Love Online [ChanLu]

 

Yoda92 beszélgetést kezdeményezett veled.

                                                          

Yoda…? Miféle név ez? Na erre kíváncsi leszek…

Csak vártam, hogy írjon valamit, de legalább egy percen keresztül nem jelent meg egy üzenet sem a chat ablakban.

Na mi van, nem ír semmit?... Na jó, egye fene, akkor köszönök én.

Lu_Lu90: Szia

Yoda92: Hali

Megint némaság fél percig.

Most meg mi van? Ő lépett be hozzám, erre azt várja hogy én beszélgessek vele?

Lu_Lu90: Csak nem egy StarWars rajongóhoz van szerencsém?

Yoda92: Bírom a StarWars-t, de nem vagyok kifejezett „rajongó”.

Lu_Lu90: Akkor hogyhogy ezt a nevet választottad?

Yoda92: …mert vicces. :)

Wow, egy szmájli. Plusz pont.                        

De mitől lenne vicces az hogy Yoda…? Nem vágom ezt a fickót.

Lu_Lu90: Na és… hogyhogy pont rám írtál épp?

Yoda92: Hm… nem is tudom. Tetszett a neved.

Lu_Lu90: Hát… köszi. Pedig az enyém nem valami fantáziadús.

Yoda92: Miért, az enyém az?

Lu_Lu90: Ha abból indulunk ki hogy egy filmből vetted, nem az, de elgondolkodtató.

Yoda92: Na jó… igazából van egy oka, amiért ezt a nevet választottam.

Lu_Lu90: És mi az? :)

Yoda92: Azt nem árulom el. :P

Lu_Lu90: Na, ezzel sokra megyek. :D

Megint fél perc csend következett. Én nem tudtam mit írni Yoda mesternek, és talán úgy tűnt ő is épp azon gondolkozik mit legyen a következő üzenete. Igazából… nem mondom hogy felcsigázott, de legalább egész gördülékenyen ment a beszélgetés.

Yoda92: Huszonnégy éves vagy?

Lu_Lu90: Igen. Honnan tudod?

Yoda92: Na, vajon honnan?

Lu_Lu90: …a nevemből?

Yoda92: Bingó. Jó nehéz lehetett rájönni. :D

Egy ironikus Yoda.

Jó, bevallom ez elég hülye kérdés volt a részemről.          

Lu_Lu90: Hadd találjam ki… Te pedig huszonkettő.

Yoda92: Na látod, megy ez.

Megint már perc csend következett, és visszavonom amit az előbb mondtam: Nem ment valami gördülékenyen a beszélgetés.

Lu_Lu90: Na és mitől tetszett a nevem?

Yoda92: Mert a kutyámat is Lulunak hívják, és tök vicces volt, mikor megláttam a listában a neved. Mintha a kutyám lett volna a cseten. lol

Lu_Lu90: ÖHM… okkké…

Egyre inkább úgy gondolom ez a pasi nem komplett. Mégis ki ismerkedik így?! Azt hiszi ez bejön valakinek?

 Lu_Lu90: Na jó, azt hiszem én most megyek… főzök egy kis vacsorát.

Yoda92: De hisz már adtam neked vacsorát Lulukám, nem emlékszel? Mind a négy mancsodat megnyaltad utána. :D

Hát ez tényleg hülye.

Lu_Lu90: Ha-ha, nagyon vicces. Sajnálattal közlöm hogy nem a kiskutyád vagyok, úgyhogy ha ővele szerettél volna csetelni, téves utakon jársz.

Yoda92: Hé, ne sértődj meg. :( Az én kiskutyám tényleg nagyon aranyos.

Lu_Lu90: Elhiszem, de én nem biztos hogy olyan aranyos vagyok mint ő.

Yoda92: Ki tudja. ;)

Flört veszély.

Lu_Lu90: Na jó, örültem, kedves Yoda mester… az erő legyen veled.

Yoda92: Jó étvágyat a vacsorához. Szia!

Lu_Lu90: Szia.

***

*Másnap ugyanekkor*

Yoda92 beszélgetést kezdeményezett veled.

Na fene… ezentúl minden nap rám fog írni?

Yoda92: Na, jól sikerült a tegnapi vacsorád?

Lu_Lu90: Kiválóan.

Yoda92: Mit főztél? 

Lu_Lu90: Pirított zöldséges tésztát.

Yoda92: Nyamm. Jó lenne ilyet enni egyszer.

Lu_Lu90: Hát csinálj. Nem nehéz.

Yoda92: Én inkább nem próbálkoznék meg vele, mert leégetem a konyhát. Az én Lulum pedig nem tud főzni, mert kutya, úgyhogy... maradok a rendelésnél. Hacsak nem jössz át és főzöl egyszer nekem…

Akkor ezek szerint egyedül él?

De… ahhjj… pedig bíztam benne hogy nem fog nyomulni. Ezt UTÁLOM. Csak zavarba hoz.

Lu_Lu90: Azt hiszem… attól még kissé messze vagyunk. :D

Yoda92: Most miért? :(

Lu_Lu90: Mert mondjuk semmit sem tudok rólad, de azért főzzek neked tésztát. :D Például, honnan gondolod hogy ugyanott élek ahol te?

Yoda92: Hm… Nem is tudom. Megérzés.

Lu_Lu90: Oké, hát akkor elárulok valamit… én kínai származású vagyok.

Yoda92: Komolyan?... Wow. Akkor már főzhetnél nekem valami kínai kaját. Úgyis szeretem.

Lu_Lu90: Továbbra is úgy gondolod, hogy Koreában élek?  

Yoda92: Miért, és te honnan tudod, hogy én Koreában, és nem Kínában?

Lu_Lu90: Hát… mert mondjuk a te adatlapodon ki van rakva a származás, hogy koreai.

Yoda92: Az még nem biztosíték arra hogy én nem épp Kínában élek.

