Christmas in Daegu

Hangulati zene: http://www.youtube.com/watch?v=WPMrbJVrGF8

Daegu. Ez a név volt látható az út jobb oldalán lévő fehér táblára festve. Mikor elhajtottunk mellette, a szívem nagyot dobbant, és úrrá lett rajta az a jól ismert meleg érzés, amit minden esetben érzek, mikor végre hazatérek. Végre, végre itthon vagyok.
Az út eddigi részében egy fikarcnyit sem érdekelt a külső környezet, most azonban rögtön elkezdtem törölgetni három ujjbegyemmel a bepárásodott ablakot, és kilestem rajta.
Hatalmas hópelyhek hullottak az égből, fehér függönyt képezve az ember látóterében. A mellettünk hallgató, végtelen mélységűnek tűnő fenyőfaerdő a sötétségben szinte aranylóan világított a hófehér hóruhájában, melyet megvilágított az utcai lámpák sárgás fénye. Ez a látkép számomra most valahogy sokkal gyönyörűbbnek tűnt, mint máskor. Elmosolyodtam, és szinte olyan érzésem volt a gyomromban, mintha szerelmes volnék.
Az otthonom...
A taxis lassan, óvatosan haladt végig a csúszós, kacskaringós úton. A sofőr rám sandított, és ő is elmosolyodott.
-    Rég volt már itthon?
-    Igen. Nagyon régen. – válaszoltam. – Már hiányzott.
-    Hát igen. Főleg karácsonykor, az embernek bármi dolga van, bárhol is van, más se jut eszébe, csak az, hogy végre otthon lehessen a szeretteivel.
Fájdalmas mosoly fagyott az arcomra, majd nyeltem egyet, és tovább bámultam a fák suhanását az ablakon keresztül.
Nincs semmi baj.
Az autó lassan megállt a kis házikó előtt, ami szinte éhezett arra, hogy végre betérjen valaki, és életet leheljen belé.
A sofőr és én kiszálltunk a kocsiból. Csak egy pulóver volt rajtam, mert a hosszú útra levetkőztem, így most nagyon megcsapott a csípős hideg, és a hópelyhek azon nyomban elolvadtak szabadon lévő meleg bőrfelületemen, melyet immár beborított a libabőr.
Összehúzott testtartással segítettem kipakolni a csomagjaimat a csomagtartóból.
-    Készen is volnánk. Segítsek esetleg bevinni a házba őket? – kérdezte miután lecsapta a csomagtartó tetejét.
-    Nem, köszönöm, innentől már tényleg boldogulok. – feleltem kedvesen. Áldottam a magam, amiért már előre kifizettem az út árát, és nem itt kellett a pénztárcám után kotornom. – Kellemes ünnepeket kívánok, és minden jót! Továbbra is vigyázzon a veszélyes úton.
-    Meg lesz, meg lesz – mosolyodott el – viszont kívánok boldog karácsonyt önnek és a családjának is. Viszlát! – köszönt el, majd be is ült, és becsapta maga után az ajtót. Az én torkom ekkor már gombócba szorult, és mire elhajtott, sikerült felvennem a csomagjaim, és végigvonszolni a ház bejárata felé vezető úton, amelyet most teljesen beborított a hófehér porhó.
A teraszon letettem a csomagjaimat, és kapkodva előkerestem a kulcsom, majd kinyitottam a zárat. Már nagyon fáztam, és alig vártam, hogy a melegbe érhessek.
De a küszöb másik oldalán sem volt meleg. A testem, ami a kellemes, jóleső „otthon melegére” éhezett, csak rideg, fűtetlen lakás levegőt kapott.
Becsuktam az ajtót. A házban félhomály volt, de láttam, hogy ahogyan fújom ki a levegőt, még enyhén látszik a leheletem.
Féltem. Féltem felkapcsolni a villanyt.
Nincs semmi baj.
Vettem egy nagy lélegzetet, és ujjamat a kapcsoló felett tartva pár másodperc után felkapcsoltam a világítást.
