
Chanyeol gyomra gombócban volt, miközben ott állt a 317-es feliratú,
világos fa színű ajtó előtt. A sietéstől zilált, haja össze-vissza állt,
öltönye ferdén lógott rajta, és teljesen ki volt melegedve. Mikor pár másodperc
elteltével meghallotta a kilincs kattanását, egy pillanatra megállt ereiben a
vér.
Majd mikor meglátta azt az általa nagyon is jól ismert, igéző, mély,
fekete tekintetet felbukkanni a nyitódó ajtó mögül, a gyomrában lévő gombóc
helyére pillangók költöztek. Arca felderült, széles vigyor jelent meg rajta,
azonban mikor észrevette, hogy a másik ezt teljesen komoly kifejezéssel
viszonozza, neki is eltűnt a mosoly arcáról. Aggodalmasan fürkészte az előtte
álló, jócskán alacsonyabb termetű férfi mimikáját, akin inkább talán dühöt és
sajnálatot lehetett felfedezni , mint sem örömöt.
…De vajon mi volt a lelkében?...
- Gyere be.
– mondta, majd lehajtott fejjel kijjebb nyitotta Chanyeol számára az ajtót, aki
lassan, bizonytalanul lépte át a küszöböt, és sétált be a hotelszobába.
Leült az
egyik fotelbe, és csak nézte, ahogyan Kyungsoo lassan becsukja az ajtót, majd
szüntelenül a földet fürkészve ő is helyet foglal az ágyon.
Egész lényét
végigmérte. Tíz év változásait vizsgálta rajta: termete ugyanolyan alacsony
maradt, teste viszont kiférfiasodott. Háta szélesebbé vált, karjai
megvastagodtak. Arca soványabb lett, így kiemelve finom arccsontjainak
vonásait. A szája azonban ugyanolyan húsos, formás, és kívánatos maradt a
számára, mint akkor. Chanyeol az alsó ajkába harapott, mikor azoknak az
ajkaknak puha érintése és zamata eszébe jutott. Talán még a nyál is összefutott
a szájában, és zavarában kezét tördelte. Egyszerűen azt érezte, most azonnal
odamenne hozzá, és ugyanúgy magához ölelné, sajátjának tudná a kistermetű
testet, mint akkor.
Az érzései
semmit sem változtak.
- Khm,
szóval… - fészkelődött zavarodottan Chanyeol. Egykor ez az ember volt az
egyetlen személy az életében, akivel felszabadultan tudta magát érezni, önmaga
lehetett, most pedig itt ül előtte, és alig mer hozzá beszélni. – Miért jöttél
oda, Kyungsoo? Miért tíz év után? – A kérdései feltevése során váratlanul egy
pillanat alatt ismét gombóc került a torkába, melytől megváltozott a hangja. -
Miért pont most? Hol voltál eddig? Ennyit jelentettem neked? Komolyan? – Arcán
legördültek a könnycseppek, majd álláról lehullva beleivódtak feketenadrágjának
szövetébe. Fejét enyhén lehajtva sandított felfelé Kyungsoora.
Az
alacsonyabbik összeráncolta a szemöldökét, és száját összeszorította. Ujjai
idegesen táncoltak az ágy takaróján. Szinte harapni lehetett volna körülötte a
feszültséget, amelyet Chanyeol a legkevésbé sem értett. Csak rettenetesen fájt
neki… kegyetlenül.
Ahogy teltek
a másodpercek, egyre több kis apró darabka tépődött ki szívéből.
- A szüleim?
Csak a szüleim voltak azok akik miatt elhagytál Kyungsoo? Tudod egyáltalán,
hogy mit jelent az, hogy engem elhagytál? – Chanyeol hangja egyre mérgesebb és
követelőbb lett. – Tudod? Nem tudod?
Felállt a
helyéről, és közelebb lépett az ágyon ülőhöz. Előtte állt, lehajolt hozzá, és
egyenesen az arcába nézett, mire Kyungsoo felsandított rá. Szemében harag és
düh csillogott. Mikor Chanyeol meglátta ezt a tekintetet, ajkába harapva ismét
szorongatta torkát a sírás.
- Hát persze
hogy nem tudod!! – fakadt ki, és egyre közelebb hajolt, miközben kiabálni
kezdett. – Nem tudod, mert te nem szeretsz! Sohasem szerettél engem, Kyungsoo,
igaz? Te gyűlölsz engem!!! Akkor meg miért vagy itt, hm?? Azért, hogy még
inkább széttépd a lelkemet, ami tíz éve gyötör a hiányoddal?! Mit keresel most
itt? VÁLASZOLJ!
Kyungsoo
állkapcsa megfeszült, és hatalmasat nyelt, miközben Chanyeol könnyektől ázott,
meggyötört, fáradt arca már csak centiméterekkel tőle követelte villogó
tekintettel a válaszát.
Nem tudta
tovább tartani magát.