Lu_Lu90: OKÉ, de mikor írtad hogy menjek át hozzád tésztát főzni, még nem tudtad hogy kínai vagyok, tehát nem is igazán következtethettél konkrétan arra, hogy én esetleg Kínában élek, azaz – ha te Kínában élsz – egy helyen veled. ÚR ISTEN, ez túl bonyolult…

Yoda92: Szerintem is, úgyhogy jobban járnál, ha inkább simán csak elmondanád, hol élsz. :)

                           

Ez komolyan csőbe húz…

Lu_Lu90: …Jó, Koreában.

Yoda92: Fogadjunk, hogy Szöulban.   

Lu_Lu90: …te kémkedsz utánam?! Honnan tudod?

Yoda92: Kiváló, akkor jöhetsz is tésztát csinálni, mert én is ott élek.

Ez egy hülye…

Valamiért olyan furán kezdtem magam érezni, amint megtudtam, hogy egy helyen él velem.

Lu_Lu90: NEM megyek tésztát csinálni!!

Yoda92: Miért nem? :(

Lu_Lu90: Miért, talán te odamennél egy vadidegenhez random tésztát főzni, akiről csak annyit tudsz hogy huszonkét éves Yoda és van egy kutyája akit Lulunak hívnak?

Yoda92: Hát, ha megkérne rá…

                             

Persze, mindjárt én kezdek bűntudatot érezni hogy még nem vagyok ott a tűzhelyénél!!

Lu_Lu90: …inkább elárulhatnál magadról kicsit többet mielőtt ilyenekre vágynál.

Yoda92: Mit szeretnél tudni?

Lu_Lu90: Mondjuk a… foglalkozásodat.

Yoda92: Szóval ettől függ hogy átjössz-e tésztát főzni?

Lu_Lu90: HAGYD MÁR AZT A TÉSZTÁT!!  

Yoda92: :D Most biztos paprikás a fejed. Megnézném.

Lu_Lu90: ...oké.

Yoda92: Amúgy pornószínész vagyok.

Lu_Lu90: Nagyon vicces. Ezzel végképp lesheted mikor főzök neked…

Sohanapján.

Yoda92: Nem adom fel.

Lu_Lu90: Sok szerencsét hozzá.

Yoda92: Egyébként, az van az adatlapodon hogy partnerkeresés miatt vagy ezen az oldalon…

Lu_Lu90: Igen… és?    

Yoda92: Ahhoz képest elég zárkózottnak tűnsz.

Én zárkózott? Mi ez, valami pszichológus?!             

Lu_Lu90: Ez nem zárkózottság, hanem józanésszel való gondolkodás. Egyébként meg hadd találjam ki: pszichológus vagy?

Yoda92: Hogy kitaláltad! Ez igen! :O

Lu_Lu90: Tényleg?! :D

Yoda92: Nem.

…

MIÉRT BESZÉLGETEK MÉG VELE???

Lu_Lu90:… én komolyan nem tudom mi az értelme ennek a beszélgetésnek.

Yoda92: Nem élvezed a társaságom? :(

Lu_Lu90: Nem arról van szó, csak épp még szó sem esett semmi értelmes dologról. Például még mindig nem válaszoltál rá, hogy mi a foglalkozásod.

Yoda92: Mert úgy gondolom, ilyesmit jobb élőben megbeszélni. Ha mindent megbeszélünk a cseten, akkor nincs miről beszélni élőben.

Lu_Lu90: Jó, persze. De honnan tudod hogy egyáltalán fogunk találkozni élőben?

Yoda92: Én már most találkoznék, csak te nem akarsz. :(

Lu_Lu90: Igen, mert nem tudok rólad semmit.  Azért kérdeztem hogy mi a foglalkozásod, mert abból sok mindent le tud szűrni az ember.

Yoda92: Nyugi, annyit elárulok, hogy nem bérgyilkos.

Lu_Lu90: Ez igazán megnyugtató. Ennyi azt hiszem elég is, már indulok is a találkára!

Yoda92: Irónia szagot érzek a képernyőn keresztül.

Lu_Lu90: Jól érzed.

Pár perc néma csend következett a csetablakban. Komolyan, szinte aggódni kezdem hogy nem ír, mert egészen addig mindig rögtön válaszolt. Talán túlságosan goromba lettem volna vele?

Fogalmam sincs hogy miért kezdtem aggódni ennyire emiatt. Még mindig semmit se tudok róla, ráadásul nyomul, és csak folyton zavarba akar hozni – kit érdekel ha nem ír többet?!

…Azért hét-nyolc perc elteltével csak ráírtam.

Lu_Lu90: Öhm… itt vagy?  

Megint eltelt egy perc, és komolyan mondom, kezdtem szomorúvá válni, holott tudtam, hogy semmi értelme, mert alig beszéltem vele. Képtelenség hogy ennyi idő alatt elkezdtem megkedvelni. Igazából csak vicces volt vele beszélni, mert legalább nem volt unalmas, mint a legtöbb csetpartnerrel, aki eddig rám írt.

                                                                                                                                                     

Kisebb megkönnyebbülés lett rajtam úrrá, mikor láttam az üzenetét felvillanni az enyém alatt.

Yoda92: Bocs, csak Lulu nyüszített,és meg kellett néznem hogy mi történt. Beszorult az egyik mancsa egy rácsba, és egy ideig eltartott, mire kiszabadítottam.

Lu_Lu90: Uhh… szegény. L És jól van a lába?

Yoda92: Igen, nincs baja, csak picit sántít. Meg kéne tanulnia hogy oda nem érdemes nyúlkálni… de ahogy látom tényleg jól van, mivel már hozza a pórázt nekem.

Lu_Lu90: Cuki lehet.

Yoda92: Bizony hogy az. Ezek a Luluk már csak ilyenek… :)

Zavarba hozásból ötös…                             

Lu_Lu90: …szóval most akkor leviszed sétálni?

Yoda92: Nehéz döntés előtt állok, mert veled is akarok beszélgetni, de Lulu is könyörögve néz rám. Melyik Lulut válasszam…?

