A kutyafuttatón, és azon túl - 1. rész [EXO, Baekyeol, Baekhyun szemszög]

Friss nyári levegő simított végig az arcomon, ahogy kiléptem a lépcsőház börtönéből a szabadba. Egy pillanatra becsuktam a szemem, és hagytam, hogy a nap fényei pár másodperc erejéig beborítsák arcomat; de aztán a kezemben lévő póráz erős rántása jelezte, hogy kiskutyám már igazán türelmetlen kezd lenni, így felhagytam a napfürdőzéssel. Újból kinyitottam a szemem, kissé lehajoltam  és végigsimítottam kedvencem fején, majd a házunkkal szemben az út túloldalán lévő kutyafuttató felé vettük az irányt.

Délután három óra volt, így már nem volt olyan tikkasztó a hőség. Ilyenkor sokan kijártak ide, hogy kedvencükkel kikapcsolódjanak kicsit, és ez most sem volt másképp. Sok kutyus futkosott a széles, dombos-füves területen, botokat, labdákat és egyéb eszközöket hűen és engedelmesen visszaszolgáltatva gazdájuknak, hogy újból eldobhassa azt nekik. Néhol egy-egy gyermek együtt szaladgált az otthoni kedvenccel, önfeledten nevetgélve. Szerettem nézni, ahogyan az emberek jól érzik magukat. Ilyenkor kicsit úgy éreztem, hogy minden rossz ami a világban van, eltűnik egy-két órára, és csak az idill létezik, ahol mindenki boldog és felhőtlen.

Leültem a szokásos kis padunkra Sunnyval, aki már alig bírta kordában tartani magát. Jól tudta, hogy mi jön, orrával már turkált az övtáskám környékén, ahol a labdája megbújt.

- Jól van, nyugi van, azt hiszed nem játszunk? Hát persze hogy játszunk – mondtam neki vidáman, megdörzsöltem a feketefehér foltos buksiját, majd elővettem az áhított sárga labdát, ami tudtam hogy hamarosan megint ronda koszos lesz, hiába mostam le. – Na, kinek kell a labda? Neked? Hm? – incselkedtem vele, miközben a levegőben lóbáltam a labdáját, melyet akármerre vittem a kezemmel, követte a szemével és egész testével. Persze eljátszottam vele a bizonyos „eldobom és ő beveszi, de közben még mindig ott van a kezemben” trükköt, kuncogtam rajta egyet, majd ténylegesen eldobtam neki jó messzire, ő pedig utána rohant.

Sóhajtottam egyet a friss levegőből szívva, majd hátradőltem a padon és szememet a kutyafuttató területein és személyein kezdtem pásztázni. Apró törpecirkálók, közepes termetű kutyák, esetleg hatalmas mamlaszok; kis keverékek, és szép tisztán kivehető fajtatiszták rohangáltak itt-ott, kiknek gazdái kis családok, gyerekek, magányos öreg nénik, esetleg bácsik voltak. Egy-egy tipikus,  „a kutyasétáltatást gyorsan elintézem mert ez a rutinfeladat”-féle fiatal srác is jelen volt, kiknek ismertetőjele a kedvtelen arc, és fülhallgató, amiből feltehetőleg maximum hangerőn szól a metál vagy a dubstep, nehogy véletlenül hallják a természet hangjait.

A kutyuskám már rég lerakta a lábam elé a labdáját és türelmesen ülve, lihegve várta az újabb dobásomat, mire feleszméltem a nézelődésből.

- Oh, de gyors vagy te kis kópé – simogattam meg, majd folytattam a labdadobálást. Míg ő elfutott érte, én újból és újból végignéztem az embereken és a kutyákon, akik jelen voltak, vagy épp megjelentek a futtatón. Ez volt az én kis elfoglaltságom.

- Hát Sunny... – simogattam meg immár kissé kimerült kutyusomat, miután sokadszorra ejtette le lábam elé a labdát – ...ma sincsen itt. – Sóhajtva hátradőltem a padon, és az eget kezdtem el nézni, amelytől kissé bekönnyezett a szemem, de valahol mégis jólesett a messzeség látványa. – Talán... majd holnap – suttogtam, és lecsuktam pilláimat, hogy élvezhessem a lágy szellőt, amellyel ezen a délutánon megajándékozott bennünket a természet. Éreztem, hogy kiskutyám is letelepedik a lábam mellé, hogy megpihenjen a sok rohanás után.

