Boldog voltam [Chanyeol]

 

Boldog voltam, izgatott, mégis keserű és ideges.

Egy pulton ültem, és a lábamat türelmetlenül lóbáltam, miközben a telefonomat egyik kezemből másikba rakosgattam, és forgatgattam. Középső gombját szinte percenként nyomtam meg, hátha jelez bármi újat, és vagy ötször nyitottam meg újra a hívásnaplómat. Ötödszörre sem volt más benne egy ismeretlen szám hívásának mai időpontján kívül – 13:47 -, ránézve mégis megremegett a gyomrom, és zakatolni kezdett a szívem, a feltörekvő emlékektől.

A hangja visszhangzott a fejemben. Még ha csak egy perc volt az egész, szavainak foszlányai tisztán emlékeim közt éltek.

Fogalmam se volt semmiről. Annyi mindent szerettem volna tudni, amire vagy kaptam választ, vagy nem. És az a válasz vagy igaz volt, vagy nem.

A tömeget folyton pásztáztam. Körülöttem telefonokat, fényképezőgépeket szorongató lányok sorakoztak körbe-körbe. Bár zártkörű, limitált rendezvényről volt szó, így is elképesztő mennyiségű ember tömörült össze már a váróteremben, és a hangzavar kezdett lassan két óra várakozás után elviselhetetlenné válni.

Egyszer csak közeledni kezdett felém egy telefonáló, inges férfi, tekintete találkozott az enyémmel. Arca komoly volt, és egyáltalán nem barátságos. Felém vette az irányt, majd pár lépéssel előttem kinyomta a telefonját, és zsebre rakta.

- Te vagy a…

- Igen én vagyok.  – ugrottam le azonnal a pultról.

- Jó, gyere – hadarta, és hátam mögé téve kezét noszogatni kezdett, én pedig azon nyomban követni kezdtem kapkodó, sebes lépteit. A körülöttem csevegő lányok tekintete gyanúsan követni kezdett, szinte lyukat égettek bőrömbe. A férfi után szinte kocogva mentem, aki egy kártyával sikeresen kinyitott egy hátsó, eldugott ajtót, amely után egy sötétebb, hosszas folyosó következett. A következő ajtónál egy nagyobb darab biztonsági őr akadt utunkba, akinek a férfi biccentett – és így tettem én is, bár nem méltatott még egy pillantásra sem.

- Állj. Ő ki? – biccentett a fejével felém a pasas, miközben a „kísérőmre” nézett szigorúan.

- Áh, csak… - kezdett volna bele, de az őr közbevágott.

- Ide tartozik?

- Nem, de-

- Akkor nem mehet be.

A férfi sóhajtott egyet, és ciccegett egyet. Ezután rázni kezdte a fejét.

- Ezt mondtam, bassza meg… Chanyeol!! – kiabált, miután kinyitotta a bizonyos ajtót, amely előtt a kétajtós szekrény állt, és minden bizonnyal én be nem tehettem rajta a lábamat. A szívem megint dobbant egyet, mikor kimondta a nevét a férfi, és a tény továbbra is zakatoltatta, hogy Ő talán már csak egy ajtónyira van tőlem, fél év után.

Percekig álltam ott apró porszemként, miközben az őr tényleg úgy csinált, mintha levegő lennék. Én próbáltam azért hallgatózni, és a homályos, üvegszerű ajtón valamifajta betekintést nyerni, hátha legalább sziluettjét láthatom, vagy mély, búgó hangjának tónusát hallhatom tompán. De sajnos nem, semmi.

Csak reménykedni tudtam abban, hogy sikerül az, amiért itt vagyok.

Mikor közeledő lépteket kezdtem el hallani az ajtó mögül, azonnal odakaptam tekintetem, és mikor egy magas sziluett rajzolódott ki az üveg mögött, a szívem kihagyott egy ütemet. Az ajtó kinyílt, és a következő pillanatban Ő volt előttem, teljes hús-vér valójában… amely még mindig teljesen hihetetlen volt a számomra, hiába nem a legelső alkalom, hogy látom.

