Love ruins or repairs? - 4. rész

Chanyeol gyomra gombócban volt, miközben ott állt a 317-es feliratú, világos fa színű ajtó előtt. A sietéstől zilált, haja össze-vissza állt, öltönye ferdén lógott rajta, és teljesen ki volt melegedve. Mikor pár másodperc elteltével meghallotta a kilincs kattanását, egy pillanatra megállt ereiben a vér.

Majd mikor meglátta azt az általa nagyon is jól ismert, igéző, mély, fekete tekintetet felbukkanni a nyitódó ajtó mögül, a gyomrában lévő gombóc helyére pillangók költöztek. Arca felderült, széles vigyor jelent meg rajta, azonban mikor észrevette, hogy a másik ezt teljesen komoly kifejezéssel viszonozza, neki is eltűnt a mosoly arcáról. Aggodalmasan fürkészte az előtte álló, jócskán alacsonyabb termetű férfi mimikáját, akin inkább talán dühöt és sajnálatot lehetett felfedezni , mint sem örömöt.

…De vajon mi volt a lelkében?...

- Gyere be. – mondta, majd lehajtott fejjel kijjebb nyitotta Chanyeol számára az ajtót, aki lassan, bizonytalanul lépte át a küszöböt, és sétált be a hotelszobába.

Leült az egyik fotelbe, és csak nézte, ahogyan Kyungsoo lassan becsukja az ajtót, majd szüntelenül a földet fürkészve ő is helyet foglal az ágyon.

Egész lényét végigmérte. Tíz év változásait vizsgálta rajta: termete ugyanolyan alacsony maradt, teste viszont kiférfiasodott. Háta szélesebbé vált, karjai megvastagodtak. Arca soványabb lett, így kiemelve finom arccsontjainak vonásait. A szája azonban ugyanolyan húsos, formás, és kívánatos maradt a számára, mint akkor. Chanyeol az alsó ajkába harapott, mikor azoknak az ajkaknak puha érintése és zamata eszébe jutott. Talán még a nyál is összefutott a szájában, és zavarában kezét tördelte. Egyszerűen azt érezte, most azonnal odamenne hozzá, és ugyanúgy magához ölelné, sajátjának tudná a kistermetű testet, mint akkor.

Az érzései semmit sem változtak.

- Khm, szóval… - fészkelődött zavarodottan Chanyeol. Egykor ez az ember volt az egyetlen személy az életében, akivel felszabadultan tudta magát érezni, önmaga lehetett, most pedig itt ül előtte, és alig mer hozzá beszélni. – Miért jöttél oda, Kyungsoo? Miért tíz év után? – A kérdései feltevése során váratlanul egy pillanat alatt ismét gombóc került a torkába, melytől megváltozott a hangja. - Miért pont most? Hol voltál eddig? Ennyit jelentettem neked? Komolyan? – Arcán legördültek a könnycseppek, majd álláról lehullva beleivódtak feketenadrágjának szövetébe. Fejét enyhén lehajtva sandított felfelé Kyungsoora.

Az alacsonyabbik összeráncolta a szemöldökét, és száját összeszorította. Ujjai idegesen táncoltak az ágy takaróján. Szinte harapni lehetett volna körülötte a feszültséget, amelyet Chanyeol a legkevésbé sem értett. Csak rettenetesen fájt neki… kegyetlenül.

Ahogy teltek a másodpercek, egyre több kis apró darabka tépődött ki szívéből.

- A szüleim? Csak a szüleim voltak azok akik miatt elhagytál Kyungsoo? Tudod egyáltalán, hogy mit jelent az, hogy engem elhagytál? – Chanyeol hangja egyre mérgesebb és követelőbb lett. – Tudod? Nem tudod?

Felállt a helyéről, és közelebb lépett az ágyon ülőhöz. Előtte állt, lehajolt hozzá, és egyenesen az arcába nézett, mire Kyungsoo felsandított rá. Szemében harag és düh csillogott. Mikor Chanyeol meglátta ezt a tekintetet, ajkába harapva ismét szorongatta torkát a sírás.

- Hát persze hogy nem tudod!! – fakadt ki, és egyre közelebb hajolt, miközben kiabálni kezdett. – Nem tudod, mert te nem szeretsz! Sohasem szerettél engem, Kyungsoo, igaz? Te gyűlölsz engem!!! Akkor meg miért vagy itt, hm?? Azért, hogy még inkább széttépd a lelkemet, ami tíz éve gyötör a hiányoddal?! Mit keresel most itt? VÁLASZOLJ!

Kyungsoo állkapcsa megfeszült, és hatalmasat nyelt, miközben Chanyeol könnyektől ázott, meggyötört, fáradt arca már csak centiméterekkel tőle követelte villogó tekintettel a válaszát.

Nem tudta tovább tartani magát.