Minden élettelen volt. Minden mozdulatlan, halott, szürke és élettelen volt.
Minden ami eddig kedves volt számomra, most csak rideg tárgyként nézett rám vissza. A bejárati ajtóval rögtön szemben lévő étkező fehér székei mereven cövekeltek a nagy antik ebédlőasztalnál, amely amióta csak élek, minden áldott napon szeretett gondoskodással szolgálta fel számunkra az ennivalót, de most csak egy hatalmas, sötét, félelmetes monstrumként viselkedett.
Körülnéztem a nappalinkban. Kerestem valamit, ami nem ugyanezzel a rideg, hátborzongató érzéssel töltött el, de egyszerűen nem találtam. Be akartam csukni a szememet.
Ilyen lenne egy otthon?
Hová lett a szeretet?   
Ismét felvettem a csomagjaimat a földről, és elindultam, velük a hálóba. A parketta minden egyes keserves nyikorgása szinte harsogott a fülemben, majd mikor ott is kigyúlt a fény, megláttam a hatalmas franciaágyat, melyen még mindig élére vasalva állt a gyönyörű, régies virágmintás ágyneműhuzat. Azok a virágok eddig kecsesen tündököltek az ember szemében, amint rájuk nézett, de most mindegyik hervadt volt. Egytől egyig.
Körbenéztem, majd egyszer csak megakadt a szemem a falon lévő képen, és azonnal elejtettem a csomagjaimat a kezemből, majd zokogva omlottam a földre.
-    Miért? Miért?
Már számtalanszor megfogadtam, hogy nem fogom többé kiejteni ezt a számon. De a gyász az embert mindentől megfosztja, és bármire rá tudja venni. A gyász az ember felett áll, és örökre ő irányít. Amikor már az ember azt gondolja, sikerült elűznie, sikerült békére lelnie, akkor üti fel a fejét csak igazán.
A könnyeim már-már tócsaként álltak a sötét parkettán. Hátrasimítottam hajamat, levegőmet kapkodva ziláltam, és próbáltam új erőt kapni valahonnan. Lassan felegyenesedtem, és reszkető testemmel feltápászkodtam. Odaballagtam a képen lógó fali képhez.
-    Mama… - simítottam végig az ujjamat az üvegen – Mama, hol van a szeretet? Hol van?
Senki. Senki sem válaszolt. És azt hittem, soha nem is kapok többé választ erre.
Leakasztottam a képet, majd ültem az ágyra és nézegetni kezdtem. Engem és a nagymamámat ábrázolt, ahogyan egymást átkarolva állunk épp a konyhában. Az egész családomból számomra már csak ennyi maradt. A képen nevetgéltünk, viccelődtünk éppen – egy szokványos életkép. Nagymama vidám arca láttán, immár nekem is egy igaz mosoly került az arcomra, azonban ez mindössze csak pár pillanatig tartott, mert a következő másodpercben ismét csak zokogtam.
Minden szeretet ebben ami valaha volt ebben a házban, ebbe egyetlen egy képbe sűrítődött bele.
-    Sajnálom… sajnálom, hogy olyan ritkán voltam itthon, mama – beszéltem a képhez, remegő kézzel szorongatva, szipogva. – sajnálom, hogy az lett belőlem ami, és te még így is támogattál engem, ahogy csak tudtál. Sajnálom, hogy régen annyira… - alig tudtam folytatni a beszédet. – hogy annyira csú… csúnyán bántam veled, mikor kamasz voltam… mindig szerettelek téged! Te vagy a legjobb ember a világon, és mindig is te leszel, mama! Mindig! – ismét patakzani kezdett a könnyem, és a képet ölelgettem, felső testemet ringatva. Már számtalanszor elmondtam ezeket a mondatokat a nagymamámnak, de valahogy úgy éreztem, sosem lesz elég idő arra, hogy tudja, mennyire hálás vagyok neki, és mekkora bűntudatom van minden egyes pillanat miatt, amivel bármennyire is fájdalmat okoztam neki.
