, ki vagyok. Muszáj volt kockáztatnom, mert nem akartam még egyszer átélni azt a pofáraesést, mint akkor. Inkább fájjon most kicsit
talán kevésbé, mint hosszabb idő és közeledés után nagyon.
Valahogy közölnöm
kell vele...
-
Holnap akasszunk ki plakátokat a kutyák keresésére. Az biztosan sokat segítene.
Szerkesszünk egy képet, amin mind a két kutya rajta van. Akár átjöhetnél hozzám
is, és ott kitalálnánk, mit szólsz? – nézett rám Chanyeol.
Ha tudnád, hogy meleg vagyok,
vajon akkor is áthívnál magadhoz?
Egyszer
csak megálltam a bicegésben.
-
Mi az, Baekhyun? – nézett rám meglepve Chanyeol. – Ez neked így nem jó? Ha
akarod máshogy is megoldhatjuk...
- Én tényleg meleg
vagyok. – bukott ki belőlem egyszer csak, minden előzmény nélkül.
folyt. köv.!
Juuuuj, hát ez haláli *-* Úristen, én beleszerettem ebbe a történetbe. Komolyan, annyira szeretem, ahogyan írsz, olyan érthető és tiszta minden, és tényleg élvezet olvasni minden egyes sort. *-*
VálaszTörlésRemélem, előkerülnek a kutyusok, bár ebben az időben tuti megbújtak valahol ők is. ^^ Az a két kötekedő ember.... fhúú, kissé megijedtem, hogy megverik őket, de Chanyeol szépen kiütötte őket. =D Jól tette. Hiába vézna gyerek, ha valaki taekwondozott, akkor az valamennyit csak tud. :D Nagyon izgalmas volt ez a jelenet, nekem nagyon tetszett =D
Na és a vége o.O Hoppácska. Kíváncsi vagyok, Chanyeol mit fog erre reagálni. Ötletem sincs, mert annyira még nem ismerem a karakterét, nem sok minden derült ki róla. És ez tényleg érdekes dolog, hogy mi van, ha valaki megtudná, hogy egy ismerőse meleg. Én személy szerint sosem értettem azokat, akik elítélnek valakit emiatt. Mintha az illető tehetne arról, hogy az lett. Neki is biztos nehéz volt ezt elfogadnia, és még nehezebb, ha mások emiatt utálják.
Én azért remélem, hogy Chanyeol meg fogja érteni, még ha az elején ki is akad. Szegény Baekhyunt úgy sajnálom =/ Szerencsétlen egy alkat, az egyszer biztos. =/
Óh, és igen, amit elfelejtettem: az a telefonfülkés jelenet *__________* Hát nekem az volt a kedvenc részem *-* Úristen, az annyira... annyira szexi volt, vagy én nem is tudom. *-* Chanyeol amúgy is nagy kedvencem lett manapság, és ilyet olvasni róla, ahogy az esőcseppek végigfolynak az arcán meg a nyakán... awwwh, jesszusom *-*
Várom már nagyon a folytatást! *-*
Nagyon tetszik, milyen huncutok a kutyák, hogy ezt csinálják szegény gazdijukkal. Először, amikor olvastam, hogy sokáign nem figyeltek a kutyára, és visszafordultak hozzájuk, azt hittem, épp kölyökkutyákat gyáranak :DD Kibáncsi vgaoky, mit fog Chanyeol szólni ehhez :) Remélem, nem lesz vele bunkó.. Szegény Baekkivel :c
VálaszTörlésDe majd kiderül, várom a folytatást :)
Sziaaa!
VálaszTörlésElalvás előtt a legjobb az ilyen kedves kis történeteket olvasni. Jó, nem volt kedves az a két pasas, de összességében minden az. :-D na meg fangörcsölős jelenet: telefonfülke, Chanyeol, jajjjj o_O
Szerintem ott jártak az alienek és elrabolták a kutyákat. Neeem...csak viccelek. XD De lehet, hogy valahol tök nyugiban pihennek, a gazdáik meg halálra áznak és utcai harcokba keverednek. :-)
Oh, remélem nem lesz Chanyeol bunkó vagy valami hasonló Baek coming outja után. Egyszerűen nem fogadnám el, bármennyire is fura volt az az előtte lévő kiakadása.
NAGYON várom a folytatást, ne kelljen ám sokat várnunk rá! Pusz
Ditta <3
szia!nagyon tetszik ez a ficid is ;) imádom, de ugye majd lesz folytatása a másik ficidenk is? a naughty pizzásnak? :O :3
VálaszTörlésEgyem meg Baekyhun meleg kis pofijat. Hat felzabalom. :D Kis cunci es szegenynek.jo szar a helyzete.de ez van
VálaszTörlésViszont en.minsig felnevettem a gagyi vicceiken. Hat ekkora szerencsetleneket nagyon aranyosak . :D
Varom a folytatas draga szoval irjad. :D