Földi angyal [EXO, FanXing]

Ezt a oneshotot kifejezetten Kirichannek, hűséges írótársamnak írtam, ajándékba. Remélem hogy tetszik, kedves Kiri, és már nagyon kíváncsi vagyok a véleményedre. :3 <3

Olvassátok egészséggel; a történet Kris szemszögéből íródott.

Mindenkinek az élete elérhet egy olyan pontba, amikor azt mondja: nincs tovább. Amikor összeomlik, beborítja a teljes sötétség, és egy gombostűhegynyi reménysugár sincs a láthatáron ami felcsillanhatna, hogy valaha is jobb lesz.

Ez történt velem is, mikor a hídról leléptem a semmibe, és becsukott szemmel vártam, hogy a halál megszabadítson lényemre nehezedő fájdalmas, létezésemet megkeserítő emlékektől, amelyek sötét démonként követtek minden egyes napom minden egyes másodpercében.

De nem sikerült.

Hatalmas ólmoknak éreztem az egyébként könnyed pilláimat, mikor megmozdítottam őket. Első pillantásomkor csak homályos foltokat láttam magam előtt, majd mikor már két-három pislogásnál tartottam, egyre tisztábbá vált a kép, és mikor végleg kiélesedett, csodálkozás ült ki arcomra.

Azt hittem, többé sosem fogok találni semmit az életben, ami egy kicsit is arra késztetne, hogy érdemes legyen tovább élnem… egészen addig a pillanatig.

Elmosolyodtam; azt hittem, hogy a mennybe kerültem, és egy gyönyörű angyal néz le rám.

Hibátlan, bársonyos bőre olyan fehér volt, mint a tej… fekete, ragyogó tekintete nyugodtan pásztázta arcomat, szája szélén kedves mosoly bújt meg, arca közepén apró gödröcskéket hagyva. Fehér köpeny volt rajta… hófehér.

Rá kellett hogy jöjjek, hogy nem a mennyben vagyok: egy kórház kórterme volt körülöttem.

De ő angyal volt… Igen, egészen biztos vagyok benne.

Egy földi angyal.

Miután eltűnt látóteremből, megpróbáltam felülni, de képtelen voltam rá.

Hol van?... Hová lett? – cikázott agyamban.

Aztán miután feladtam a reményt, hogy újból megpillanthatom, testem porcikáira fókuszálódott figyelmem… és rájöttem, hogy nem érzem a karomat, és a lábaimat.

Szemeimet összeszorítottam, és éreztem, amint a könnyek patakként folynak ki a sarkából.

Ha tudtam volna, felordítottam volna kínomban, de csak nyöszörgések jöttek ki a torkomon, miközben testem rázkódott a takaró alatt. Aztán újból sötétség került elmémbe.

                                                                                     

- Felébredt. Bordatörés. Zúzódás. Agyrázkódás. Belső vérzés. A drogok kiürültek a szervezetéből. Bénulás.

Ezeket a szavakat tudtam kivenni a körülöttem beszélő emberek mondataiból, miután újból ébredezni kezdtem.

Fogalmam sem volt, hogy mi történt velem pontosan. Már az is megerőltető volt az elmém számára, ha csak visszagondolni próbáltam az utolsó emlékképemre, amely ide kerülésem előtt történt velem.

Lecsuktam a szemeimet, és kifújtam a levegőt.

Nincs szükségem többé ezekre az emlékekre.

Aztán mintha ismét elaludtam volna.

- Jó. Rendben. Beadom neki a gyógyszereit. Remélem most már fel tud kelni annyira, hogy egyen is. Megpróbálom.

Most már kevésbé volt zsibongó a környezetem, így tisztábban ki tudtam venni a szavakat. Egy udvarias, kedves hang mondta ki őket.

 Félig felnyitottam szemeimet, és elhatároztam, hogy fejemet elfordítom, hogy végre meglássam a beszéd gazdáját. Bár felszisszentem a fájdalomtól, mikor végre a megfelelő irányba néztem, egy cseppet sem bántam meg, hogy megtettem a mozdulatot: mert rájöttem, hogy a nyakam mozgatására legalább képes vagyok; ráadásul újra láthattam Őt.