Lu_Lu90: Megkönnyítem a dolgodat, mert nekem hamarosan el kell indulnom dolgozni (esti műszak), szóval fogd azt a kutyulit és teljesítsd a vágyát. :)

Yoda92: Ohhh. Hát így már valóban nincs mi közül választani, marad a sétáltatás.

Lu_Lu90: Jó lesz az, egészen kellemes idő van. Jó sétáltatást!

Yoda92: Köszi. Neked pedig jó munkát!

**

Ahh. Utáltam esti műszakos lenni. Alig jött be valaki a benzinkútra ilyenkor. Ha tankoltak is, akkor is csak idejöttek hozzám, kifizették, és elmentek. Azt hiszem ez volt a világ legunalmasabb munkája… ülni egy pult mögött, és csak várni.

Igazándiból volt számítógép amiről felléphettem a chatre, de a gond az volt, hogy mindenütt kamerák voltak, és ha sokáig néztem a chatoldalt, kifigyelte a főnökség. Így csak néha-néha léptem fel egy-két percre, hátha jött üzenetem, amit gyorsan elolvasok.

Már fél óra telt el, és egy lélek sem járt még itt. Pedig voltak azért emberek az utcán. Már szürkület volt, de a benzinkúttal szembeni parkban még javában zajlott az élet. Mikor épp nem voltak vásárlók, gyakran álltam ki a bolt ajtaja elé, és nézelődtem.

Ma ugyanígy tettem, mivel tökéletesen kellemes időnk volt. A piros benzinkutas pólóm teljességgel elég volt hogy ne fázzak odakint.

- Nem valami nagy a forgalom ma – szólalt meg munkatársam, aki a kinti tankolásban segédkezett.

- Hát nem – sóhajtottam egy aprót. – Viszont legalább az időnk kellemes.

- Ja – bólogatott, és karba tett kézzel nekidőlt az épület falának.

Én leültem az egyik tucat csomagolt virágföldre, ami a bolt előtt sorakozott. Iszonyatosan untam magam. Míg figyeltem, hogy a többi ember munka utáni szabadidejét a parkban tölti kellemesen, én itt rohadtam.

„Lulu!!” – hallottam a távolból tompán egy kiáltást, amely megütötte a fülemet. Összeráncolt szemöldökkel kaptam fejem a park jobb oldala felé, és kihegyeztem fülemet.

„Lulu, gyere ide! Gyerünk, mi lesz? Hol hagytad a labdád?” – ilyesmi mondatokat hallottam a távolból. Nem tudtam, hogy most én hallucinálok-e, vagy félrehallottam, de azért hunyorogva pásztáztam a távolban a kutyás embereket, hátha felfedezem melyikük mondja ezt.

Nem létezik hogy Ő legyen az, ugye?

„Lulu!! Gyere már vissza!” – hallottam még egy kiáltást, de ezúttal sokkal élesebben és tisztábban. Tágra nyitottam a szemeimet, és eszeveszetten pásztáztam a tömeget, míg nem talán kiszúrtam, ki is lehet az akinek - feltehetően ha jól hallom-, Lulunak hívják a kutyáját.

Egy magas, fekete hajú alakot láttam, aki épp fekete szőrű, középtermetű kutyájához leguggolva simogatta annak fejét. Az arcából semmit sem tudtam kivenni, mert ahhoz túl messze volt, és egyre sötétebb is volt már idekint.

Nem létezik…           

- Na, ennyit arról, hogy nincs forgalom – paskolta meg a vállamat munkatársam, és odament az érkezett vásárló autójához, hogy felajánlja segítségét. Én még meresztettem szememet a magas alakra a távolban, amíg csak tudtam, majd bementem a boltba.

Miután a vásárló kifizette a tankolást, hiper-gyorsan felléptem a chatre, hogy megnézzem, itt van –e Yoda; de offline volt.

Gyorsan még kimerészkedtem a bolt elé, hátha látom még. A távolban kerestem alakját, de nem találtam. Az emberek kezdtek fogyatkozni, egyre sötétebb lett, szinte semmit sem láttam már a kutyafuttatóból. Beletörődve megvontam a vállamat, és visszafordultam hogy bemenjek a boltba, azonban ekkor egy pillanatra megállt bennem az ütő, és meg is torpantam.

Egyenesen előttem állt az imént általam a távolban bámult magas, fekete hajú alak, és épp kutyáját kötötte hozzá a benzinkút előtti biciklirácshoz. Ahogy egyre több másodpercig bámultam a srácot, annál inkább biztos voltam abban, hogy már láttam itt. Tuti, hogy vásárolt már nálunk, többször.

Addig bambultam, míg nem bement a boltba a langaléta, én pedig kint álltam, pedig bent kellett volna lennem a pult mögött. Gyorsan kapcsoltam, és sietős léptekkel beslisszoltam a helyemre, közben folyamatosan a sorok között válogató srácot figyelve. Épp a chipsek között vacillált a sós vagy a paprikás közül, míg nem végül a sósat választotta.

Megfordult, így végre láthattam az arcát is rendesen. Most már biztos voltam benne hogy ő járt már itt valaha.

Ahogy egyre közelebb ért, konstatáltam, hogy … hát, „enyhén szólva” jól néz ki. Nem is tudom, hogy most miért tűnt fel ez ennyire kivételes módon, hiszen ha máskor is volt itt, akkor is biztos jobban megmaradt volna az emlékeimben. De mindegy is. Most ezt gondoltam.

 Iszonyatosan helyes arca volt, melyet így is eltakart a hatalmas fekete keretes szemüveg, amit viselt. Hát milyen lehet ha leveszi?!

- Jó estét. Ezt szeretném – szólalt meg, mire én letaglóztam hangjától. Egészen mély, kellemes tónusú beszédhangja volt.

