A kutyafuttatón, és azon túl - 2. rész [EXO, Baekyeol. Baekhyun szemszög]

Onnantól kezdve minden nap összefutottunk a kutyafuttatón. Gyakorlatilag nem is kellett megkeresnünk egymást, hiszen a kutyák megtették helyettünk. Amint ráléptem a fűre, Sunny már pásztázta is orrával a talajt, és sietősen követte a szagot, amíg Foresthez nem ért; és úgy tűnt, a kis golden retriever sem tett másképp, mert mindig az a kép tárult elém, hogy Chanyeol kissé hátradőlve, a pórázt erősen markolva tartja vissza a rohanásban őt.

Persze mindig beszélgettünk, míg a kutyák jól elvoltak egymással. Megpróbáltunk párszor együtt játszani is velük, de azok bizony ránk se hederítettek, míg egymás társaságában voltak. Ezek az ebek teljesen egymásra találtak. A sors iróniája, igaz?

 Chanyeol sosem volt annyi ideig a futtatón mint én, mert – legalábbis ő mindig ezt mondta - a munkájával kellett foglalkoznia. Azonban míg csevegtünk is, szinte csak a kutyákról beszéltünk, vagy a kutyánkkal átélt kalandjainkról. Úgy látszott, hogy ő tényleg nagyon belepistult a kis Forestbe, mert mindig hatalmas rajongással tudott beszélni róla. Elmesélte, hogyan talált rá, milyen trükköket tanított neki, amik közül párat be is mutatott vele – tényleg nagyon ügyes kutya, ahhoz képest, milyen kis szeleburdi. Szó esett a kutyáink rossz szokásairól, és arról, ki hogy szoktatta le róluk a saját kedvencét (némely tanács igen hasznosnak is bizonyult). Szóba esett az állatorvos is, amely mint kiderült, közös -és még sorolhatnám a témákat. Mindig tudtunk valamiről beszélni, szóval kínos hallgatásra nem igen volt közöttünk példa, aminek nagyon örültem.

Saját magunkról azonban szinte sosem esett szó. Annyit tudtam Chanyeolról, hogy egyedül él a kutyájával, akárcsak én, és programozó. Ezeket az információkat is csak azért tudtam meg, mert épp úgy jött ki a téma. Elkezdhettem volna kérdezgetni őt, de nem mertem. Egy pillanatra sem akartam tolakodó lenni vele szemben, vagy mutatni, hogy valójában mennyire érdeklődő vagyok felé; hiszen akár még gyanút is foghatott volna arra, hogy én valamilyen érzéseket táplálok iránta. A világért sem derülhetett ki.

Egyik nap, amikor szokásos módon, a szokásos helyünkön beszélgettünk, nagyon belemerültünk, és kicsit hosszabb ideig nem néztünk a kutyáinkra. Nem tudom, hány perc telhetett el, de mikor a fűre néztünk, bizony az üresen zöldellt felénk, egyedül a sárga kis labda lapult meg a szálak között. A kutyáknak hűlt helye volt.

- Ezek meg... – kerekedett ki a szeme Chanyeolnak, és azonnal gyalogolni kezdett a füvön, alaposan körültekintve a futtatón, hátha valahol meglátja őket. – Forest! Forest!! Itt kell lenniük, biztos csak kicsit messzebb mentek mint szoktak...

Én már rögtön sejtettem hogy elszöktek, de nem akartam mondani. Én is kiabálni kezdtem a saját kutyám után Chanyeol példáját követve, de se kép, se hang. A kutyafuttató egész területe majdnem üres volt, és a rajta tartózkodó kutyák közül bizony egyik sem a miénk volt.

- Ezek megléptek – szólaltam meg végül, mire Chanyeol felém fordult, most még kétségbeesettebb arccal.

- Te jó ég! Meg kell őket találnunk!

Én is kezdtem felfogni a helyzet súlyosságát: szívem gyorsabban kezdett dobogni, és nagyot nyelve összeráncoltam a szemöldökömet. Tehetetlenül néztünk egymásra Chanyeollal egy pár másodpercig, majd ő volt az első aki megindult. – Gyerünk. Nem járhatnak messze! – mondta, és a vállamat egy pillanatra megfogva sebesen elgyalogolt mellettem, én pedig utána.

Órákig kerestük a kutyákat. Először a kutyafuttató területét és környékét fésültük át, a környező utcákban lévő házakba becsöngettünk, nem látták-e őket.  A nem messze lévő bolt parkolóját is kétszer is átkutattuk, megkérdeztük az embereket, de senki nem tudott semmit. Végül úgy döntöttük, nem adjuk fel, és tovább megyünk. Elindultunk egy irányba, a külváros felé vezető úton. Itt már kevésbé volt népes a környék, kezdtek sűrűsödni a sima raktártelepek, üres füves telkek. Itt sem leltünk a kutyáinkra, ráadásul már be is sötétedett, ez pedig mégjobban megnehezítette a keresést.

