A kutyafuttatón, és azon túl - 3. rész [EXO, Baekyeol. Baekhyun szemszög]

- Én tényleg meleg vagyok. – bukott ki belőlem egyszer csak, minden előzmény nélkül. Szégyellősen, lemondóan vizslattam a földet magam előtt. Chanyeol még nem fogta fel az adást, csak pislogott párat, és pár másodperc múlva kissé zavartan elvigyorodott.

- Oh... – vakarta meg a feje hátulját – É-értem. Ha... ha esetleg ezen aggódsz, nekem semmi bajom a melegekkel. Tényleg! Engem nem zavar – mosolygott rám. – Én csak tudod, nem értettem mi alapon nézték ki belőlünk, és...

Innentől már nem folytatta a mondatot, mert már nem tudta hogyan magyarázza tovább. Én tovább is indultam, és legbelül örültem, mert nem távolodott el, azonban így már teljességgel biztos, hogy örökre ő lesz az én elérhetetlen szerelmem az életben, akiből sosem fogok kiszeretni.

Megbeszéltük, hogy másnap délután a sétáltatás idejében én átmegyek hozzá. Alig lakott pár háztömbnyire, szóval nem volt nehéz odatalálnom. Szerény kis lakásban lakott Chanyeol; nem volt túldíszítve, teljesen egyszerűen volt berendezve, és olyan jólesően rumlis volt. Valahogy szinte rögtön otthon éreztem magam, ahogy beléptem oda. Maga Chanyeol is egy olyan egyéniség volt, aki mellett el lehetett lazulni, és a lakása is ezt sugározta.

A nappaliban volt egy íróasztalon a laptopja, ami elé rögtön odaültünk. Szerkesztettünk egy képet, amin Forestről és Sunnyról volt egymás mellé rakva két fotó, amelyet én pendriveon áthoztam. Alá írtuk hogy mikor tűntek el az ebek, hol, és hogy valószínű, együtt vannak. Mindkettőnk telefonszámát is megadtuk.

- Ha már itt tartunk, mi ketten is elrakhatnánk egymás számát. Így bármelyikőnket hívnak hogy megvannak, tudjuk értesíteni egymást – fordult hozzám Chanyeol a forgós székében.

- Ez jó ötlet – mosolyodtam el, és mindketten elővettük mobilunkat, és elmentettük. Nekem már előbb eszembe jutott ismeretségünk során, hogy jó lenne, ha meg lenne a száma, de hát természetesen én nem kértem el. Legalább meg van oldva az ügy.

- Akkor most jöhet a nyomtatás, és nekivághatunk a városnak... – gurult a nyomtatóhoz Chanyeol, bekapcsolta, majd a gépen kattintgatva beindította a folyamatot.

- Nem tudom te hogy vagy vele... de én nagyon magányosan éreztem magam az éjjel Sunny nélkül – mondtam.

- Pontosan! Én is ugyanígy éreztem – fordult felém, és bőszen helyeselt. – Forest mindig oda szokott feküdni az ágyba a lábamhoz, és együtt nézzük a tévét, amíg el nem alszom. De tegnap este tényleg egyedül éreztem magam. Pedig még csak egy napja tűnt el...

Nagyon sokszor agyaltam azon, vajon Chanyeol hogyhogy egyedül él. Vajon milyen lehet a családi háttere? Miért annyira fontos neki az a kutyus? Néha tényleg úgy beszélt róla, mintha ő lenne az egyetlen családtagja. Nem értettem, hogy egy ilyen jóképű, magas, kedves és nyílt srácnak hogyhogy nincs senkije. Bár nem tudhattam, hogy van-e, mert ki tudja, lehet hogy egész egyszerűen csak nem élnek együtt. De a megérzéseim azt sugallták, Chanyeol igencsak magányos... akárcsak én.

- Na, asszem ez kész is – gurult újra a nyomtatóhoz, és kivette a kész papírokat, majd felállt. – Mehetünk!