Fehér köpenyének hátát mutatta felém, miközben a közvetlenül mellettem álló szekrénynél rendezett valamit. Fekete hajkoronája merőben kontrasztált öltözékével.

Nem tudtam beazonosítani, hogy miket csinál. A mellettem álló infúziós állvánnyal babrált, miközben szemeimmel minduntalan követtem őt, hogy arcát ismét láthassam.

Ezután abbahagyta az állványon való ügyködést, és egyenesen felém fordult.

- Yifan? – hajolt közelebb, és arcán ugyanaz a kedves, ragyogó mosoly tükröződött, mint akkor, amikor legelőször megláttam; ugyanazokkal az aprócska gödrökkel, és hibátlan, hamvas bőrrel. – Hogy van, Yifan? Hogy érzi magát?

Beszédje szinte zene volt a füleimnek… akár csak egy végtelenül álomszerűen hangzó, minden idegedet megnyugtató szimfónia.

- Mh… - nyögtem ki egy aprócska hangot a számon. Szerettem volna beszélni, de nem tudtam.

Minden erőmmel azon voltam, hogy megszólaljak, de a szavaim csak elmémben éltek, és a való világba mintha képtelenek lettek volna eljutni.

- Jól van. Semmi gond. – tette a vállamra tenyerét, melynek érintésén szinte éreztem, hogy gyógyít. – Megpróbáljunk felülni? Jöjjön. Csak nagyon óvatosan.

Bár választ nem tudtam adni a kérdésére, ő máris óvatosan támogatni kezdett engem, majd lassan a segítségével félig felültem. A derekam nem működött úgy, ahogyan kellene, így szinte teljes testsúlyomat ő tartotta. A mellkasomba őrült fájdalom nyilallt, de nem szóltam. Nem akartam visszafeküdni.

Mert így sokkal közelebb lehettem hozzá.

Ő vált sötét, sivár életem egyetlen fénypontjává. Ő volt az egyetlen az életemben, aki nem várt el soha semmit tőlem. Aki elfogadott engem úgy, ahogyan vagyok: sérülten.

Nem kérdezett tőlem soha. Nem volt kíváncsi a múltamra.

Az idő csak telt, én pedig egyre többször maradtam ébren, és a huszonnégy óra egyetlen értékes pillanatai csak azok voltak, mikor ő oda jött hozzám. Mikor ételt hozott, gyógyszert adott, vagy tornáztatta a tagjaimat, hátha újból életre kelnek. Vagy mikor csak áthúzta az ágyneműmet… esetleg csak egy másik beteghez ment oda a kórteremben, aki a mellettem lévő ágyon feküdt. Nem számított, hogy miért, csak ott legyen… mert mikor a közelemben volt, boldogság járta át a lelkemet. És mikor kiment, azonnal sóvárgott a pillanatért hogy újból itt legyen… hogy újból boldog lehessek.

Minden nap, kitartóan, több mint ötször jött, és átmozgatta a kezemet és a lábamat. Többször felültetett az ágyban, majd vissza. Láttam rajta, hogy milyen nehéz neki magas termetű testemet mozgatni, ő mégis megtette. Én egyszer sem tudtam neki megköszönni.

Mikor a mellettünk lévő fekvőhöz a családja jött látogatóba, nálam ő tett „látogatást” - hiszen látta, hogy engem az ég világon senki sem keres. Ezek voltak a legjobb pillanatok. Leült mellém a székre… Ott ült mellettem, és bár beszélgetni nem tudtunk, ő rengeteget mesélt nekem mindenféléről. A kórházban lévő kalandokról, az orvosokról, vagy csak olyan történetekről, amelyekről hallott a nagyvilágban. Látszott, hogy igyekezett a lehető legtöbb idejét rám szánni, mert talán pontosan tudta, hogy a nélküle töltött percekben az életem üres, és mit sem ér.

Hamarosan újra képes voltam beszélni, bár csak nagyon halkan, és rengeteget kellett gondolkoznom rajta, mire kimondtam egy mondatot. De ő türelmes volt velem, és mindig megvárta, bármennyi időbe is került. Végre megköszönhettem neki a tetteit, de mikor ezt megtettem, sosem mondott semmit, csak önzetlenül elmosolyodott.