Megpróbáltam megnyugodni. A képet egy pillanatra sem tudtam egyszerűen elengedni a kezemből. Mintha ez bárminek is a kulcsa lenne, bármit is jelentene, kitartóan szorongattam bal kezemben a fa képkeretet. Odamentem az ablakhoz, és elhúztam a függönyt.
A hóesés sokkal enyhébbé vált, és immár csak szolid pelyhek szállingóztak lefelé a sötét égből. A szemben lévő szomszéd ház csak úgy ragyogott a sok égőtől, az udvaron seprűjét szorongatva álldogált mosolyogva egy hóember.
Karácsony. Karácsony van. Igaz?A karácsony a szeretet ünnepe.
De hol van a szeretet?   
Ismét átöleltem a képet, és ringatózni kezdtem vele.
Család nélkül nincs szeretet.
Sokáig álldogáltam még így, bámulva a semmibe. Amilyen rideg volt a tél olyan rideggé és fagyossá kezdtem én is válni. Még mindig látszott a leheletem a levegőben, éreztem, hogy ujjvégeim jégcsapszerűen zsibbadni kezdenek, de már ez sem érdekelt.
Egyszer csak pittyegni kezdett a telefonom a zsebemben. SMS volt, méghozzá Jonghyuntól. Biztos voltam benne, hogy kellemes ünnepeket és részvétét kívánja majd nekem, mint ahogyan mindenki. De meglepetésemre más állt az üzenetben.
„Nézd meg az utazótáskád legkisebb zsebét.”
Felvont szemöldökkel kezdtem el keresni a zsebet, majd mikor megtaláltam és kinyitottam, egy DVDt húztam ki belőle. A borítója csak egy papír boríték volt, melynek egyik fele átlátszó volt, és a másik felére rá volt írva:
„Kérlek Key-goon, játszd le a lejátszóval, és nézd meg a tévén. Mi ezzel kívánunk neked boldog karácsonyt. „
A dolog felkeltette az érdeklődésemet. Odamentem a tévéhez, és bedugtam, majd utána a dvd lejátszót is. Bekapcsoltam a tévét, és beraktam a lemezt a lejátszóba, amelyet már beborított a por.
Hamarosan elindult a felvétel.
A képernyőn megjelent négy csapattársam. Balra Minho, mellette Onew, aztán Jonghyun, és Taemin.
-    Mehet? – suttogott Taemin.
-    Nem, meg beszéltük hogy előbb beszélek!! Taemin-ah… - suttogott vissza erőteljesen Jonghyun, és vállon lökte.
-    Na most vehetjük fel ötödszörre… - szólalt meg a bajsza alatt Minho, Onew pedig felnevetett.
-    Nem!! Jó lesz. Khm Khm.. – köszörülte a torkát Jonghyun, és a kamerába nézett. – Key-goonie! Tudjuk hogy most értél éppen haza, Daeguba. Reméljük minden rendben volt az úton! … Tudod, arra gondoltunk, hogy ha már sajnos nincs lehetőségünk arra, hogy ott legyünk veled, legalább ezzel a kis aprósággal szerettünk volna egy kicsit lélekben közös időt eltölteni.
A csapattársaim láttán, akiket az év szinte minden napján nullától huszonnégy óráig látok, most könnyek gyűltek a szememben, és rettenetesen örültem a nekik. Leültem az ágyra, és mosolyogva figyeltem tovább a felvételt, miközben a könnyek legördültek az arcomon.
-    Karácsony van, ugye? – kérdezett Jonghyun, és a többiek bólogattak.
-    Igen, és a karácsony a szeretet ünnepe. – válaszolt Taemin. – Ilyenkor mindenki boldogságot érez a szívében, mert megérzi, mennyien szeretik őt, és hogy ő mennyi embert szeret.
-    A szeretet pedig örök. – folytatta Onew. – Key-goon… kérlek, tudd, hogy mennyien szeretnek téged. Nagyszerű ember vagy! Mi öten már csak tudjuk, mert nagyon jól ismerünk téged.