Neki is vágtunk a városnak. Elsőként a kutyafuttatóra mentünk, kikérdeztünk mindenkit, nem látták-e az ebeket, kiraktunk minden oszlopra egy kis plakátot. A környező utcákba is ugyanezt tettük, buszmegállókba, villanyoszlopokra ragasztottunk. Most azért nem mentünk olyan messzire, mint tegnap.

- Fuh... hát ha ez alapján nem találjuk őket meg, akkor... – vágott tanácstalan arcot Chanyeol az utolsó plakát kirakása után.

- Nyugi, meglesznek – tettem félénken a vállára a kezét, és egy apró mosollyal bíztattam. Ő nem szólt semmit, csak visszamosolygott rám.

Elindultunk visszafelé, mikor egyszer Chanyeol a hasára tette a kezét.

- Ah... nem tudom te hogy vagy vele, de én rohadtul megéheztem a plakátolástól. Asszem elmegyek a sarki hamburgereshez. Velem tartasz?

Hogyne tartanék...!

- Benne vagyok, én se ettem még semmit a reggelin kívül... pedig már vacsoraidő van lassan.

Beültünk a lakásainkhoz egészen közel lévő étterembe. Azt gondoltam, talán most alkalmam lehet több mindent megtudni Chanyeolról. Leadtuk a rendelésünket – mindketten kértünk egy óriás hamburgert, és egy nagy pohár sört.

Egy darabig csendesen ültünk egymás előtt. Chanyeol a poháralátétét forgatta a kezében, én pedig csak nézelődtem. Talán először fordult elő az a bizonyos kínos csend, amit hamar igyekeztem megtörni.

- És... te mióta laksz amúgy itt?

Kérdésemre az alátétről rögtön felnézett rám szép nagy barna szemeivel.

- Mióta lakok itt? Hm... Körül-belül egy éve. Miután elvégeztem a sulit, ide költöztem, mert itt több a munkalehetőség.

- Ah... értem. Az jó – bólogattam és mosolyogtam halványan.

- Na és te?

- Hogy én? Nos, én idevalósi vagyok. Csak engem a nagymamám egyedül nevelt fel, aki sajnos meghalt... ezért lakok egyedül már lassan egy éve.

- Oh... – szomorodott el az arca – nagyon sajnálom.

- Nagyon öreg volt már... amíg tudtam, vigyáztam rá. Csak... amióta elment, Sunny az egyetlen, akitől nem érzem olyan egyedül magam. Most, hogy nincs velem, újra elkezdett jobban hiányozni a nagymamám.

A jó öreg nagyi. Ő volt az egyetlen ember, aki elfogadott engem úgy, ahogyan vagyok. Neki nem is kellett elmondanom, hogy meleg vagyok. Egyszerűen érezte, és tudta. Azt is tudta, mikor vagyok szerelmes, és bár félénk voltam, egy kis infót mindig kihúzott belőlem, amitől sokkal jobban éreztem magam, hogy mégis elmondtam valakinek. Tényleg nagyon hiányzik...

- Elhiszem. Egyedül lenni... nagyon rossz. Remélem minél előbb meglesznek a kutyák...

De te miért vagy egyedül?

Mielőtt rátérhettem volna erre, már jött is a kajánk a pincér tálcáján. Hatalmas méretű hamburgerek, és két nagy pohár sör, aminek rögtön neki is láttunk, ahogy lerakta őket az asztalra.

Chanyeol nagyon tudott enni. Olyan jóízűen evett, hogy nekem is sokkal nagyobb étvágyam lett, mint szokott. Őt követve nagyokat haraptam a hamburgerembe, bár nekem nem volt akkor méretű szám, mint neki. Nem is tudtam, hogy fér be neki az a mennyiség, amit a szájába vesz, de amíg én a felénél tartottam, ő már majdnem megette az egészet.