Ezzel telt el már lassan egy hónapja minden napom... hogy Őt kerestem. Igen, talán pont aznap volt, hogy már egy hónapja nem láttam. Akit minden egyes kutyasétáltatáskor észrevettem, és amíg jelen volt, figyeltem a távolból. Az a magas, langaléta de kidolgozott testalkat, a szinte mindig rajta lévő napszemüveg, általában divatos öltözék és a kivétel nélkül mindig szájkosarat hordó, feltehetőleg pitbull vagy ahhoz hasonló fajtájú kutyája mind itt vannak a szemem előtt, teljesen tisztán. Sosem hallottam a hangját, vagy kerültem hozzá egyáltalán tíz méternél közelebb. Sosem láttam tőle mást, csak azt, ahogyan körbeviszi a kutyáját, kicsit leül a padra vele, olvasgat a telefonján, majd újból körbeviszi, és eltűnik. Minden nap, csak ennyi volt, de nekem akkor is örömöt okozott. Mert amint először megláttam őt, megfogott... nem tudom miért, és hogyan, de megtörtént. Egyszerűen csak belevésődött az elmémbe a léte, a látványa, és öröm volt számomra minden pillanat, ha láttam őt.

De egy nap nem jött. Azóta mindig hiányzik... és csak remélem, hogy egy nap újra itt lesz. Nem tudtam mi az oka, hogy már nem jár le; talán az is lehet, hogy már rég elköltözött, vagy egyszerűen valamiért el kellett ajándékozni a a kutyáját, és nincs kit lehoznia. Lehet, hogy talán nem is az ő kutyája volt, és csak rábízták; arra, hogy esteleg vele történt valami, nem is mertem gondolni. Sok tényező szerepet játszott, az biztos - azonban én sosem adtam fel, és mindig kerestem őt. Ki mondja, hogy biztos, hogy sosem jelenik meg többé?

Optimizmusomat szerettem magamban, és kitartásomat is: mert amiben reménykedtem, egy nap rámtalált.

Egyik nap Sunnyval a szokásos délutánunkon furcsa dolog történt. Sunny sosem szokott más kutyákkal foglalkozni; hiába akarnak azok játszani vele, ő mindig elutasító. Nem agresszív, talán kicsit inkább félénk, és egyszerűen nem szereti a többi kutyát. De most a szemeim kétszeresére kerekedtek, mikor láttam, hogy miközben Sunny a labdáért futott, egy golden retriever kutyus egyenesen az ő labdájáért fut, és mikor odaér, megtorpan; akárcsak az én kutyám. Megszaglászták egymás orrát és hátsóját (igen... náluk ez az ismerkedés), ami nekem már ígyis egy csoda volt, hisz Sunny eddig idáig se jutott el még egy kutyával sem. Kíváncsian vártam a fejleményeket, majd láttam, hogy a farkak csóválni kezdenek, ami jó jel volt. Mindkét kutyán látszott, hogy rendben vannak egymással, majd a golden retriever egyszer csak felkapta Sunny labdáját, és elfutott, az én kutyusom pedig egyenesen utána.

Hová mennek ezek?!

- Sunny!! Sunny!! – kiabáltam utána, mert féltem hogy valahová az isten háta mögé elcsalja ez a kis „betolakodó” az én hűséges kiskutyámat. – Sunny, gyere vissza!! Majd veszünk másik labdát! – kiabáltam, mintha értené. De ez a füle botját se mozgatta, csak mint aki se lát se hall, rohant a másik eb után. Egyre távolabb kerültek a látóteremből, majd egyszer csak az egyik domb mögött eltűntek, az én arckifejezésem pedig meglehetősen aggodalmassá, sőt  mondhatni inkább kétségbeesetté változott.

Felpattantam a padról, és futni kezdtem a kutyám után, tekintetemmel cikázva a füvön, hátha megtalálom. Nem sokat kellett futnom, máris újból a szemem előtt volt az én gyönyörű border collie kutyusom. Ismét szóltam a nevén határozottan, mire végre felfigyelt rám, és szaladni kezdett felém.

- Istenkém... – forgattam a szemeimet – ...Te! Hát mit művelsz velem? Szerelmes lettél, vagy mi? – szóltam neki, miután ismét a lábamnál volt, és követett vissza a pad felé. – Ilyet légyszíves, többet ne csinálj! Nem vagyok én a futkosáshoz hozzászokva. Vagy legalább szólj előtte, mert akkor bemelegítek!... Huhh – fújtam ki magam, és próbáltam a puzusomat lejjebb tornászni. Ismét leültem a padra. – Látod... most nincs mivel játszanunk! Ellopták a labdádat, és te hagytad! Ráadásul a kedvenced volt, nem is tudom lehet-e még ilyet kap...