Minden apró fejlődésnek együtt örült velem, és ragyogó nevetésével besugározta a napomat.

Vele tudtam egyedül őszintén nevetni.

Tagjaim mozgási képessége is lassan, de biztosan kezdett visszatérni. Bár nem teljesen, de egy-egy mozzanatra képes voltam megmozdítani őket, és biztos voltam benne, hogy ezt is annak köszönhetem, amit ő tett értem a tornával.

                                                                                                                                                        

Mikor végre fel tudtam kelni az ágyból, ő kísért engem mindenhová. Először csak két lépést mentünk el az ágytól: aztán újabb apró célokat tűzött ki magunk elé, amelyet együtt elérünk.

Mindig ezt mondta. Együtt.

Jött az ajtó, majd kinéztünk a folyosóra is: aztán végül végre a vécéig is eljutottam, és képes voltam becsoszogni magamtól. Mikor már nem volt annyira megerőltető a mozgás, kisebb sétákra is elindultunk együtt. Felemelő élmény volt, mikor ismét napvilágot láthattam a kórház udvarában, és karjába kapaszkodva újból megérezhettem a friss levegőt.

- Nézd, milyen szép az idő! Hallod, hogy csiripelnek a madarak? Gyönyörű, ugye?

Szavai ugyanolyan gyöngyözőek és ragyogóak voltak, mint ő maga.

A padon ültünk, és néztük a természetet. Ekkor gondolkozni kezdtem…

Mi lesz velem? Mi lesz, ha egy nap el kell innen mennem?

Ha őt nem láthatom többé?

- Yi…Yixin…Yixing – szólítottam meg nehezen, mire ő rám nézett.

- Tessék, Yifan – mosolygott rám. Még mindig ugyanolyan gyönyörű és angyali volt az arca, mint akkor.

- Mi… mikor kell… - próbáltam kimondani a mondatot, de egyszerűen annyira izgatott lettem hirtelen, hogy éreztem, képtelenség hogy befejezzem. – E… el…

Yixing türelmesen nézett rám, de aztán feladtam, és lehajtottam a fejemet.

- Semmi baj Yifan. Majd elmondod később, rendben? Időnk mint a tenger. – simogatta meg a vállamat. Mindig ezt mondta… van időnk.

Még meddig van időnk?

A napok csak teltek, én pedig egyre önállóbb lettem, de ahogy javult az állapotom, a kedvem úgy lett egyre borúsabb. Tudtam, hogy vészesen közeleg a nap.

Hamarosan megtettem első lépéseimet önállóan. Yixing ragyogott a boldogságtól: de én… immár nem tudtam vele önfeledten együtt örülni.

 Innentől a változás meredek tempóban növekedett. Lassan már szinte bárhová el tudtam menni egyedül is.

- Jó reggelt, Yifan – köszöntött engem egyik reggel a főorvosom, aki az állapotomat mérte fel.

- Jó reggelt – köszöntem én is. Ezt a szót már hibátlanul kimondtam, bármikor.

- Azt hiszem van egy jó hírem a számára. Az állapota most már kiválónak tűnik, így talán pár nap kérdése, és egy utolsó megfigyelés után akár haza is mehet. Mit szól?

Haza.

Ennek az „öröm”hírnek pont az ellentéte keletkezett bennem.

A démon… ismét elkezdett fel-felbukkanni lelkem sarkában.

Az utolsó napokban nem mosolyogtam többet. Yixing… nem volt bent a kórházban.

Lelkem szomjazott a boldogságra, de nem kapta meg. A csomagjaim szép, rendezett kórházi ágyam mellett sorakoztak, arra várva, hogy megfogjam őket, és kisétáljak. A bent töltött utolsó perceket mind azzal töltöttem, hogy lassan jártam közbe a kórház szegleteit, hátha meglátom Yixinget, de hiába. Nem volt ott.

- Segítsek kivinni a csomagokat? Ez azért egészen soknak tűnik, nem igaz? – mosolygott rám egy másik ápoló, aki a napokban Yixing helyett figyelt rám. Halványan rámosolyogtam, majd bólogattam.