Kis fáziskéséssel pislogtam párat, majd kapkodva elvettem a chipset és lehúztam. Nem mertem a szemébe nézni… egyszerűen nem és kész. Nem tudom miért… talán mert határozottan éreztem, hogy ő engem bámul, szakadatlanul, miközben a pénztárgépet nyomkodom.

- Ezerötszáz won lesz. – mondtam halkan, továbbra is a pénztárgépen hagyva tekintetem, miközben ő válogatta a pénzét.

Csak véletlen ugye? Nem létezik hogy ő legyen az!! Ah… tényleg Lulu a kutyája? De akkor…? Jézusom!

De mégis hogy jöjjek rá? Nem kérdezhetek rá, hogy „Hé, amúgy te vagy Yoda?” Hát mennyire nézne hülyének? Szerintem azonnal elkísérne a diliházba!

…Várjunk csak? „Yoda…”

A pénztárgépről lassan felsandítottam a magas srácra, és amint megláttam, hogy milyen elálló füle van, teljesen elborult az agyam. A gyomromban hatalmas röhögés-késztetés keletkezett, amit próbáltam elnyomni, nem túl sikeresen.

HÁT EZÉRT YODA! Ezt nem hiszem el! Ez Ő… Ő kell hogy legyen…

Enyhén bazsalyogni kezdtem, miközben átvettem a pénzt tőle, pedig minden erőmmel küzdöttem ellene, hogy ne viselkedjen így az arcmimikám. Azonban ezt nem sikerült megakadályoznom, és egyre inkább láttam, hogy észreveszi rajtam. Végül az ő szája széle is kisebb mosolyra húzódott, és a szemeimben – szemüvege mögül – azt véltem kiolvasni, hogy valamit tud. Nem értetlenség tükröződött benne. Egyre inkább biztos voltam benne, hogy ő az. Mikor visszagondoltam arra hogy ő az aki azokat az üzeneteket írta nekem, a gyomrom aprócska görcsbe rándult, és fejembe szállt némi vér is.

- Öhm… - köszörülte meg mosolyogva a torkát – vissza tudnál adni? Tudod… a másik Lulu már türelmetlen odakint.

Ő az. Ő AZ. ÚRISTEN.

- Pe… persze – motyogtam oda, miközben már lángolt a fejem, és villám gyorsan visszaadtam, valamint a blokkot is a kezébe nyomtam.

- Hacsak nem hazaviszem, és lejövök egy kólára – nézett egyenesen a szemembe szakadatlanul.  – És akkor még sietnem sem kéne.

Idiótának éreztem magam amiért most tényleg semmit nem tudtam zavaromban kinyögni, csak egy apró bólintást, amire elvigyorodott – és az én szívem kiesett a helyéről – majd kiment a boltból. Ahogy bezáródott mögötte az automatikus ajtó, hatalmas levegőadagot fújtam ki a tüdőmből lassan, enyhén verejtékessé vált homlokomra tapadt hajtincseimet meglebegtetve.

Most… vissza fog jönni? Komolyan? És miattam? És beszélgetni fogunk?       

Egy ILYEN pasival? Ezt el nem hiszem hogy velem történik…

Ahogy rá gondoltam az elálló füleire, és a nevére, megint elfogott a röhögő görcs. Még jó hogy épp nem volt bent vásárló, mert jól kiröhöghettem magamat.

Egy húsz perc múlva ismét visszatért, és egy kólát kért, melyet ki is töltöttem neki. Ezután leült az egyik sarokban lévő asztalhoz. Én alig tudtam figyelni az utána lévő két vásárlóra, annyira el voltam foglalva vele, ahogyan kívánatos kinézetű ajkai egy pár másodpercnyi keresés után közre veszik a vékonyka szívószálat.

Ezután a telefonját kezdte el pásztázni. Mikor végül az utolsó vásárló is elment, szívverésem felgyorsult, és csak bámultam, ahogyan iszik, beletemetkezve a telefonjába. Nem mertem odamenni hozzá.

Egyszer csak feleszmélt, hogy már elmentek a vásárlók, de én még nem ülök ott nála, úgyhogy rám nézett, és szélesen elmosolyodott. Letette telefonját, és apró hívogató gesztusokat tett kezével. Bizonytalanul indultam fel felé félénk, lassú léptekkel, majd ide-oda nézve leültem vele szemben.

- Lulu. – szólalt meg, majd elvigyorodott, én pedig a szemébe néztem. ÚR ISTEN, milyen vigyora van!!

- Luhan vagyok – szólaltam meg motyogva, és igazgatni kezdtem a terítőt. – A rendes nevem Luhan.

- Hmm – vonta fel egyik szemöldökét – tudom, hogy Luhan vagy – mondta, miközben a szívószál mindvégig a szájában maradt.

- Honnan…? – kérdeztem megint egy idióta kérdést, majd a névtáblácskámra ránézve rájöttem. – Oh.

- Ez is szép név, bár nekem a Lulu jobban tetszik – nézett a szemembe folyamatosan, és beleszívott kólájába.

- …oké, kösz – vakartam meg fejem hátulját, legidiótább válaszom adása közben. – De legalább… viszont te elmondhatnád, hogy… hogy hívnak.  – mondtam, majd elmosolyodtam, és füleire néztem. – A Yodára már rájöttem, hogy honnan jött.

- Chanyeol vagyok – mondta, és száját enyhén beharapva mosolygott rám. – Park Chanyeol.

Skinship [TaeKai]

Ez egy egyperces szeretett volna lenni, de szerintem inkább kétperces. XD 

Annyit érdemes tudni az elolvasása előtt, hogy Taemin és Kai a való életben is legjobb barátok (együtt voltak tanoncok az SM-nél). Ha van szabadidejük, akkor a mai napig találkoznak, és a Dispatch is lekapta őket ahogyan sétálgatnak (innen kaptam az ihletet). Fel-fellibbentek "félreértések" miszerint nincs-e köztük valami, mivel elég sok közöttük a skinship - ezen azt értjük, amikor átkarolják egymást, simogatják egymást, megfogják egymás kezét, ilyesmik. Taemin és Kai előszeretettel csinálják ezt és ez egyáltalán nem baj. *w* De természetesen nincs közöttük semmi a való életben. Most pedig jó olvasást ^^

- A menedzser már megint rákérdezett, hogy mi biztos nem vagyunk-e együtt. Kezd enyhén idegesíteni… - szólt Taemin, miközben Kaival oldalán sétált a sötét parkban, ahol akkor éjnek idején egy lélek sem járt a két idolon kívül.