- Elnézést... – szólt közbe hirtelen egy mély tónusú hang a padunk mellől, majd a látóterembe egy kéz is került, a mi kis sárga labdánkkal, amelynek én is és a kutya is megörültünk. Ezután felnéztem a hang forrása felé, és azt hiszem... igen, azt hiszem a szívem tényleg megállt akkor egy pillanatra. – Ez a labda a tiétek. Ugye?

Igen, Ő volt az.

Nem szóltam semmit, csak néztem rá, mint aki álmodik. Egy hónapja érte pásztáztam minden nap a kutyafuttatót, csak hogy láthassam; most pedig itt állt mellettem, hozzám beszélt, és mosolyogott. Közelről mégelképesztőbb volt számomra, mint távolról. Sima bőre volt, nagy, csillogó szemei, és kedves mosolya.

 Nem tudtam, mivel voltam annyira kegyes az Úr felé, hogy ezt az ajándékot kaptam a sorstól, de egyelőre még kezelnem kellett a helyzetet. Rá kellett hogy jöjjek, hogy tovább kéne mennie ennek a pillanatnak, különben hamar átlépem azt az időküszöböt, míg totálisan hülyének leszek nézve; úgyhogy erőt vettem magamon, és megszólaltam.

- I-igen, a miénk a labda – mosolyodtam el én is, és próbáltam úgy átvenni a labdát, hogy ne látszódjon rajtam, hogy a szívem mennyire gyorsan dobog, és mennyire öntötte el arcomat a forróság. Felálltam, gyorsan a kutyám szájába adtam a labdát, és ismét a velem szemben álló magasabb személy arcába néztem.

- Ah... ne haragudj, tudod, annyira labdamániás, állandóan ezt csinálja! Bármi ami gömb alakú és gurul, arra ugrik – vakarta meg tarkóját egy pillanatra, majd kissé felnevetett, elővillantva tökéletes sorban álló, fehér fogait. A távolba nézett, ahol kutyusa más ebekkel szaladgálva játszott. – Forest! Gyere ide! – kiabált neki, majd füttyentett egyet, a kutya pedig lógó nyelvvel nyargalni kezdett felénk. Hamarosan csóváló farokkal nézett felfelé gazdájára, aki megsimogatta a fejét.

- Forest... milyen jó kis kutyanév – mosolyodtam el a kutyát nézve, és kvázi hangosan gondolkoztam.

- Igen... egy erdőben találtam őt, szóval gondoltam ez a név találó lehetne a számára – mosolygott ő is a kutyusára, miközben vakargatta a füle tövét. Én újból az ő arcára néztem, és egyszerűen nem akart a szívem nyugton maradni, pedig keményen dolgoztam rajta, hogy úgy viselkedjek, mintha ő csak egy egyszerű idegen lenne a számomra. Igazán kedves arca volt, pedig mikor régen néztem őt, mindig úgy hatott, mint aki kissé kedvtelen; azzal a kutyával mindig olyan komor kisugárzása volt - legalábbis a távolból.

- Neked egy pitbullod volt, ugye? – szólaltam meg, megint csak úgy, hogy nem gondoltam át előre, hogy mit mondok; szinte csak a gondolataim jöttek a számra. (Erről igazán le kéne szoknom...)

- Hm? – nézett újból rám, enyhe meglepődést mutatva arcán. – Igen, Rocky pitbull fajtájú volt. De ezt honnan tudod? – kérdezte udvarisan.

Kapcsolt az agyam.

- Öhm... – nézelődtem kicsit zavartan – é-én csak... láttalak már egyszer-kétszer, és úgy emlékeztem mintha eddig olyan kutyát hoztál volna magaddal.

- Igen... – sütötte le a szemét, és arca komolyabbá vált – ...őt sajnos el kellett altatni.

- Oh... – Szóval ezért nem jött ide ilyen sokáig. Kicsit elszégyelltem magam, amiért ilyen hirtelen felhoztam ezt a témát, én nem tudtam hogy ez történt, pedig gondolhattam volna. Baek, de hülye vagy! – ...nagyon sajnálom.

- Hát... én is, de talán jobb neki így, hogy már nem szenved. Kiderült, hogy agytumora volt.

- Te jó ég... – suttogtam magam elé, és a kutyámat nézve abszolút átéreztem a fájdalmát. - Én belehalnék, ha Sunnyval történne valami.