Haja most vöröses barna árnyalatban pompázott, tökéletesen, frissen beállítva. A jól ismert fekete-fehér feliratú „Wolf” pulóver fedte felsőtestét, és a laza hozzá tartozó nadrág. Pontosan úgy nézett ki, ahogyan majd a színpadon kell kinéznie – egyedül az álla alól hiányzott a szokásos mikrofon.

Halkan becsukta maga után az ajtót, majd biccentett egyet mosolyogva az őrnek, aki elégedetlenül megcsóválta a fejét. Ezután lepillantott rám, és szokásosan, alsó ajkát enyhén beharapva elmosolyodott, majd tenyerét hátam közepére helyezve kezdett el sietősen végigterelni a folyosón. Ő nagyokat lépett, én pedig csak szedtem a lábaimat, már szinte futva, miközben a szívem össze-vissza vert, és tenyerének érintése alatt hátam tűz forróvá vált. Illata, és a frissen fújt hajlakk szaga csapta meg minden léptünk után az orromat, melyet úgy szívtam csendesen magamba, mint akinek ez a lételeme.

Odaértünk az utolsó ajtóhoz, amely már a rajongóhadhoz vezetett. Az volt az egyetlen szerencsénk, hogy ez az ajtó nagyon hátul, eldugva volt elhelyezve egy lépcső alatt, így aligha találkozhattunk rajongóval, mert mindenki a koncertterem bejáratánál tobzódott, hogy minél előbb bejuthasson majd, és tolakodhasson.

Chanyeol apró résnyire kinyitotta az ajtót, majd kikukucskált rajta úgy, hogy ő már látott mindent, de őt aligha látták. Miután pár másodperc alatt megbizonyosodott róla, hogy tiszta a levegő, némán tátogta felém hogy „gyere”, és gyengéden megfogta a karomat. Gyors tempóban slisszoltunk át egy nem messze lévő újabb ajtóhoz a lépcső közelében, ahová Chanyeol egy mozdulattal belendített, és utánam lépett ő is. Az ajtót gyorsan, de hangtalanul becsukta, majd a kilincset elengedve leejtette karjait, és sóhajtott egyet, majd felém fordult. Tekintetünk találkozásakor azon nyomban széles mosolyra húzódott a szája, az én szívem pedig torkomban dobogott, és próbáltam viszonozni kedves arckifejezését, de túl zavarodott voltam, így csak szerényen mosolyogtam rá. Hatalmas, fekete szemei, melyben még saját magam tükröződését is fel tudtam fedezni, mindig teljes mértékben rabul ejtett. Sosem tudtam elképzelni, hogyan lehet, hogy valaki ilyen tökéletes módon nézzen ki.

És hogy egy ilyen ember előtt, miért én… miért pont én vagyok az, aki most itt áll.

- Szia! – köszönt lelkesen, majd lejjebb hajolva hozzám átölelt, én pedig szintén körbefontam karommal hátát. Szorosan bújtam mellkasához, magamba szívva parfümjének intenzív illatát, mely mindennél édesebb és bódítóbb volt. Örömöm torkomat szorongatta, de nem akartam magam bugyuta módon elsírni előtte, így visszatartottam.

Fogása ereszteni kezdett, így egy lépést hátráltam tőle, és kibontakoztam karjaiból.

- Gyere, üljünk le ide – mutatott egy asztal felé, ami a „terem” hátuljában állt. Olyan volt ez, mint valami fajta raktárnak használt helyiség: mindenféle kacat volt itt, köztünk az az asztal is, amelyre ketten felültünk.

- Fuhh… - sóhajtott egyet, majd felém fordult. - …ne haragudj, hogy csak így lehet megoldani. Nagyon szigorúak. – pislantott az ajtó felé, majd újból rám nézett.