- Ezek hülyék – forgatta a szemeit Kai. – Most attól, hogy átkarollak, már rögtön buzik leszünk?

- Ha tudnák hogy annak idején a tánc teremben egymáson kidőlve aludtunk el, akkor mit szólnának?

- Akkor már az SM is megerősítette volna – nevetett fel Kai, és vele együtt Taemin is.

- De… akkor ezentúl figyeljünk oda, hogy ne csináljunk ilyeneket. – komolyodott meg Taemin, és sóhajtott egy aprót.

- Ne már – húzta el a száját Kai – én szeretem átkarolni a vállad. Csesszék meg. – nézett oldalra legjobb barátjára, majd át is vetette karját vállain. Egy pillanatra meg is álltak a sétában, Taemin pedig tanácstalanul nézett rá vissza. Így voltak pár perc erejéig, némán; csak a távoli úton elsuhanó autók zaját és pár tücsök ciripelését lehetett hallani.

- Miért, mit szólnak hozzá, ha még a kezed is megfogom? – szólalt meg halkan Kai, és szabad kezével megfogta Taemin kezét, aki kissé értetlenül követte szemével barátja mozdulatait. – Sőt, az ujjainkat is összekulcsolom… - nézett Kai kezeikre, és lassan összecsúsztatta ujjaikat.

- Te… mit csinálsz, Kai? – vigyorgott zavartan Taemin, és hol összekulcsolt kezeikre, hol barátja arcára siklott tekintete, aki csak mosolygott rá.

- És ha még te is a derekamra tennéd a kezed… - mondta szinte suttogva, és a Taemin vállát átkaroló kezével megfogta barátja szabad kezét, majd lassan a saját derekára csúsztatta. Taemin készségesen hagyta, azonban értetlenül pislogott. – Netán… mindkét kezeddel átkarolnál. - Kai finoman szétcsúsztatta ujjaikat, majd megfogta Taemin mindkét kezét, és saját nyakába helyezte. Saját karját barátja dereka köré fonta, így kicsit közelebb húzva őt magához.

Taemin ijedten pislogott a hozzá már egészen közel lévő Kai arcára. Eddig is voltak már ilyen közel egymáshoz, de most valami mégis különbözött. Kai furcsán viselkedett, és ettől valahogy Taemin szíve akarata ellenére is gyorsan kezdett kalapálni. Nagyot nyelve cikáztatta tekintetét Kai félhomályban kirajzolódó arcának szegletein, aki csak szakadatlanul mosolygott rá. Csupán pár másodperc volt az egész, de úgy tűnt, mintha hosszú percek teltek volna el abban a pillanatban.

Aztán Kai arcán váratlanul megjelent ragyogó, fehér mosolya, és felnevetett. Taemin hirtelen felvonta a szemöldökét.

- Láttad volna az arcod!! – mondta Kai kacagva, és oldalra fordult, így újból csak szimplán átkarolták egymást. Finoman hátba verte Taemint, majd barátiasan magához húzta oldalról, és kicsit megrázta, dülöngélt vele.

Taemin érezte, hogy arca lángol; piros volt, mint a pipacs, és azt gondolta, még szerencse, hogy a sötétben ezt nem látja barátja.

- Te hülye! – ütött Kai vállába, zavartan vigyorogva. – Csak azért fagytam le, mert… megijedtem hogy valaki lefényképez minket!

- Aha… aha – kuncogott oldalra fordulva a másik. – Hát, ha észrevettek akkor… sok szerencsét a menedzserednél!

 

(T3T <3)

Földi angyal [EXO, FanXing]

Ezt a oneshotot kifejezetten Kirichannek, hűséges írótársamnak írtam, ajándékba. Remélem hogy tetszik, kedves Kiri, és már nagyon kíváncsi vagyok a véleményedre. :3 <3

Olvassátok egészséggel; a történet Kris szemszögéből íródott.

Mindenkinek az élete elérhet egy olyan pontba, amikor azt mondja: nincs tovább. Amikor összeomlik, beborítja a teljes sötétség, és egy gombostűhegynyi reménysugár sincs a láthatáron ami felcsillanhatna, hogy valaha is jobb lesz.

Ez történt velem is, mikor a hídról leléptem a semmibe, és becsukott szemmel vártam, hogy a halál megszabadítson lényemre nehezedő fájdalmas, létezésemet megkeserítő emlékektől, amelyek sötét démonként követtek minden egyes napom minden egyes másodpercében.

De nem sikerült.

Hatalmas ólmoknak éreztem az egyébként könnyed pilláimat, mikor megmozdítottam őket. Első pillantásomkor csak homályos foltokat láttam magam előtt, majd mikor már két-három pislogásnál tartottam, egyre tisztábbá vált a kép, és mikor végleg kiélesedett, csodálkozás ült ki arcomra.

Azt hittem, többé sosem fogok találni semmit az életben, ami egy kicsit is arra késztetne, hogy érdemes legyen tovább élnem… egészen addig a pillanatig.

Elmosolyodtam; azt hittem, hogy a mennybe kerültem, és egy gyönyörű angyal néz le rám.

Hibátlan, bársonyos bőre olyan fehér volt, mint a tej… fekete, ragyogó tekintete nyugodtan pásztázta arcomat, szája szélén kedves mosoly bújt meg, arca közepén apró gödröcskéket hagyva. Fehér köpeny volt rajta… hófehér.