- Köszönöm.

Lassan ballagtunk kifelé a kórház folyosóján.

- Zitao… - szólítottam meg a mellettem cipekedőt.

- Igen, Yifan? – nézett rám barátságosan. – Álljunk meg egy kicsit pihenni?

- Nem, csak… Azt… azt akartam… kérdezni… Yixing… hol van?

- Áh, Yixing. Ő ápolt eddig téged, igaz? Sajnos családi tragédia történt náluk. Azt hiszem, az anyja hunyt el. Nem a városban laknak, ráadásul éjjel történt a dolog, így sürgősen el kellett utaznia a környező kis településre. Ha jól tudom, pont ma van a temetés.

- Áh… értem. Kö… köszönöm.

A démon műve volt ez: én tudtam. Megkóstoltatta velem a boldogságot, majd elvette tőlem.

- És… át… át tudnád… adni neki ezt… a levelet? – nyúltam lassan, kissé remegve a nadrágzsebembe a papírért, amelyet még előző éjjel írtam meg, mert nem tudtam aludni. Nehezen lehetett elolvasni, nagy, girbe-gurba betűkkel volt megírva a csupán pár soros üzenet.

- Hogyne, ha visszajön, azonnal odaadom neki – vette át a papírt az ápoló.

*

A lakásom sötét volt. Hiába nyitottam ki az ablakokat, és húztam fel a redőnyt. A nap betűzött, és akár a tető is lerepülhetett volna, hogy még több fény áradjon be: akkor is sötét maradt.

Minden boldogtalan volt, és sivár. Emlékfoszlányoktól mocskos tárgyak vettek körül engem, és egyedül voltam. Csak az aprócska démon volt a társaságom, mely az idő elteltével csak nőtt és nőtt bennem.

A mobiltelefonom. Az volt egyetlen tárgy, amely bármi pozitívat jelenthetett számomra.

Aznap nem csörgött, én pedig sírva aludtam el a kanapémon.

Reggel azonban a csörrenésre keltem, és egy ismeretlen számot írt ki. Szívem nagyot dobbant, és – már amennyire tudtam – kapkodva vettem fülemhez.

- Halló?

- Yifan? – szólt bele egy ismerős hang, melynek hangzása olyan volt lelkemnek, akár egy kiszáradás szélén lévő növénynek egy csepp víz.

- Igen, én… én csak… azt akartam… ho… hogy – próbáltam beszélni, de amint izgatottá váltam, ez nehezebb volt számomra.

- Nyugalom Yifan, csak lassan. – próbált csitítgatni, és hallottam hangján, hogy megint ugyanúgy mosolyog. – Megvárom.

- Én… - sóhajtottam. – Szerettem volna… ha esetleg… ellátogatsz… hozzám.

*

A remény éltetett. És az a nap, ami közelgett, és biztosította, hogy újból láthatom őt.

A csengő megszólalt. Büszkén nyitottam ajtót a teljesen kitakarított lakásomra, amely bár több napba is beletelt, mire megcsináltam, én teljes örömmel tettem, hogy a lehető legjobbat nyújtsam neki.

Rögtön meg is dicsérte, milyen szép a rend, és érdeklődve nézelődni kezdett. Minden apró kis dolgot megcsodált a helyiségben, még olyanokat is, amelyeket én már évek óta észre sem vettem, hogy egyáltalán mik. A képek, kisebb díszek… Yixing mindenben látta a szépséget, és ahogy a közelébe kerültem, én is azonnal a hatása alá vonódtam ennek a látásmódnak.

Sokat beszélgettünk. Azt gondoltam, talán most már rákérdez, ki is vagyok egyáltalán, és mi történt velem. Féltem tőle… de nem következett be. Még mindig tudta, hogy mire gondolok, és én minek örülök a legjobban.

Teát készítettem neki, és süteményt. Sokat nevettünk, és felidéztük az emlékeinket, ahogyan felépültem. Röviden mesélt a családjában történt tragédiáról is, de ezt nem firtatta inkább sokáig, hanem ismét vidámabb témákra tért át. Nem maradt nálam túl sokáig: talán összesen lehetett két óra, amit nálam töltött, de az maga volt a mennyország.