Egy pillanat
alatt termettek kezei a magasabbik tarkóján, és magához rántva őt, húsos
ajkaival ráharapott a másikéra, aki szinte csak egy tized másodpercig volt
meglepett, mert azonnal, készségesen idomult hozzá. Kérdések nélkül mozdult meg
Chanyeol keze is, a kisebbik nyakának hátuljára tapadva, így döntötte hátra őt,
és teljes testével ráfeküdt. Feljebb másztak az ágyon, közben egymás szájától
egy pillanat erejéig sem eltávolodva. Szívták, harapdálták, szinte falták
egymás ajkait, miközben szinte észrevehetetlenül hámozták, tépték le egymásról
a ruhadarabokat, hanyagul a földre hajítva. Egy szempillantás alatt már mindkét
férfi teljesen csupaszon feküdt az ágyon egymásba gabalyodva. Ott simították
egymást, ahol érték, Chanyeol nagy tenyerei annyiszor siklottak végig azon a
testen, amelyért tíz éven keresztül epekedett, ahányszor csak tudtak.
Egyszer csak
nagy nehezen eltávolodott a másik ajkaitól, amelyek merészen csillogtak a nyáltól,
mely rájuk tapadt a heves csók közben. Chanyeol, vágytól égő pillantással
nézett imádott fekete bogár szemekbe, majd egy nagy fújtatás közben odahajolt a
másik nyakához, akit beborított a libabőr. Chanyeol szüntelenül csókolgatta azt
a nagyon is jól ismert nyakat, melynek minden szegletén pontosan tudta, hol
érzékeny, és miféle reakciókat várhat a másiktól, ha ott kényezteti őt.
A szobában
nem hallatszott más, csak a két férfi mohó, éhes sóhajai és nyögései. Tíz év
szomjúságát próbálták most csillapítani. Testük verejtékben úszott, és teljes
egészében remegett a vágytól. Hiába voltak olyan közel egymáshoz, amennyire
csak tudtak: abban a pillanatban nem létezett „elég”.
A gyönyör
mindkettejüket elérte hamar, melytől szinte elvakultak. Chanyeol remegve borult
az alatta fekvőre, kiben még forró tagja lüktetett. A lámpa halvány fénye
meg-megcsillant a zilálástól szaporán fel-le emelkedő, verejtékes hátán.
Ajkaival apró csókokat hintett lehunyt szemmel Kyungsoo nedves nyakára, aki még
mindig alig hallható, de hangos sóhajokat préselt ki magából, míg szívverése kissé lejjebb nem lassult. Remegő kézzel karolta át a ránehézkedő Chanyeol nyakát, és ujjaival
beletúrt ázott tincsei közé.
Imádta az
elmúlt percek minden egyes momentumát. Nem tudott volna ennél tökéletesebb
alkalmat elképzelni, és legszívesebben megállította volna az időt.
Azonban
valami mégis rávette arra, hogy Chanyeolt finoman letessékelje magáról, és
felálljon az ágyról.
- Kyungsoo… –
szólt Chanyeol még mindig remegő, mély hangján az alacsonyabbikhoz, aki háttal
állt neki, és a falat nézte.
- Öltözz
fel. Kérlek. – mondta hidegen.
Chanyeol
értetlenül nézett rá, és felszedte ruháit a földről.
- Nem
teheted – szólt, miközben ruháit magára kapta. – nem teheted ezt.
- De igen
Chanyeol! Csak azért kerestelek meg, mert épp alkalmat kerestem! Ennyi! –
emelte fel hangját, de még mindig a falnak beszélt. Hangján hallatszott, hogy a
sírás fojtogatja.
- Nem hiszem
el. – lépdelt felé Chanyeol, és egyre dühösebbé vált. – Nem hiszem el amit
mondasz, Kyungsoo – megfogta a vállát, és maga felé fordította. Szemében ismét
ugyanazt látta, mint amit akkor, mikor belépett az ajtón: dühöt, és könnyeket. –
Te szeretsz engem. – mondta az arcába, és az ő szemében is könnyek gyűltek.
- Menj,
Chanyeol! – kiabált Kyungsoo, de nem tudott a magasabbik szemébe nézni. A
mögötte lévő fehér falra meredt.
- Nem.
- MENJ! –
ordította immár az arcába, és határozott mozdulattal kitolta az ajtón.
- Én holnap
is itt leszek Kyungsoo! Tudom, hogy te is itt leszel! El fogok ide jönni, és nem foglak többet elveszíteni!! –
kiabálta Chanyeol az ajtó mögül, Kyungsoon pedig eluralkodott a zokogás, és
arcát kezeibe temetve, háttal az ajtónak támaszkodva a földre csúszott.
Chanyeol
könnyekkel áztatott arccal baktatott lefelé a hotel lépcsőjén, egyenesen az
utcára. Éjjel volt már, a hideg levegő megcsapta nedves arcát. Erőteljes
léptekkel igyekezett kocsija felé, melynek sofőr ülésére beült, és a kormányra
borulva sírt.
Semmit sem
értett, csak azt tudta, hogy milliónyi apró seb vérzett most a szívén.
A telefonját
érezte rezegni zsebében. A gombot megnyomva látta, hogy már hajnali két óra
volt, és öt nem fogadott hívást jelzett a képernyő.
„Akkor
hasított belém a tudat, hogy nekem már van egy családom. Egy életem. Amit egyik
pillanatról a másikra elfelejtettem.”