- Ah... én kezdek elkeseredni, Baekhyun – állt meg a gyaloglásban Chanyeol, és csípőretett kézzel kifújta magát. – Nem hiszem el, hogy ennyi idő alatt ennyire messzire mentek. Valószínű csak rosszul kutattuk át a környéket...

- Én is így gondolom... – mondtam, majd mondatomat félbeszakította egy baljóslóan hangzó dörgés, mire mindketten felnéztünk az égre. Bár nagyon sötét volt, a csillagok nem látszottak, így arra mertünk következtetni, hogy csúnyán beborult az ég.

- Ez... nem jelent jót, igaz? – pislogott kissé hunyorogva Chanyeol, miközben a szellő is megörvendeztetett bennünket, és hajának tincseit szemébe fújta, amit gyorsan ki is söpört onnan. Míg ő az ég felé nézett, az én szemem egy pillanatra megakadt állcsontjának szép vonalán, de inkább igyekeztem koncentrálni a válaszomra.

- Határozottan nem. És van egy olyan érzésem, hogy nincs esernyőd... igaz?

- Ezt eltaláltad – nézett rám, és elmosolyodott. – De gondolom nem azért kérdezted, mert neked van.

- Ezt pedig te találtad el – nevettem fel keserédesen.

A sötétségben felvillant egy villám az égen, amely egy pillanat erejéig megvilágított mindent. Már mindketten tudtuk, hogy nem valószínű, hogy szárazon maradunk.

- Azt hiszem haza kellene mennünk minél előbb... hátha kikerüljük a javát, bár erre nem sok esélyt látok, mivel majdnem egy óra mire innen visszaérünk. Ha nagyon kapkodjuk magunkat, negyven perc – mondta Chanyeol, majd el is indultunk sebes léptekkel visszafelé. Pár másodperc múlva megérkezett az iménti villám hangja, amely egy hatalmasat csattanó dörgés volt.

 - Ah!! – kiáltottam fel ijedtemben, és egy pillanatra összerezzentem, csukott szemmel. Utáltam a vihart!

Hallottam hogy Chanyeol kuncogni kezd, én pedig ránéztem, kissé szemrehányóan.

- Mi olyan vicces? – kérdeztem, de nem túl komolyan.

- Semmi, semmi – vigyorgott tovább – szedjük a lábunkat, én már éreztem egy cseppet az arcomon...

És valóban, a cseppek esni kezdtek, és egyre sűrűbbé kezdtek válni, nagyokat koppanva az aszfalton. A sietős gyaloglásból automatikusan kocogásba váltottunk, de hiába, a helyzet csak egyre rosszabb lett. Hamarosan már úgy dőlt az eső, mintha dézsából öntötték volna, a bőrünk egyetlen felülete sem maradt száraz, mi pedig csak futottunk, hogy találjunk egy olyan helyet, ahová be tudunk húzódni.

- Ott! Oda menjünk be! Gyere! – mondta Chanyeol egy árván álldogáló telefonfülkére mutatva. Tényleg az volt az egyetlen fedett hely, ahol védve lehettünk. Gyorsan oda is rohantunk, Chanyeol kinyitotta a telefonfülke ajtaját, előre engedett, majd egy szempillantás alatt befordult utánam, és becsukta a fülke ajtaját.

A kettőnk kifáradt zilálása hallatszott csak a telefonfülkében, amely többé-kevésbé kizárta a kinti vihar zaját. Még sosem voltam Chanyeolhoz ennyire közeli helyzetben, mint akkor. Cipőnk hegye csaknem összeért, leheletének fuvallatát éreztem arcom oldalán. Zavaromban vizes pólóm végét csavargattam, majd csak egy pillanatra felsandítottam arcára, félve attól hogy tekintetünk véletlenül összetalálkozik. De miután láttam hogy ő csak békésen néz kifelé a fülke harmatos ablakán, mertem most hosszabban nyugtatni tekintetemet rajta.

Arcán egy-egy kósza esőcsepp szaladt lassan végig egészen álláig, melyen elidőzött egy darabig csüngve, és végül lehullott. Némelyik csepp nem állt meg, hanem tovább folytatta útját, végig futva nyakának vonalán. Eme látványtól már nyelnem kellett egyet, így gyorsan újra arca felé vittem tekintetemet. Hajának tincsei homlokához és halántékához tapadtak – és így, lelapult hajjal vettem csak észre, hogy milyen aranyosan elálló fülei vannak.