- Jaj… dehogy is, már annak is örülök, hogy egyáltalán így találkozhattunk – mosolyogtam rá, és bár nagyon zavarban voltam, most már nyíltabban a szemébe mertem nézni. – Fogadjunk, hogy megint úgy vagy most itt, hogy egyáltalán nem szabadna… - vágtam aggodalmas képet.

Chanyeol legyintett egyet, majd azzal a kezével át is karolta a vállaimat, és még közelebbről nézett rám, amelytől teljesen elvarázsolódtam. – Nyugalom. Nem ez az első eset, és eddig sosem buktam le. Ügyes vagyok, ugye? – vigyorodott el, és kacsintott rám egyet. Én is elkuncogtam magam, mire ő kicsit közelebb húzott magához, és átkarolt kezével simogatni kezdte vállamat.

Egy pár másodperc erejéig csak néztünk egymás szemébe. Ő pilláit enyhén lehunyva tekintett le rám, én pedig csillogó tekintettel vizsgáltam arcának minden szegletét, de szinte egyetlen egy hibát sem találtam rajta. Tényleg olyan volt… mint a megtestesült tökéletesség. Ez számomra valami elképesztő volt.

- Jól vagy? – kérdezte halkan, kedvesen, amelytől teljesen elolvadtam. Másik kezével, amely eddig maga mellett támaszkodott az asztalon, gyengéden eltűrt egy tincset hosszú hajamból fülem mögé. Elvarázsolt. Kérdésére válaszolva némán, lassan bólogattam, ő pedig egyre közelebb és közelebb hajolt hozzám, míg nem parfümjének illata még intenzívebben érződött a levegőben, mint eddig, és lélegzetvételének egy-egy fuvallata is megbizsergette arcbőrömet.

Puha ajka gyengéden az enyémhez ért. Elképesztő érzés volt, Chanyeol rettenetesen jól csókolt, oly módon, amitől az ember egyik pillanatról a másikba bekapcsolt. Mikor csókunk elmélyült, kezeimmel körbefogtam derekát, és egyik combomat átvetettem az övén, hogy még közelebb lehessünk.

Keze ezen combomra simult, melytől libabőrössé váltam. Egyik kezemmel nyaka hátuljára osontam, azért ügyelve arra, hogy a haját sértetlenül hagyjam. Pulóverének nyakába egy-két ujjammal bekandikáltam, és ott cirógattam bársonyos bőrét. Eközben Chanyeol nyelvével már végig érzékelte alsó ajkamnak csaknem minden területét, és egyszer csak behatolt nedves izmával számba. Eszméletlen, harmonikus tánc vette kezdetét, melybe mindketten teljes mértékben belemerültünk. Szemeinket lehunytunk, kezeink le is álltak, csakis nyelves csókunk minden mozzanatára koncentráltunk; a teremben csak orrunkon keresztül fújtatott levegőnk hangja hallatszott.

Percekig így lehettünk, míg nem egy apró kattanásra lettünk figyelmesek valahonnét, a teremből. Ez személy szerint engem kizökkentett a dologból, így szemöldökömet összeráncolva, lassan résnyire felnyitottam a pilláim, és oldalra sandítottam.

Azonnal kimeredtek szemeim, és egy pillanat alatt elrebbentem Chanyeoltól, aki bár egy pár pillanattal később, de felfogta, mi a gond.

- EZ ITT FÉNYKÉPEZ, CHANYEOL!

- Mi, a-

- Oppa! – rontott be végül hirtelen egy lány a terembe, Chanyeol nevét fennhangon „sipítva”, majd végül még valaki, és még hárman, aztán immár lassan kezdett megjelenni az egész rajongó-had, aki korábban odakinn állt.

Valahonnét meglátták, hogy mi itt vagyunk. Vagy az szólt nekik, aki itt fényképezett minket, miközben… smároltunk.