Aztán mikor becsuktam utána az ajtót, ismét rám borult a sötétség.

Nem tudtam mi lesz velem. Mit akarok. Fogom újból látni? Nem beszéltünk meg újabb időpontot, hogy találkozzunk. Én pedig nem hívhatom fel minden héten, hogy jöjjön el… nem.

Ő nem keresett engem, én pedig egyre inkább rájöttem arra, hogy én is csak egy beteg vagyok számára, semmi más.

És hogy talán ő sem angyal.

A démon ismét uralkodni kezdett felettem. Nem mozdultam ki a lakásból egy pillanatra sem, és már lassan odáig is eljutottam, hogy a lakáson belül is a lehető legminimálisabb mozgást tettem meg.

Gyengültem… éreztem magamon, hogy visszaesek. Nem beszéltem senkivel sem… a tagjaim nehezen engedelmeskedtek nekem, és elernyedtek. Egyre jobban remegtem, és sokszor jött rám a rosszullét.

Egyik nap a szoba közepén összeestem.

Ismét a kórházban ébredtem, és mikor láttam az ismerős falakat, jó érzés lett úrrá rajtam.

Yixing… hol vagy?

Még mindig gyenge voltam, de a lelkem sokkal jobban érezte magát.

Nem sokára megláttam boldogságom kulcsát, ki fájdalmas mosollyal köszöntött engem.

- Yifan… Jól vagy? – ült le mellém.

Lassan, bágyadtan bólogattam felé.

- Igen… most már… jól. – nyújtottam felé remegő kezemet, mire ő megfogta azt. – Csak olyan… olyan könnyűnek érzem magam. Mintha… ha… - valamiért megint elakadt a szavam, és nem igazán tudtam kimondani a mondatot, amit akartam. De szinte el is felejtettem, hogy mit szerettem volna.

- Jól van, minden rendben van – szorongatta a kezemet Yixing. Kedves mosolya mögött most egy fájdalomtól csillogó tekintet bújt meg, amit nem érettem. Én továbbra is mosolyogtam rá. Boldognak éreztem magam, mert itt volt mellettem.

Kicsit elhomályosodott a tekintetem, és a pilláim egyre lassabban mozogtak. Testem könnyebbé és könnyebbé vált, Yixing pedig egyre közelebb hajolt hozzám.

- Yifan… - suttogta a nevemet, és mintha láttam volna, hogy egy könnycsepp gurul le hófehér, hibátlan, bársonyos bőrén.

- Ahz angyalok… nem tudnak sírni… - motyogtam.

- Nem… nem tudnak. – mondta, majd mosolya kiszélesedett, és már egészen közel hajolt arcomhoz.

- Yixing… - szólítottam meg, de nevét szinte már csak kileheltem. Pilláim lecsukódása előtti pillanatban éreztem, hogy puha ajkai megérintik az enyémet: és az igaz boldogság, mely ekkor felgyúlt a lelkemben, végleg megölte a benne rejtőzködő démont, mely örökké megkeserítette az életemet.

Aztán kezem lassan kicsusszant a szorításából, és kristály tiszta boldogsággal hagyhattam el ezt a világot.

Love ruins or repairs? - 5. rész (vége)

- Szívd.

Chanyeol izgatottan emelte szájához a füstölgő rudat, mely két ujja között enyhén megremegett, majd félve szívott belőle tüdejébe. A kisebb slukk után azonnal ki is fújta a füstöt, azonban az ám rég átélt, de ismerős érzés, melyet a rúd nyújtott, azonnal hatalmába kerítette, és szája apró vigyorrá szélesedett.

- Na mi az, elfelejtettél szívni? Rendes slukk kellene, Park-úr – kuncogott Kyungsoo, majd átvette a cigarettát a mellette fekvőtől, és szemeit lehunyva jó mélyet beleszippantott. Egy ideig bent tartotta tüdejében, majd lassan kipréselte magából.

- Hát… tudod kedves Kyungsoo, tíz éve szívtam utoljára. Nem is tudom, miért… - szólalt meg célzottan Chanyeol, és a szorosan mellette pihenő oldalába csípett, de csak finoman.