- A kutyák... – törte meg a csendet mély hangjával  (ami most egészen hangosnak hatott ebben a zárt térben), és végül rám nézett. - ...irtó büdösek lesznek. – fejezte be a mondatát, és elvigyorodott, majd elnevette magát. Én is nevetni kezdtem. Abban a pillanatban, amikor ilyen közel volt hozzám, és ragyogó mosolyával rám nézett, úgy megdobogtatta a szívem, mint még soha. Akkor, ott tényleg biztos voltam abban, hogy teljesen beleszerettem Chanyeolba.

- Na... talán most már elállt. Úgy tűnik, csak egy futózápor volt – nyitotta ki a fülke ajtaját, majd kinézett rajta, és miután megállapította hogy a feltevése helyes, ki is lépett onnan, tartva nekem az ajtót. Én is kijöttem, kissé sajnálkozva. Szerintem többé sosem lesz olyan helyzet, ahol ilyen közel lehetek hozzá, gyanú nélkül. Tarthatott volna kicsit tovább is ez a zápor...

Tovább indultunk, szedve lépteinket, mivel már hűvös is kezdett lenni. Alig láttunk valamit, csak akkor, ha egy autó a fényszórójával eljött mellettünk. Az út mellett elég ritkásan voltak elhelyezve az utcalámpák – már alig vártam, hogy végre kicsit beljebb érjünk a városban.

Azonban amilyen rettenetesen „szerencsés” ember vagyok, a sors bebizonyította, hogy most se legyen másképp: ugyanis a nagy sötétségben nem vettem észre, hogy egy kiálló vas valami van a lábam előtt, és akkorát belerúgtam, amekkorát csak kellett.

- Oh, hogy az a...!! – hadartam gyorsan, és a földre guggoltam, bokámhoz kapva. Nem bírtam megtartani magam, így a földre ültem, és sziszegve a térdemre hajtottam a fejemet.

- Hé! Mi a baj? Mit történt? – hajolt le hozzám Chanyeol.

- Belerúgtam ebbe az istenverte... vasba!! – mutattam felé egy pillanatra.

- Ah, vigyázz jobban! Bár megértem, hisz alig lehet itt látni valamit, nagyon kell a lábad elé nézni... Basszus, fel tudsz állni?

- Nem tudom... – próbáltam meg, egyszerűen nem tudtam ráállni, akárhogy is akartam. Az egész lábam zsibbadt, és fájt. Valami ideget találhatott el. A gatyám szárát feltűrve se láttam semmit a sötétben, de nem hittem hogy nagy a baj, mivel akkor nyilallna, ha ráállok.

- Hívjak egy mentőt? Lehet hogy eltört! – kérdezte Chanyeol aggódva.

- Dehogy! – vágtam rá azonnal – Minden oké, mindjárt jobb lesz...

- Gyere, segítek – nyújtotta felém a kezét, én pedig elfogadtam, és felhúzódzkodtam a földről a segítségével. A lábamra állni csak egy-egy pillanat erejéig sikerült, de nagyon bicegtem, egyszerűen nem volt benne erő. – Karolj belém, úgy gyorsabban tudunk haladni. Valahogy haza kell jutnunk, de már nincs messze, maximum szerintem tíz perc.

- Köszönöm – mondtam szégyellősen, és megfogtam karját. Így se volt valami szerencsés napunk, de ez aztán feltette az i-re a pontot. A kutyáink meglépnek, szétázunk a viharban, most meg ez.

Jóval lassabban haladtunk a kelleténél, de nagyon rendes volt Chanyeoltól a segítség. Nagyon hülyén éreztem magam, nem tudtam ez neki mennyire gond, de szidtam is a sorsot a történtekért.

- Már nincs sok vissza – mondta, majd egyszer csak az utcán velünk szemben alakok tűntek fel. Eddig szinte csak mi magunk voltunk, nem találkoztunk senkivel; de ezekről már messziről sütött, hogy nem biztos, hogy olyan bizalomgerjesztő társaság lesznek. Egyelőre csak haladtunk tovább úgy, ahogy eddig, míg nem már szemtől szembe voltunk velük, és ahogy éreztük is, erősen vizslattak kettőnket. Ketten voltak, az egyikük körül-belül korunkbeli, a másik kicsit idősebbnek tűnt. Tipikus, buliból részegen hazafelé menő, kötekedős kedvében lévő egyének voltak, akik teljesen gátlástalanul bámultak a képünkbe.

- Csá – szólított le minket az idősebbnek tűnő, cigivel a szájában – van tüzetek?

Ha minden rendben megy, megússzuk ennyivel...

 - Nincsen – mondta Chanyeol hidegen, és megpróbált gyorsan továbbállni, de vállon fogták.