-    Amióta csak ismerlek, tudom, hogy a csapatban te vagy az, aki a leginkább gondoskodik rólunk. – mosolygott a kamerába Minho. – Te mindig gondolsz másokra. Önzetlen vagy, és jószívű.
-    Egy ilyen embert pedig nem lehet nem szeretni, igaz? – kérdezett Jonghyun, a többiek pedig bólogattak. – most pedig, szeretetünk jeléül, énekeljünk el egy karácsonyi dalt közösen. Key-goon! Kérlek énekeld velünk te is.
-    Tudjátok, amit mindannyian tudunk… a Last christmas. Bár a témája nem épp ide vágó, mégis csak karácsonyi dal! – szólalt meg Onew, majd Taemin odament a lejátszóhoz, és bekapcsolta a dal kíséretét.
Én ekkorra már zokogtam. A ridegség megtört, a szívemben újra megjelent a meleg érzés, mely a szeretetnek volt köszönhető, amit tőlük kaptam.
Most már tudom, hogy hol van a szeretet.
Mosolyogva, néha-néha elcsukló hanggal énekeltem velük el a számot, teljes szívemből. Közben nagymama képét szorongatva ringatóztam az ágyon ülve, könnyeimet törölgetve.
Nekem most már… ők a családom. Csak Ők maradtak nekem.
 A szám végén a többiek nevetve tapsoltak, és én is nevettem velük együtt.
-    Key-goon… elő azzal a karácsonyfával, és tessék ünnepelni! Ne feledd, hogy ahol szeretet volt, onnan már sosem tűnik el. – mondta Jonghyun.
-    Mert amint mondtam, a szeretet örök. – folytatta Onew.
-    Boldog karácsonyt!!! – kiáltották együtt feltett kézzel, majd nevetgéltek még egy kicsit, és Taemin a kamerához ment, és kikapcsolta a felvételt.
A tévében immár csak kékség volt.
Annyira rossz volt, hogy vége volt!
Viszont immár az egész szoba lénye, a ház kisugárzása egészen másnak hatott. Nagymama fotójára néztem, és immár nem fájdalom töltött el a láttán, hanem szívemben melegség áradt el, és éreztem a szeretetét, még így is, hogy már nem él.
A többiek ráébresztettek arra, hogy a szeretet nem ettől függ. Nem attól függ, hogy fizikálisan ott van-e az illető, hanem attól, hogy az ember emlékeiben ott él-e minden apró tett, amelyet a másik tett felé, ott él-e a szeretet emléke, amelyet a másiktól kapott.
Felálltam, és visszaraktam a képet a helyére. Egy percig még néztem, halvány mosollyal az arcomon.
Nincs semmi baj.
Most kezdtem el igazán érezni, milyen hideg van. A kandallót begyújtottam, és mikor fellobbant a tűz, otthonos látványa és melege nagyon jól esett számomra. Kicsit melegedtem még, majd elmentem megkeresni a karácsonyfát, amelyet nagymama bent tartott a nagy szekrényében.
Mű fenyő volt, és mindig feldíszítve hagyta, hogy ne legyen rá gond a következő évben. Mindig rengeteg dolga volt karácsonykor, azt mondta „A sok sütés-főzés mellett nekem nincs időm még fát öltöztetni, jól el van az év közben is maskarában!”. Szinte hallottam a fülemben hangjának csengését.
Felraktam a tévé mellett lévő kis asztalra, és az égők csatlakozóját is bedugtam a konnektorba. Egyszer csak elkezdett villogni a színes égő rajta, akár csak a szembe szomszéd kertjében lévő tuján.
Ismét meg szerettem volna nézni a videót. A távkapcsolóval újra elindítottam, majd leültem az ágyra, és úgy néztem.
A rideg hangulatnak már nyoma sem volt. A szívem sokkal könnyebbé vált, a szoba életre kelt.

Most már éreztem, hogy tényleg karácsony van.