- Nem könnyű, az biztos. Bár... Rocky eleve nehéz eset volt.

- Hogyhogy? – néztem rá újra.

- Menhelyről hoztam, és ő kutyaviadalokon volt harcoltatva régen. Az emberekkel jól elvolt, de a kutyákkal nagyon agresszív viselkedést mutatott, így sosem engedtem el, és mindig szájkosarat kellett rá rakni. Egyszer már meg is jártuk emiatt a rendőrséget...

- A rendőrséget? – kerekedtek ki kissé a szemeim.

- Igen... – bólogatott. – Egyszer leesett a régi szájkosara, és nekiment egy másik kutyának, ami nem élte túl a támadást. Sajnos erre lett betanítva, nem ő tehetett róla, hanem azok a szemetek, akik ezt tették vele. De egyébként pedig a legengedelmesebb kutya volt a világon – mosolyodott újra el halványan a kutyája emlékét felidézve. – Sokáig azt gondoltam, hogy nekem sosem lesz többet kutyám, de aztán jött Forest – nézett újra a kutyusára, aki immár az én kiskutyámmal játszogatott.

Sunny egy másik kutyával játszik? Ez a világ nyolcadik csodája!

- Na, milyen jól elvannak ezek ketten – mondta.          

- Hát én ezt alig tudom elhinni... Sunnyt sosem érdekelte másik kutya. De Forestnek úgy látszik sikerült belepnie magát a szívébe! – mosolyodtam el szélesen őket nézve. – Hihetetlen...

- Igen, eléggé úgy néz ki hogy egymásra találtak. Rockyval például egy ilyen helyzet elképzelhetetlen volt. De legalább neki nem kellett hatszor szólnom, mire észrevette hogy hívom – nevetett fel. – Minden kutyát másért lehet szeretni.

- Hát igen, bár én annyira nem tudom, mert nekem Sunny volt az első. Mikor ideköltöztem, nagyon magányosan éreztem magam, így beszereztem magam mellé egy társat. Azóta is imádom... nem is tudom, mihez kezdenék nélküle.

- Na, lassan azért szerelmet ne valljunk a saját kutyáinknak! – nézett rám, és elnevette magát, mire én is. Ismét eszembe jutott, hogy aki velem szemben áll, és ragyogóan nevet rám, az az a személy, akiért én egy hónapja pásztáztam a parkot. Annyira furcsa volt ebbe belegondolni, mert egyáltalán nem is így képzeltem el őt. Valaki elérhetetlen és titokzatos személynek gondoltam, aki sosem szólna csak úgy egy idegenhez. De most itt van, és annyira közvetlen. Lehet hogy tényleg csak álmodom, de ha nem, akkor mostantól a világ legjobb helye lesz a kutyafuttató!

- Oh, nekem mennem kell lassan – nézett az órájára. – Remélem azért sikerül elválasztanom őket – nevetett újra, és Forest nyakörve felé nyúlt, hogy rá tudja rakni a pórázt. Eléggé ficergett, észre se vette hogy valami történt, annyira elvolt Sunnyval. – Ah, hát ez így nehéz lesz! – próbálta kicsit elrángatni onnan Forestet.

- Na, Sunny, gyere ide – próbáltam segíteni azzal, hogy az én kutyámat is elviszem onnan. Szintén rátettem a pórázt, és bár ő könnyebb termetű volt, így sem volt valami könnyű eset.

- Azt hiszem muszáj lesz a jutalomfalathoz folyamodnom – nyúlt a zsebébe, majd elővett egy kis csont alakú kekszet, amit Forest orra alá tartott. Erre már felkapta a fejét az úrfi, és a falatot kezdte el követni. – Na, helyes, jó fiú. Így már talán haza jutunk – nézett rám nevetve. – Biztosan össze futunk még itt... Oh! Ne haragudj, nem is mutatkoztam be. Chanyeol vagyok – nyújtotta egy gyors kézfogásra a kezét.      

- Baekhyun – fogadtam el a kézfogását mosolyogva, és kiélveztem nagy tenyerének puha érintését.

- Akkor majd még biztos találkozunk. Szia! – intett, és immár Forest húzta el őt az ellenkező irányba, valami érdekes után sietve. Én visszaintegettem, és alakjának távolodását figyelve próbáltam most a gyomromat megnyugtatni, hogy szálljanak már le valahová azok a hülye lepkék.

Szóval Ő Chanyeol.

 

(folyt. köv.!)