- Hé-hé, hova sietsz ennyire? És a kis partnerednek? Neki sincs? – nézett rám a másik.

- Neki sincs. Sziasztok – válaszolt szúrósan Chanyeol, és ismét megpróbált határozottan továbbállni, de az idősebb pasas ismét vállon fogta. Chanyeol ezt már nem akarta engedni, így ebből egy pár másodperces lökdösődés lett, végül Chanyeolt jobban ellökte az illető.

- Mi van, talán nem tud magától válaszolni a kis köcsögöd? – kérdezte, majd rám nézett. – Hé, te! Mondd meg a pasidnak, hogy tanuljon egy kis jó modort!

- Miket hordasz te itt össze? – ráncolta össze a szemöldökét Chanyeol, és megindult a pasas felé, aki rögtön be is vert neki egyet. Kissé hátratántorodott ettől, de látszott, hogy nagyon begurul, és megindult a pasi felé, majd visszaadta neki az ütést – azonban ez sokkal erősebbnek bizonyult, mert hátra is esett az áldozat. Én mindeközben teljesen bepánikoltam, és mialatt Chanyeol a másikkal dulakodott, a fiatalabb megindult felém is, és rám lökött egyet, én pedig instabilságom miatt azonnal hátra is estem, amire ő felröhögött.

- Mekkora kis gyenge buzi vagy!

Valószínű nem vehette észre hogy Chanyeol mennyire simán kiütötte a haverját, mert nagyon magabiztosnak tűnt, egészen addig a pillanatig, míg Chanyeol maga felé nem fordította, és adott neki egy ugyanolyat mint a barátjának. Ő is „lepihent” eme ütéstől a fűbe.

- Anyátok a buzi... rohadékok – mondta nekik, majd felém fordult. - Gyere, húzzunk innen – segített fel Chanyeol, én pedig igyekeztem minden fájdalmam elfolytani, és a lehető legsebesebben menni a sérülésem ellenére.

- Buzeránsok! – kiabálták utánunk. – Még egyszer meglátjuk a köcsög pofátokat, nem maradtok egyben!

Látszott, hogy Chanyeol nagyon-nagyon begurult, mert egy ideig csak mérgesen fújtatva meredt előrefelé.

- Kösz... szépen – mondtam neki halkan.

- Ugyan, nincs mit. Legalább most látom, hogy mégis jó volt valamire az a pár év taekwondo – fordította felém a fejét, és láttam, hogy most már derültebb arcot vág. Ekkor vettem észre, hogy kissé belilult az ütés helye. – Még hogy „köcsögök”... ezek azt hitték, mi buzik vagyunk. Hát menjenek már a jó édes anyjukba!

Ez igazán... ironikus.

Sosem gondolkoztam még el azon, hogy mi lenne, ha Chanyeol meg tudná, hogy más vagyok. Vajon tovább barátkozna velem? Mi lenne akkor, ha az „igazi énemet” ismerné?

Ezzel kapcsolatban mindig is kétségeim voltak az életben. Eleinte sosem mertem elmondani senkinek, de folyton úgy éreztem, az emberek valójában nem is engem szeretnek. Ez be is bizonyosodott, mikor a gimnázium utolsó évében valahogyan kitudódott, hogy én bizony meleg vagyok. Mindenki eltávolodott tőlem - még azok is, akikről azt hittem, hogy nagyon jó barátaim, és nem hagynának el engem soha. Ott elhatároztam, hogy többé nem hazudok senkinek, és nem mutatok mást. Ha egyedül maradok, akkor egyedül; de nem fogok hazugságban élni, és várni fogok, amíg akad valaki, aki úgy elfogad, ahogyan vagyok.

És most itt voltam. Itt volt egy új ember az életemben, és muszáj volt, hogy megmutassam neki, ki vagyok. Muszáj volt kockáztatnom, mert nem akartam még egyszer átélni azt a pofáraesést, mint akkor. Inkább fájjon most kicsit talán kevésbé, mint hosszabb idő és közeledés után nagyon.

Valahogy közölnöm kell vele...   

- Holnap akasszunk ki plakátokat a kutyák keresésére. Az biztosan sokat segítene. Szerkesszünk egy képet, amin mind a két kutya rajta van. Akár átjöhetnél hozzám is, és ott kitalálnánk, mit szólsz? – nézett rám Chanyeol.

Ha tudnád, hogy meleg vagyok, vajon akkor is áthívnál magadhoz?

Egyszer csak megálltam a bicegésben.

- Mi az, Baekhyun? – nézett rám meglepve Chanyeol. – Ez neked így nem jó? Ha akarod máshogy is megoldhatjuk...

- Én tényleg meleg vagyok. – bukott ki belőlem egyszer csak, minden előzmény nélkül.

folyt. köv.!