Egy pillanat alatt termettek kezei a magasabbik tarkóján, és magához rántva őt, húsos ajkaival ráharapott a másikéra, aki szinte csak egy tized másodpercig volt meglepett, mert azonnal, készségesen idomult hozzá. Kérdések nélkül mozdult meg Chanyeol keze is, a kisebbik nyakának hátuljára tapadva, így döntötte hátra őt, és teljes testével ráfeküdt. Feljebb másztak az ágyon, közben egymás szájától egy pillanat erejéig sem eltávolodva. Szívták, harapdálták, szinte falták egymás ajkait, miközben szinte észrevehetetlenül hámozták, tépték le egymásról a ruhadarabokat, hanyagul a földre hajítva. Egy szempillantás alatt már mindkét férfi teljesen csupaszon feküdt az ágyon egymásba gabalyodva. Ott simították egymást, ahol érték, Chanyeol nagy tenyerei annyiszor siklottak végig azon a testen, amelyért tíz éven keresztül epekedett, ahányszor csak tudtak.

Egyszer csak nagy nehezen eltávolodott a másik ajkaitól, amelyek merészen csillogtak a nyáltól, mely rájuk tapadt a heves csók közben. Chanyeol, vágytól égő pillantással nézett imádott fekete bogár szemekbe, majd egy nagy fújtatás közben odahajolt a másik nyakához, akit beborított a libabőr. Chanyeol szüntelenül csókolgatta azt a nagyon is jól ismert nyakat, melynek minden szegletén pontosan tudta, hol érzékeny, és miféle reakciókat várhat a másiktól, ha ott kényezteti őt.

A szobában nem hallatszott más, csak a két férfi mohó, éhes sóhajai és nyögései. Tíz év szomjúságát próbálták most csillapítani. Testük verejtékben úszott, és teljes egészében remegett a vágytól. Hiába voltak olyan közel egymáshoz, amennyire csak tudtak: abban a pillanatban nem létezett „elég”.

A gyönyör mindkettejüket elérte hamar, melytől szinte elvakultak. Chanyeol remegve borult az alatta fekvőre, kiben még forró tagja lüktetett. A lámpa halvány fénye meg-megcsillant a zilálástól szaporán fel-le emelkedő, verejtékes hátán. Ajkaival apró csókokat hintett lehunyt szemmel Kyungsoo nedves nyakára, aki még mindig alig hallható, de hangos sóhajokat préselt ki magából, míg szívverése kissé lejjebb nem lassult. Remegő kézzel karolta át a ránehézkedő Chanyeol nyakát, és ujjaival beletúrt ázott tincsei közé.

Imádta az elmúlt percek minden egyes momentumát. Nem tudott volna ennél tökéletesebb alkalmat elképzelni, és legszívesebben megállította volna az időt.

Azonban valami mégis rávette arra, hogy Chanyeolt finoman letessékelje magáról, és felálljon az ágyról.

- Kyungsoo… – szólt Chanyeol még mindig remegő, mély hangján az alacsonyabbikhoz, aki háttal állt neki, és a falat nézte.

- Öltözz fel. Kérlek. – mondta hidegen.

Chanyeol értetlenül nézett rá, és felszedte ruháit a földről.

- Nem teheted – szólt, miközben ruháit magára kapta. – nem teheted ezt.

- De igen Chanyeol! Csak azért kerestelek meg, mert épp alkalmat kerestem! Ennyi! – emelte fel hangját, de még mindig a falnak beszélt. Hangján hallatszott, hogy a sírás fojtogatja.

- Nem hiszem el. – lépdelt felé Chanyeol, és egyre dühösebbé vált. – Nem hiszem el amit mondasz, Kyungsoo – megfogta a vállát, és maga felé fordította. Szemében ismét ugyanazt látta, mint amit akkor, mikor belépett az ajtón: dühöt, és könnyeket. – Te szeretsz engem. – mondta az arcába, és az ő szemében is könnyek gyűltek.

- Menj, Chanyeol! – kiabált Kyungsoo, de nem tudott a magasabbik szemébe nézni. A mögötte lévő fehér falra meredt.

- Nem.

- MENJ! – ordította immár az arcába, és határozott mozdulattal kitolta az ajtón.

- Én holnap is itt leszek Kyungsoo! Tudom, hogy te is itt leszel! El fogok ide jönni, és nem foglak többet elveszíteni!! – kiabálta Chanyeol az ajtó mögül, Kyungsoon pedig eluralkodott a zokogás, és arcát kezeibe temetve, háttal az ajtónak támaszkodva a földre csúszott.

Chanyeol könnyekkel áztatott arccal baktatott lefelé a hotel lépcsőjén, egyenesen az utcára. Éjjel volt már, a hideg levegő megcsapta nedves arcát. Erőteljes léptekkel igyekezett kocsija felé, melynek sofőr ülésére beült, és a kormányra borulva sírt.

Semmit sem értett, csak azt tudta, hogy milliónyi apró seb vérzett most a szívén.

A telefonját érezte rezegni zsebében. A gombot megnyomva látta, hogy már hajnali két óra volt, és öt nem fogadott hívást jelzett a képernyő.

„Akkor hasított belém a tudat, hogy nekem már van egy családom. Egy életem. Amit egyik pillanatról a másikra elfelejtettem.”