Mindketten leugrottunk az asztalról, de a lányok rohamot indítottak. Mindenki egyre közelebb akart lenni Chanyeolhoz, engem pedig egyre távolabb taszítottak. Chanyeol kétségbeesetten kapkodta a fejét ide-oda, egyszer rám nézett, egyszer pedig bosszankodva egy-egy tolakodó, lökdösődő „rajongóra”. A tömegben nézett gondolom egy-egy biztonsági őr után is, hogy hátha megjelenik.

Lassan valahogy sikerült kijutnunk a terem ajtaján. Ekkor azonban egy ordibáló „kétajtós szekrény” megjelent, aki integetett Chanyeol felé, viszont ő már azt sem tudta, hová figyeljen. Az őr a kezét nyújtotta neki, ő pedig megfogta azt, és így nagyobb segítséggel tudott túljutni a tömeg maradék részén, egészen a kártyás ajtóig. Miután az kinyílott, és bejutottak rajta, az őr visszatartotta a becsődülő fanokat, míg Chanyeol berohant a folyosón, hátra sem nézve. Az ajtó lassan becsukódott, és eltűnt a szemem elől futó alakja.

Eközben engem már százan lefényképeztek, lökdöstek, ordítottak velem, kérdezősködtek és rángattak. Én is igyekeztem túljutni a tömegen, valahogyan kijutni az épületből úgy egyáltalán. De mindenki utánam jött.

- Hagyjatok békén! Elég! ELÉG! – ordítottam velük, de csak arcokkal találtam szemben magam. Egyik dühös, másik nevető, harmadik szomorú volt, fogalmam sem volt, mit tegyek.

Végül sikerült a lifthez jutnom, amibe beszálltam, de velem együtt betömörült még annyi lány, ahányan csak befértünk. Alig tudott az ajtó becsukódni.

- Komolyan, komolyan te vagy Chanyeol barátnője?

- Azt hiszed vagy valaki? Oppa téged nem szeret!

- Nem lehetsz a barátnője!

- Kérlek, add nekem Oppát!

- Oppa az enyém! Te kurva!

Befogtam a fülem, amíg le nem értünk.

- Engedjetek!! – kiabáltam, és valahogyan kivergődtem közöttük. Eddigre már a tömeg többi része leért lépcsőn keresztül. Én valahogy kifutottam az épületből, de hála az égnek ide már nem mindenki jött utánam, mert a koncertet meg akarták nézni.  Úgyhogy… csak azok jöttek utánam,

akik gyűlöltek azért, amit láttak

és a pokolra kívántak.

Futottam, de ők csak rohantak utánam, mindenféle szavakkal illettek. Nem tudtam hová menekülni egyszerűen. Már minden utcába bementem, míg nem a legszerencsétlenebb módon egy olyan helyre jutottam, amely nem olyan népes.

Ezek megőrültek.

- Mi van? Jó az én Oppámmal, smárolni mi? Mi? Tudod mekkora a farka, mi? – jött oda az egyik idióta, undorító lány, és pofozgatni kezdte az arcomat, én pedig csak hátráltam. Aztán egy házfalhoz értem, és nem volt visszaút.

Szitkozódások, fenyegetések. A ruhámat tépték, a hajamat, majd a pofozgatások igazi ütésekké erősödtek fel, míg nem egyszer csak azt vettem észre, hogy a földre kerülök. Az ütések helyett rúgások érték testemet, és ez így folytatódott tovább.

Ezek őrültek.

Ezek halottan akarnak látni.

Vért köpök a földre. A szemembe is belerúgtak, már nem látok.

Teljes a sötétség. Már a mocskos hangok is kezdenek elhalványulni, és csak a gyötrelmes fájdalom marad.

Pedig én csak boldog akartam lenni…

és addig a pár percig, míg vele lehettem….

boldog is voltam.