Rá kellett hogy jöjjek, hogy nem a mennyben vagyok: egy kórház kórterme volt körülöttem.

De ő angyal volt… Igen, egészen biztos vagyok benne.

Egy földi angyal.

Miután eltűnt látóteremből, megpróbáltam felülni, de képtelen voltam rá.

Hol van?... Hová lett? – cikázott agyamban.

Aztán miután feladtam a reményt, hogy újból megpillanthatom, testem porcikáira fókuszálódott figyelmem… és rájöttem, hogy nem érzem a karomat, és a lábaimat.

Szemeimet összeszorítottam, és éreztem, amint a könnyek patakként folynak ki a sarkából.

Ha tudtam volna, felordítottam volna kínomban, de csak nyöszörgések jöttek ki a torkomon, miközben testem rázkódott a takaró alatt. Aztán újból sötétség került elmémbe.

                                                                                     

- Felébredt. Bordatörés. Zúzódás. Agyrázkódás. Belső vérzés. A drogok kiürültek a szervezetéből. Bénulás.

Ezeket a szavakat tudtam kivenni a körülöttem beszélő emberek mondataiból, miután újból ébredezni kezdtem.

Fogalmam sem volt, hogy mi történt velem pontosan. Már az is megerőltető volt az elmém számára, ha csak visszagondolni próbáltam az utolsó emlékképemre, amely ide kerülésem előtt történt velem.

Lecsuktam a szemeimet, és kifújtam a levegőt.

Nincs szükségem többé ezekre az emlékekre.

Aztán mintha ismét elaludtam volna.

- Jó. Rendben. Beadom neki a gyógyszereit. Remélem most már fel tud kelni annyira, hogy egyen is. Megpróbálom.

Most már kevésbé volt zsibongó a környezetem, így tisztábban ki tudtam venni a szavakat. Egy udvarias, kedves hang mondta ki őket.

 Félig felnyitottam szemeimet, és elhatároztam, hogy fejemet elfordítom, hogy végre meglássam a beszéd gazdáját. Bár felszisszentem a fájdalomtól, mikor végre a megfelelő irányba néztem, egy cseppet sem bántam meg, hogy megtettem a mozdulatot: mert rájöttem, hogy a nyakam mozgatására legalább képes vagyok; ráadásul újra láthattam Őt.

Fehér köpenyének hátát mutatta felém, miközben a közvetlenül mellettem álló szekrénynél rendezett valamit. Fekete hajkoronája merőben kontrasztált öltözékével.

Nem tudtam beazonosítani, hogy miket csinál. A mellettem álló infúziós állvánnyal babrált, miközben szemeimmel minduntalan követtem őt, hogy arcát ismét láthassam.

Ezután abbahagyta az állványon való ügyködést, és egyenesen felém fordult.

- Yifan? – hajolt közelebb, és arcán ugyanaz a kedves, ragyogó mosoly tükröződött, mint akkor, amikor legelőször megláttam; ugyanazokkal az aprócska gödrökkel, és hibátlan, hamvas bőrrel. – Hogy van, Yifan? Hogy érzi magát?

Beszédje szinte zene volt a füleimnek… akár csak egy végtelenül álomszerűen hangzó, minden idegedet megnyugtató szimfónia.

- Mh… - nyögtem ki egy aprócska hangot a számon. Szerettem volna beszélni, de nem tudtam.

Minden erőmmel azon voltam, hogy megszólaljak, de a szavaim csak elmémben éltek, és a való világba mintha képtelenek lettek volna eljutni.

- Jól van. Semmi gond. – tette a vállamra tenyerét, melynek érintésén szinte éreztem, hogy gyógyít. – Megpróbáljunk felülni? Jöjjön. Csak nagyon óvatosan.

Bár választ nem tudtam adni a kérdésére, ő máris óvatosan támogatni kezdett engem, majd lassan a segítségével félig felültem. A derekam nem működött úgy, ahogyan kellene, így szinte teljes testsúlyomat ő tartotta. A mellkasomba őrült fájdalom nyilallt, de nem szóltam. Nem akartam visszafeküdni.

Mert így sokkal közelebb lehettem hozzá.

Ő vált sötét, sivár életem egyetlen fénypontjává. Ő volt az egyetlen az életemben, aki nem várt el soha semmit tőlem. Aki elfogadott engem úgy, ahogyan vagyok: sérülten.

Nem kérdezett tőlem soha. Nem volt kíváncsi a múltamra.

Az idő csak telt, én pedig egyre többször maradtam ébren, és a huszonnégy óra egyetlen értékes pillanatai csak azok voltak, mikor ő oda jött hozzám. Mikor ételt hozott, gyógyszert adott, vagy tornáztatta a tagjaimat, hátha újból életre kelnek. Vagy mikor csak áthúzta az ágyneműmet… esetleg csak egy másik beteghez ment oda a kórteremben, aki a mellettem lévő ágyon feküdt. Nem számított, hogy miért, csak ott legyen… mert mikor a közelemben volt, boldogság járta át a lelkemet. És mikor kiment, azonnal sóvárgott a pillanatért hogy újból itt legyen… hogy újból boldog lehessek.

Minden nap, kitartóan, több mint ötször jött, és átmozgatta a kezemet és a lábamat. Többször felültetett az ágyban, majd vissza. Láttam rajta, hogy milyen nehéz neki magas termetű testemet mozgatni, ő mégis megtette. Én egyszer sem tudtam neki megköszönni.

Mikor a mellettünk lévő fekvőhöz a családja jött látogatóba, nálam ő tett „látogatást” - hiszen látta, hogy engem az ég világon senki sem keres. Ezek voltak a legjobb pillanatok. Leült mellém a székre… Ott ült mellettem, és bár beszélgetni nem tudtunk, ő rengeteget mesélt nekem mindenféléről. A kórházban lévő kalandokról, az orvosokról, vagy csak olyan történetekről, amelyekről hallott a nagyvilágban. Látszott, hogy igyekezett a lehető legtöbb idejét rám szánni, mert talán pontosan tudta, hogy a nélküle töltött percekben az életem üres, és mit sem ér.