- Yah, mit művelsz te? – ugrott meg hirtelen Kyungsoo. – Úgy látom még mindig nem szívtál eleget, tessék – tartotta oda Chanyeol szájához a cigarettát, aki most bátrabban mélyebben szívott bele, és miközben szemezett Kyungsooval, hosszasan bent tartotta tüdejében a füstöt, majd lassan arcába fújta. Szélesen elvigyorodott, majd hirtelen a másik húsos ajkaira mart. Mámoros érzésekkel elméjükben merültek el egymás csókjában.

Már egy hete, hogy Chanyeol csaknem minden nap végén összejárt Kyungsooval.  A férfi nyújtotta szabadság és felszabadultság érzésére nagyon könnyen rákapott. Ismét úgy érezte magát, mint ahogyan tíz évvel ezelőtt: felhőtlennek, és boldognak. Mellette mindenről meg tudott feledkezni, és semmi sem érdekelte, amely szürke hétköznapjainak unalmas részei közé tartozott, amelyek az évek folytán lassan beszippantották őt.

- Csináljunk valami… - szólalt meg Kyungsoo, és egy mozdulattal átfordult Chanyeol-ra, így egészen közelről a szemébe nézett. - …izgalmasat.

- Mire gondolsz, Kyungsoo? – kérdezte sejtelmesen Chanyeol, és ismét egy apró slukkot szívott. Pupillája már teljesen tág volt, testének minden porcikáját egy fajta felemelő, bizsergő érzés járta át.

- Emlékszel amikor fellógtunk a lezárt régi tévétorony tetejére?

Az emlékek azonnal bevillantak Chanyeol elméjébe, és felnevetett.

- Hát persze hogy emlékszek. – simított végig feje hátulján, mire Kyungsoo széles vigyorra húzta száját.

- Menjünk fel újra.

- Áh – Chanyeol nem vette komolyan. – Kölykök voltunk. Miért kéne oda menni? Különben is, tök felesleges kockáztatni, a hülye rendőrséggel.

- Azt hiszed? – kuncogott Kyungsoo, és feltápászkodott az ágyról.

- Komolyan?

- Persze. Tudhatnád, hogy olyat nem mondok amit nem gondolok komolyan – mondta, és csupasz testére felhúzott egy alsót.

- De… - tápászkodott fel bizonytalanul Chanyeol is, és szintén felvette a földről az alsóját, amelyet magára vett. Kyungsoo ekkor már ingje utolsó gombjának begombolásával is végzett, majd nadrágját felvette a fotel karfájáról. – Mindjárt éjfél, Kyungsoo… legkésőbb egy körül haza kell érnem.

Az imént szólított nem foglalkozott a hozzá szólt mondatokkal: mintha el sem hangzottak volna, tovább készülődött, és már a cipőjét húzta. Chanyeol is szedelőzködött, bár hezitálva nézte a kisebb termetűt. Mikor ingje utolsó gombját gombolta épp, Kyungsoo már menetre készen a kilincs felé nyúlt, és kiment az ajtón, mire Chanyeol kapkodva felvette cipőjét, és utána szaladt. Nem akart belemenni a dologba, de Kyungsoonak egyszerűen olyan ellentmondást nem tűrő kisugárzása volt, hogy szinte zsinóron rángatta őt.

Nemsokára már a sötét utca nyirkos kövezetén bandukoltak végig. Kyungsoo határozottan baktatott a cél felé, miközben Chanyeol próbálta győzködni.

- És mi lesz, ha meglátnak a rendőrök? Vagy beriaszt? Ezer éve nem voltunk ott… lehet, hogy már annyira romos, hogy életveszélyes…

Üres szavak voltak ezek Kyungsoonak, szinte meg sem hallotta őket, csak mosolyogva nézett előre.

- Te egy őrült vagy – szólalt meg Chanyeol, mikor a tévétorony tövében felfelé nézett. A romos építmény bejárata le volt zárva sárga szalagokkal, melyek cafrangosan lógtak és libbentek ide-oda a széltől. Egykor le is volt deszkázva, de az idő vasfoga elkorhasztotta őket, és már csak egy-egy rozsdás szeg tartotta maradványait. Egy lélek sem járt a környéken, csak a város főútján elsuhanó autók hangja zavarta meg néha a csendet.