Egy pillanatra felnézett rám, és hirtelen hátradőlt, lenyelte a falatját és nevetni kezdett.

- Mi az? – kérdeztem tőle teljesen komolyan, miután én is lenyeltem a falatot.

- Hát... kár hogy nincs most veled szemben egy tükör. Csinos kechup és majonéz szakállat növesztettél – nevetett tovább.

- Mi? Jézusom – töröltem meg a számat, közben vörösödött a fejem – így jó?

- Hát... – fojtogatta a nevetés – majdnem. Még jobbrább...

Újra megtöröltem.

- Így?

Megrázta a fejét, és tovább vigyorgott.

- Nem lehet igaz! – törölgettem újra.

- Na várjál – vett ki egy tiszta szalvétát a tartóból, és váratlanul áthajolt hozzám az asztal fölött. Csillogó szemeivel összpontosított az arcomra, és egy törléssel elintézte, hogy ismét „szakáll –és bajusz nélküli” legyek. – Így már jó – ült vissza mosolyogva. Ez a jelenet bennem lassítva játszódott le, mert egyáltalán nem gondoltam hogy ő fogja rólam letörölni. Kissé fel is forrósodott az arcom... talán az a fél pohár megivott sör az oka, hogy ilyen „bátor”?

- Kö... köszi – mondtam gyorsan, majd tovább ettem a hamburgeremet, immár kisebb harapásokkal. Így is kezdtem rohadtul tele lenni, úgyhogy további két harapás után félre is toltam a tányért, és belekortyoltam a sörömbe. – Nekem ez ennyi volt. Szégyen, nem szégyen...

- Ah, az neked nem kell? – szúrta ki a tányéromat. – Megehetem? – nézett rám.

- Még az is beléd fér?! – lepődtem meg, miután ő mindent bepusztított a saját tányérjáról. – Persze, csak nyugodtan.

Három harapással eltüntette a maradékomat, majd a sörét is lehúzta.

- Áh, így már talán kibírom hazáig.

- Mi? Hazáig? Dehát az innen öt perc... – néztem rá elképedve.

- Ugyan már csak vicceltem – vigyorgott, és hátradőlt – dugig vagyok.

- Te vagy a legjobb étvágyú ember, akit ismerek.

Chanyeol megvonta a vállát.

- Mondták már páran, hogy jó az evőkém. Lehet ettől vagyok majdnem 190 cm.

- Ha már így említetted... egyben a legmagasabb ember is vagy, akit ismerek.

- Te meg a leg... – kezdett el egy mondatot, majd fürkészte az arcomat, amit nem tudtam mire vélni.

- A leg...?

- Az egyetlen... na jó felejtsd el – nevetgélt. Úgy tűnt mintha ezt az egy pohár sört megérezte volna. – Mondanék egy harmadikat. Biztos vagyok benne, hogy én vagyok a piát legkevésbé bíró ember, akit ismersz – nézett rám vigyorogva.

- Lehet... de én viszont meg tudom mit akartál mondani az előbb. Hogy én vagyok az egyetlen meleg ismerősöd – mondtam bátran, és lehúztam a maradék korty sörömet. Én is hangyányit bátrabbá váltam, ami azt illeti.

- Nemm... mármint de, de én nem ezt... na jó, mindegy, szerintem inkább fizessünk – nevetett.

Kifizettük a kaját, és elindultunk haza. Megbeszéltük, hogy rögtön hívjuk egymást, ha valamit megtudtunk.

Két napig semmi nem volt, én szívesen felhívtam volna Chanyeolt ennek ellenére, de én nem akartam egy percig sem, hogy gyanakodjon. Nagyon magányosnak éreztem magam, próbáltam lefoglalni magam valamivel, de nem ment túl jól a dolog. Csak reménykedni tudtam, hogy meglesznek a kutyák. Vajon ha nem lesznek meg, felhív valaha Chanyeol? Vagy pedig abszolút csak a kutyák kötnek bennünket össze?