Hamarosan újra képes voltam beszélni, bár csak nagyon halkan, és rengeteget kellett gondolkoznom rajta, mire kimondtam egy mondatot. De ő türelmes volt velem, és mindig megvárta, bármennyi időbe is került. Végre megköszönhettem neki a tetteit, de mikor ezt megtettem, sosem mondott semmit, csak önzetlenül elmosolyodott.

Minden apró fejlődésnek együtt örült velem, és ragyogó nevetésével besugározta a napomat.

Vele tudtam egyedül őszintén nevetni.

Tagjaim mozgási képessége is lassan, de biztosan kezdett visszatérni. Bár nem teljesen, de egy-egy mozzanatra képes voltam megmozdítani őket, és biztos voltam benne, hogy ezt is annak köszönhetem, amit ő tett értem a tornával.

                                                                                                                                                        

Mikor végre fel tudtam kelni az ágyból, ő kísért engem mindenhová. Először csak két lépést mentünk el az ágytól: aztán újabb apró célokat tűzött ki magunk elé, amelyet együtt elérünk.

Mindig ezt mondta. Együtt.

Jött az ajtó, majd kinéztünk a folyosóra is: aztán végül végre a vécéig is eljutottam, és képes voltam becsoszogni magamtól. Mikor már nem volt annyira megerőltető a mozgás, kisebb sétákra is elindultunk együtt. Felemelő élmény volt, mikor ismét napvilágot láthattam a kórház udvarában, és karjába kapaszkodva újból megérezhettem a friss levegőt.

- Nézd, milyen szép az idő! Hallod, hogy csiripelnek a madarak? Gyönyörű, ugye?

Szavai ugyanolyan gyöngyözőek és ragyogóak voltak, mint ő maga.

A padon ültünk, és néztük a természetet. Ekkor gondolkozni kezdtem…

Mi lesz velem? Mi lesz, ha egy nap el kell innen mennem?

Ha őt nem láthatom többé?

- Yi…Yixin…Yixing – szólítottam meg nehezen, mire ő rám nézett.

- Tessék, Yifan – mosolygott rám. Még mindig ugyanolyan gyönyörű és angyali volt az arca, mint akkor.

- Mi… mikor kell… - próbáltam kimondani a mondatot, de egyszerűen annyira izgatott lettem hirtelen, hogy éreztem, képtelenség hogy befejezzem. – E… el…

Yixing türelmesen nézett rám, de aztán feladtam, és lehajtottam a fejemet.

- Semmi baj Yifan. Majd elmondod később, rendben? Időnk mint a tenger. – simogatta meg a vállamat. Mindig ezt mondta… van időnk.

Még meddig van időnk?

A napok csak teltek, én pedig egyre önállóbb lettem, de ahogy javult az állapotom, a kedvem úgy lett egyre borúsabb. Tudtam, hogy vészesen közeleg a nap.

Hamarosan megtettem első lépéseimet önállóan. Yixing ragyogott a boldogságtól: de én… immár nem tudtam vele önfeledten együtt örülni.

 Innentől a változás meredek tempóban növekedett. Lassan már szinte bárhová el tudtam menni egyedül is.

- Jó reggelt, Yifan – köszöntött engem egyik reggel a főorvosom, aki az állapotomat mérte fel.

- Jó reggelt – köszöntem én is. Ezt a szót már hibátlanul kimondtam, bármikor.

- Azt hiszem van egy jó hírem a számára. Az állapota most már kiválónak tűnik, így talán pár nap kérdése, és egy utolsó megfigyelés után akár haza is mehet. Mit szól?

Haza.

Ennek az „öröm”hírnek pont az ellentéte keletkezett bennem.

A démon… ismét elkezdett fel-felbukkanni lelkem sarkában.

Az utolsó napokban nem mosolyogtam többet. Yixing… nem volt bent a kórházban.

Lelkem szomjazott a boldogságra, de nem kapta meg. A csomagjaim szép, rendezett kórházi ágyam mellett sorakoztak, arra várva, hogy megfogjam őket, és kisétáljak. A bent töltött utolsó perceket mind azzal töltöttem, hogy lassan jártam közbe a kórház szegleteit, hátha meglátom Yixinget, de hiába. Nem volt ott.

- Segítsek kivinni a csomagokat? Ez azért egészen soknak tűnik, nem igaz? – mosolygott rám egy másik ápoló, aki a napokban Yixing helyett figyelt rám. Halványan rámosolyogtam, majd bólogattam.

- Köszönöm.

Lassan ballagtunk kifelé a kórház folyosóján.

- Zitao… - szólítottam meg a mellettem cipekedőt.

- Igen, Yifan? – nézett rám barátságosan. – Álljunk meg egy kicsit pihenni?

- Nem, csak… Azt… azt akartam… kérdezni… Yixing… hol van?

- Áh, Yixing. Ő ápolt eddig téged, igaz? Sajnos családi tragédia történt náluk. Azt hiszem, az anyja hunyt el. Nem a városban laknak, ráadásul éjjel történt a dolog, így sürgősen el kellett utaznia a környező kis településre. Ha jól tudom, pont ma van a temetés.

- Áh… értem. Kö… köszönöm.

A démon műve volt ez: én tudtam. Megkóstoltatta velem a boldogságot, majd elvette tőlem.

- És… át… át tudnád… adni neki ezt… a levelet? – nyúltam lassan, kissé remegve a nadrágzsebembe a papírért, amelyet még előző éjjel írtam meg, mert nem tudtam aludni. Nehezen lehetett elolvasni, nagy, girbe-gurba betűkkel volt megírva a csupán pár soros üzenet.

- Hogyne, ha visszajön, azonnal odaadom neki – vette át a papírt az ápoló.