Kyungsoo elindult befelé a bejáraton keresztül, áttaposva egy-egy törmelékdarabon és deszkán. A magával hozott apró zseblámpa biztosította számukra a fényforrást, melynek segítségével tájékozódni tudtak.

Nehezen jutottak el a torony legfelső emeletéig: valóban sokkal rosszabb állapotban volt, mint tíz évvel ezelőtt, de ez Kyungsoot nem igazán érdekelte. Találékony módon tapogatta ki a többé-kevésbé biztonságos útvonalat, bár Chanyeol közben többször kisebb szívrohamot kapott, hogy ők itt fognak ma meghalni – de mégis követte.

Mindig is ő volt az aggódóbb, a logikusabban gondolkodó, óvatos, Kyungsoo pedig a teljes ellentéte. Ő a mának élt, mindig is. Folyton a penge élén táncolt, és mindezt teljes higgadtsággal tette – legyen szó az élet bármely területéről.

Talán pont ez volt az, amelytől Chanyeol mindig is úgy érezte, hogy mellette nem kell aggódnia semmin. Mérhetetlenül bízott benne, és ő volt az egyetlen, aki szinte bármire rá tudta volna venni. Míg Kyungsooval volt, Chanyeol kilépett önmaga szorító, görcsös csapdájából, , és el tudta megát engedni: mert boldog lenni.

Chanyeol mosolyogva, a fejét csóválva lépett fel a torony legfelső fokához vezető utolsó lépcsőfokra, és nézte, ahogyan szerelme már ki is könyökölt az erkélyre, nézve a város látképét, és a ragyogó, csillagos égboltot. Mellésétált, és hosszú karját átvetette válla felett.

- Ugyanolyan gyönyörű, mint akkor. Igaz? – szólalt meg végül, és tekintetét ráemelte Chanyeolra, aki egy pár másodpercig még szintén megcsodálta az eléjük táruló látványt.

- Igen. Olyan.

- Valami mégsem olyan – bújt ki Kyungsoo Chanyeol karja alól, aki kérdően nézett rá. A kisebbik hátat fordított a korlátnak, majd kezével feltolta magát, és ráült, ezután pedig megfordult, hogy lábai egyenesen a szédítő mélység felé lógjanak.

- Jézusom, le fogsz esni! – mondta Chanyeol rémülten.

- Hát ennyire elfelejtetted? Minden nap így ültünk itt. A te hosszú lábaid még addig a rúdig is elértek, nem emlékszel? – nevetett fel Kyungsoo, oda mutatva. – Szívbajos.

- Ne hívj engem így, már nem vagyok az! – bökte finoman vállon Chanyeol, majd hezitálva ő is ugyanúgy helyezkedett el Kyungsoo mellett. A régi emlékeket felidézve megpróbálta elérni lábával az imént említett kis kiálló fém rudat.

Chanyeol kezét Kyungsooéra tette, ahogyan támaszkodott a korláton. Finoman cirógatni kezdte azt, és a gyönyörű látképbe veszett mindkettőjük tekintete. Percekig csak így voltak, és úgy tettek, mintha az a tíz év el sem telt volna.

Chanyeol fejét odafordította Kyungsoo felé, és elrévedő arcában gyönyörködött. Azon gondokozott, hogy ha ő nem lett volna az életében, vajon lett volna bármi is, amely képes lett volna őt boldoggá tenni úgy, ahogyan ő? Érzett volna ő valaha is boldogságot?

- Veled minden jó. – szólalt meg végül. – Csak veled vagyok boldog, senki mással. Értetted? – mosolyodott el, és viccesen megbökte az arcát, mire Kyungsoo szája is mosolyra húzódott, és végül felé fordította tekintetét. – Úgyhogy ne merészelj újra elmenni, mert megjárod.

Kyungsoo lesütötte tekintetét, mielőtt még Chanyeol észrevette volna a benne megcsillanó fájdalmat nyugodt, mosolygó arca mögött. Érezte, hogy tagjai kissé elgyengülnek, torkában aprócska gombóc keletkezik. Azt gondolta, jobb ha visszamászik a korlátról, és így is tett.