*

A lakásom sötét volt. Hiába nyitottam ki az ablakokat, és húztam fel a redőnyt. A nap betűzött, és akár a tető is lerepülhetett volna, hogy még több fény áradjon be: akkor is sötét maradt.

Minden boldogtalan volt, és sivár. Emlékfoszlányoktól mocskos tárgyak vettek körül engem, és egyedül voltam. Csak az aprócska démon volt a társaságom, mely az idő elteltével csak nőtt és nőtt bennem.

A mobiltelefonom. Az volt egyetlen tárgy, amely bármi pozitívat jelenthetett számomra.

Aznap nem csörgött, én pedig sírva aludtam el a kanapémon.

Reggel azonban a csörrenésre keltem, és egy ismeretlen számot írt ki. Szívem nagyot dobbant, és – már amennyire tudtam – kapkodva vettem fülemhez.

- Halló?

- Yifan? – szólt bele egy ismerős hang, melynek hangzása olyan volt lelkemnek, akár egy kiszáradás szélén lévő növénynek egy csepp víz.

- Igen, én… én csak… azt akartam… ho… hogy – próbáltam beszélni, de amint izgatottá váltam, ez nehezebb volt számomra.

- Nyugalom Yifan, csak lassan. – próbált csitítgatni, és hallottam hangján, hogy megint ugyanúgy mosolyog. – Megvárom.

- Én… - sóhajtottam. – Szerettem volna… ha esetleg… ellátogatsz… hozzám.

*

A remény éltetett. És az a nap, ami közelgett, és biztosította, hogy újból láthatom őt.

A csengő megszólalt. Büszkén nyitottam ajtót a teljesen kitakarított lakásomra, amely bár több napba is beletelt, mire megcsináltam, én teljes örömmel tettem, hogy a lehető legjobbat nyújtsam neki.

Rögtön meg is dicsérte, milyen szép a rend, és érdeklődve nézelődni kezdett. Minden apró kis dolgot megcsodált a helyiségben, még olyanokat is, amelyeket én már évek óta észre sem vettem, hogy egyáltalán mik. A képek, kisebb díszek… Yixing mindenben látta a szépséget, és ahogy a közelébe kerültem, én is azonnal a hatása alá vonódtam ennek a látásmódnak.

Sokat beszélgettünk. Azt gondoltam, talán most már rákérdez, ki is vagyok egyáltalán, és mi történt velem. Féltem tőle… de nem következett be. Még mindig tudta, hogy mire gondolok, és én minek örülök a legjobban.

Teát készítettem neki, és süteményt. Sokat nevettünk, és felidéztük az emlékeinket, ahogyan felépültem. Röviden mesélt a családjában történt tragédiáról is, de ezt nem firtatta inkább sokáig, hanem ismét vidámabb témákra tért át. Nem maradt nálam túl sokáig: talán összesen lehetett két óra, amit nálam töltött, de az maga volt a mennyország.

Aztán mikor becsuktam utána az ajtót, ismét rám borult a sötétség.

Nem tudtam mi lesz velem. Mit akarok. Fogom újból látni? Nem beszéltünk meg újabb időpontot, hogy találkozzunk. Én pedig nem hívhatom fel minden héten, hogy jöjjön el… nem.

Ő nem keresett engem, én pedig egyre inkább rájöttem arra, hogy én is csak egy beteg vagyok számára, semmi más.

És hogy talán ő sem angyal.

A démon ismét uralkodni kezdett felettem. Nem mozdultam ki a lakásból egy pillanatra sem, és már lassan odáig is eljutottam, hogy a lakáson belül is a lehető legminimálisabb mozgást tettem meg.

Gyengültem… éreztem magamon, hogy visszaesek. Nem beszéltem senkivel sem… a tagjaim nehezen engedelmeskedtek nekem, és elernyedtek. Egyre jobban remegtem, és sokszor jött rám a rosszullét.

Egyik nap a szoba közepén összeestem.

Ismét a kórházban ébredtem, és mikor láttam az ismerős falakat, jó érzés lett úrrá rajtam.

Yixing… hol vagy?

Még mindig gyenge voltam, de a lelkem sokkal jobban érezte magát.

Nem sokára megláttam boldogságom kulcsát, ki fájdalmas mosollyal köszöntött engem.

- Yifan… Jól vagy? – ült le mellém.

Lassan, bágyadtan bólogattam felé.

- Igen… most már… jól. – nyújtottam felé remegő kezemet, mire ő megfogta azt. – Csak olyan… olyan könnyűnek érzem magam. Mintha… ha… - valamiért megint elakadt a szavam, és nem igazán tudtam kimondani a mondatot, amit akartam. De szinte el is felejtettem, hogy mit szerettem volna.

- Jól van, minden rendben van – szorongatta a kezemet Yixing. Kedves mosolya mögött most egy fájdalomtól csillogó tekintet bújt meg, amit nem érettem. Én továbbra is mosolyogtam rá. Boldognak éreztem magam, mert itt volt mellettem.

Kicsit elhomályosodott a tekintetem, és a pilláim egyre lassabban mozogtak. Testem könnyebbé és könnyebbé vált, Yixing pedig egyre közelebb hajolt hozzám.

- Yifan… - suttogta a nevemet, és mintha láttam volna, hogy egy könnycsepp gurul le hófehér, hibátlan, bársonyos bőrén.

- Ahz angyalok… nem tudnak sírni… - motyogtam.

- Nem… nem tudnak. – mondta, majd mosolya kiszélesedett, és már egészen közel hajolt arcomhoz.

- Yixing… - szólítottam meg, de nevét szinte már csak kileheltem. Pilláim lecsukódása előtti pillanatban éreztem, hogy puha ajkai megérintik az enyémet: és az igaz boldogság, mely ekkor felgyúlt a lelkemben, végleg megölte a benne rejtőzködő démont, mely örökké megkeserítette az életemet.

Aztán kezem lassan kicsusszant a szorításából, és kristály tiszta boldogsággal hagyhattam el ezt a világot.