- Hé… mi a baj? – nézett felé értetlenül Chanyeol, és ő is visszafordult lábaival, majd lehuppant a talajra. Kyungsoo ekkor kissé távolabb sétált tőle, neki háttal nézve a messzeségbe. Chanyeol utána ment. –Mi az, Kyungsoo? – kérdezte némi bajjóslással a hangjában.

- Chanyeol… nekem már rég el kellett volna mondanom valamit. Nekem… nem szabadna itt lennem veled. – motyogta.

- De miért? – kérdezte idegesen Chanyeol, majd hirtelen maga felé fordította Kyungsoot, és komoly arcát pásztázta tekintete. – Tudtam. Tudtam, hogy túl szép hogy igaz legyen az egész… és hogy nem csak a szüleim miatt mentél el.  – Egy pár másodperc erejéig Chanyeol is elsétált tőle pár lépéssel messzebb, arcát dörzsölve a messzeség felé, majd újból odament hozzá. - Itt az ideje hogy elmondd, igaz?

Kyungsoo csak hallgatott, a padlót vizslatva, mire Chanyeol vállon fogta.

- Kyungsoo!

- Uraim, maguk mit csinálnak odafent? Oda tilos a felmenetel! – kiabálta nekik egy férfihang a torony tövéből, és éles zseblámpájával feléjük világított. Chanyeol lenézett, és egy rendőrautót látott ott állni. – Jöjjenek le azonnal!

Chanyeol nagyokat bólogatott, majd intett egyet, és kézen fogva Kyungsoot elindult lefelé a torony tetejéről. Nagy nehezen, kisebb-nagyobb botorkálásokkal lejutottak a földszintig, ahol a rendőr már várta őket. Igazoltatott, és figyelmeztette őket, hogy ez a dolog büntetendő, és többé ne tegyék.

Miután elhajtott, Chanyeol fújtatott egyet, és ismét a még mindig a földet vizslató Kyungsoo felé fordult.

- Még mindig nem tudsz nekem válaszolni? - Továbbra is csak hallgatott: mint aki nem is hallotta a kérdést. – Szóval ennyi. Lehet hogy tényleg csak egy kis kaland számodra a mi kapcsolatunk, semmi más – mondta ki Chanyeol a számára fájdalmas szavakat.

- Mi más lehetne, ha már feleséged van?! – vágta hirtelen rá Kyungsoo, és szúrós tekintettel nézett Chanyeol szemébe.

A magasabbik pár másodpercre megszeppent, és elgondolkozott.

- Az... nem akadály, te is tudod! – vágott vissza. – Számomra ő semmit sem jelent veled szemben, hát nem fogod fel?!

- Mégis hozzá mész haza minden este, igaz? – mondta higgadtabban Kyungsoo, és szemeiben könny gyűlt össze. – És ez így is van jól, Chanyeol. Mi nem lehetünk együtt. Ez az egész… felesleges butaság volt.

Kyungsoo hátat fordított az előtte álló, letaglózott Chanyeolnak, majd lassan kezdett tőle elsétálni. Azonban nem jutott sokáig, mert a másik azonnal a válla után nyúlt, és megállította őt.

- Nem. Nem mész el amíg el nem mondod az igazat!! – vágta oda Chanyeol, és közben szorosan fogta Kyungsoo vállát, aki könnyes szemmel nézett félre ide-oda a felé szúrósan néző Chanyeol tekintetéből. Idegességében fogait csikorgatta, kezeit ökölbe szorította, szívét pedig belül összefacsarta a tehetetlenség, és a sors iránti gyűlölet.

Egyszer csak az előtte álló nyakába borult, és kitört belőle a sírás. Chanyeol értetlenül ölelt vissza, majd arcára fagyott a kifejezés, mikor meghallotta, mit suttog remegő hangon fülébe kedvese.

- Én hamarosan… meg fogok halni Chanyeol.

Ezután Kyungsoo megfogta szerelme arcának mindkét oldalát, feljebb ágaskodva adott szájára egy mély, fájdalmas csókot, majd szemeit összeszorítva sietett el tőle.

"Minden reményem elveszett az életben a boldogság felé." 

Vége